Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-23 / 51. szám
szú 9 XII. 23. • Nampulóban a nők dallal és tánccal üdvözlik a FREUMO tartományi konferenciájának résztvevőit • Tatra tehergépkocsijaink nehéz feltételek között, rendezetlen, homokos utakon juttatják el a bányából a kitermelt nyersanyagot a feldolgozó üzemekbe- Feltartóztathatatlanul vágtat az idő. Már három éve annak, hogy első karácsonyomat töltöttem tizennégyezer kilométerre innét, Kelet-Afrikában. Akkor már jó fél éve dolgoztam a volt portugál tengeren túli tartományban, amelyet a tizenötödik században Vasco de Gama, a híres portugál hajós fedezett fel. Ezt az országot, amelynek területe ma nagyjából az öt és félszerese hazánk területének, és tizenhárom millió fő a népessége, miután 1975-ben felszabadítási frontja, a FRELIMO kiszakította a gyarmati sorból, Mozambiki Népi Köztársaságnak nevezik. Akkor, 1980-ban, május végén érkeztem államközi megállapodás keretében- geológusként - több társammal együtt az Indiai-óceán partjára. Az ország déli csücskében, a Dél-afrikai Köztársaság határától nem messze fekvő fővárosba, Maputóba, amelyet varázslatos szépségéért a trópusok Párizsaként emlegetnek. Feladatunk az volt, hogy több más szocialista ország szakembereivel betölt- sük azt az űrt, amelyet korábban a portugál szakértők elvándorlása mélyített, miután ez az ország, amely még afrikai viszonylatban is egyike volt a legelmara- dottabbaknak, a szocialista fejlődés útját választotta. Az első félévben az általam vezetett geológuscsoport, főleg a mapu- tói tartományban, kerámiai nyersanyagok lelőhelyei után kutatott. A fővárostól eleinte legfeljebb két-háromszáz kilométerre „ruccantunk ki“. Később már messzebbre merészkedtünk, az északi tartományokba is. Repülőgéppel, terepjáróval. S nem eredménytelenül. Gazdag nyersanyagtelepekre bukkantunk. Csakhogy, tudja, a mi szakmánk olyan, hogy két- három év is eltelik, amíg a munka gyümölcse, ahogy azt mondani szokás, beérik. Ezért is két évre kötöttük annak idején a szerződést. Közben tanultam. A hazai néhány hetes „gyorstalpaló“ intenzív nyelvtanfolyamot ott naponta három órán át kiegészítette - mégpedig egy álló éven át - az országban használatos portugál nyelv tanulása. így aztán gyorsan beköszöntött a december vége. Persze ott a többség számára nem karácsony a karácsony, de mi megtartottuk. Vendége voltam kereskedelmi kirendeltségünk tanácsosának. S bár mi, geológusok nem vagyunk érzelgős emberek, meghatódottan néztem a környező hegyekből hozott cirbolyafenyőre. Emlékeztetett az itthon maradt családomra és a béke ünnepére abban a távoli országban, amelynek építő törekvéseit nemegyszer megzavarják a szomszéd Dél-afrikai Köztársaság terrorista akciói. Ez a kis cirbolyafenyő többet jelentett akkor számomra a jó falatoknál, az összecsendülő poharakban gyöngyöző italnál, sőt, még a következő két napnál is, amelyet nyári hőségben a Ponta de orero, az Arany pont gyönyörű strandján töltöttünk el vidám lubickolással. Honnan is jutott el ide? Ján Zuberec az Alacsony-Tátra tövében, egy kis faluban, Dolná Lehotában született. Kerek negyven esztendeje. Már gyermekkorában előszeretettel járta a hegyeket, felszedegette és gyűjtögette a sokszínű kavicsokat, az érdekes alakzaté köveket. Egyike azoknak a szerencsés embereknek, akiknek gyermekkori kedvtelése hivatássá, álma valósággá válhatott. Geológus lett és másfél évtizeden át fáradságot nem ismerve rótta a hegyeket, kutatta ásványkincseinket. Most fejezte be kandidátusi munkáját, amelynek témája: Kerámiai nyersanyag- telepek a körmöd és a selmeci hegyvidéken.- Miért vállalta ezt a megbízatást, nem riasztották-e az ismert és az ismeretlen veszélyek?