Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-16 / 50. szám
zú 1 Hány ember élné túl, egyáltalán milyen sokáig bírnák, mit ennének, hol laknának? Tudósok egész stábjai keresik a választ az ilyen és hasonló kérdésekre, amelyek az atomháború fokozódó veszélye folytán vetődnek fel. A kutatásokba a történészek is bekapcsolódtak. Milyen kár, hogy a szakemberek ismereteit ilyen célokra kell kihasználni! Bizonyára lenne sok más, értelmesebb feladat is. Az elmúlt hónapokban megjelent tanulmányoknak azonban mégis van egy pozitív vonása: világos és határozott figyelmeztetést jelentenek. A múlt szomorú tapasztalataiból és a nem kevésbé lesújtó - ám tényekkel alátámasztott - jóslásokból indulnak ki. A háború mindig pusztító volt A háború mindig pusztító volt, akár a rákbetegség. A XVII. században az európai harctereken évente átlagosan 33 ezer ember esett el. 1938-ig a háborús konfliktusok évente 116 ezer emberáldozatot követeltek. A második világháború idején csak az európai frontokon 9 millióan vesztették életüket. Mindez történelem, amelyet már senki sem változtathat meg. Arról van azonban szó, hogy ezek a számok ne sokszoro- zódjanak meg az atomháború következtében. A világon felhalmozott nukleáris fegyverek robbanóerejét 50 milliárd tonna TNT-re (trinitrotoluen) becsülik. Ez azt jelenti, hogy két és félmilliószor nagyobb pusztító potenciál gyülemlett fel, mint amilyen erejű volt a Hirosimára ledobott atombomba (20 ezer tonna TNT). Ez a potenciál tízezerszerese a második világháború alatt felhasznált robbanóanyagok összes erejének. A Föld minden lakójára ma kb. 10 ezer tonna TNT-nek megfelelő erejű robbanótöltet jut. Egy ember elpusztításához elegendő nem egész 15 gramm... A nukleáris fegyverkezés hívei ezt persze tudják, és számolnak is vele. Kitalálták azonban az ún. korlátozott atomháborút, amelynek az általuk ellenőrzött területeken kívül kellene lejátszódnia. Ennek az elméletnek a célja nem más, mint a lakosság megnyugtatása. Az ilyen háború állítólag „csupán“ tíz-vagy százmilliók életébe kerülne. A komoly tudósok számításai azonban sokkal sötétebb képet festenek. A japánok, akiknek az atombombával szomorú tapasztalataik vannak, konkrét példákat is felhoztak. Ha valamelyik őrült a Hirosimát megsemmisítő atombombához hasonlót dobna Moszkvára, egymillió ember halna meg és csaknem az összes többi moszkvai megsebesülne. Hasonló lenne a helyzet New Yorkban is. A hirosi- mai bomba Prága fölött felrobbanva 728 ezer embert ölne meg és minden prágai lakos megsebesülne. Nagyobb nukleáris konfliktus esetén sokkalta erősebb bombák százai