- Eltekintve a jó anyagi feltételektől, a lényeg az, hogy szeretem a munkámat. Meg aztán kit ne vonzanának a távoli, egzotikus tájak? Ami pedig a veszélyt illeti, nos, minden elhatározásunknak, lépésünknek, vállalkozásunknak van ki- sebb-nagyobb kockázata. Idehaza is. Az éghajlatot ott meg lehet szokni. Télen 15-27, nyáron 30-36 fokot mutat általában a hőmérő higanyszála. Igaz, az európai embernek eleinte nehézségeket okoz a páradús levegő. Kezdetben tartottunk a ragályos betegségektől, ijesztgettek is ezzel bennünket. Szinte kínosan elővigyázatosak voltunk, hogy mit eszünk és iszunk. De három-négy hónap elteltével már pontosan tudtuk, mire kell nagyon ügyelnünk és mire kevésbé. Egyszer sem voltam beteg. Különben, jól főznek a helybeliek, többnyire bantu négerek. Portugál módra. Főleg különféle halételeket, rizzsel, zöldséggel, kukoricalepényekkel. S kedvünkre volt a sok déligyümölcs is. A vadállatoktól nem tartottunk. Azokat a főváros környékén már kiirtották. Egyedül a rendkívül mérges fekete és zöld mambakígyókra kellett ügyelnünk, de két év leforgása alatt csak hármat láttam ebből a veszélyes fajtából. Ami pedig a néha ott portyázó ellenforradalmi bandákat illeti, kellő elővigyázatossággal elkerülhetők. Jómagam szabályként fogadtam el, hogy sohasem mentem ki a terepre fegyveresen, inkább egy üveg „szíverősítővel“. Az esetleges találkozásnál az ilyesmi a fegyvernél nagyobb biztonságot jelent. A helyi lakosság pedig nagyon barátságos irántunk. A fehér emberrel szemben semmiféle gyűlöletet nem tanúsítanak, pedig a portugál gyarmatosítók annak idején erre alapot szolgáltattak. Az egyik faluban például meghívtak ünnepükre. Mi itókát hoztunk magunkkal, ők finom csirkesült- -Tel kedveskedtek nekünk. Szívélyességük cseppet sem volt mesterkélt. Az első esztendőben két és fél hónap szabadságát idehaza töltötte. A másodikban már más volt a képlet. Teljes fél évre elmehetett utána a családja is. S így 1982 karácsonya nemcsak az ő számára, hanem a felesége, Ida, valamint az akkor négy éves Braőo és a tizenhárom éves Radko fia számára is felejthetetlenül szép volt. Lakásában nemcsak a cirbolyafenyő jelentette a karácsonyt, hanem Karel Gott és Helena Vondráéková előadásában a lemezről felcsendülő karácsonyi énekek is. S honi ízeket idézett fel az asztalra kerülő káposztaleves, a rántott hal - ezúttal nem ponty, hanem valamilyen tengeri fajta - a sertésszelet, a kacsasült. Meghitt karácsony este volt ez, sok-sok gyerek- és felnőtt örömmel fűszerezve. („Főleg a kisebbik fiam még sohasem kapott annyi játékot, mint akkor. Egy Hong-kongi hajó érkezett a kikötőbe és szebbnél szebb játékokat vehettem neki. A feleségemnek is tetszett az elefántcsont karkötő, az ízléses divatékszer. Másnap ismét a strandolás következett. Ékszerhez hasonlítható csodaszép öb- löcskében paskoltuk az óceán langyme- leg zöld vizét. Elnéztük a korallzátonyok mögött távolba vesző irdatlan víztömeget, amely ott szinte állandóan háborog, nagy hullámokat vet és amelyben nem ritka vendég a cápa sem. Az idősebb fiam számára azután a legértékesebb ajándékom az volt, hogy elvittem magammal a terepre egy álló hétre, hétszáz kilométernyi távolságra. Sohasem felejti el ezt a kirándulást.“) Ismét munka, nehéz, verejtékes, gondokkal és problémákkal is terhes következett. Lazítást többnyire csak a próbafúrások eredményei, a sikerélmények hoztak. Majd eltelt a két év. Mégpedig jól időzítve. Tavaly két nappal karácsony előtt érkezett haza. Volt is itthon öröm...- S mi lesz az idén? - teszem fel a kérdést december elején.- A harmadik karácsonyomat töltöm el ott. Az igazat megvallva, nincs nagy kedvem éppen most indulni. De már értesítettek - december i 8-ára kaptam repülőjegyet. Irány: Berlin - Szófia - Dar es Salaam - Maputo. Újabb huszonkét hónapra szerződtem. Az idei karácsonyom nyilván nem lesz valami fényes. Előreláthatólag a szállodai szobámban töltöm majd - egyedül. Viszont, ha minden sikerül, akkor jövőre, ott a távolban, újra együtt lesz a család. GÁLY IVÁN • Szakemberünk családja az egyik hétvégét a namachai vízesésnél töltötte 0 Légifelvétel a ma már kilencszázezer lakosú fővárosról, Maputóról (Ján Zuberec felvételei)
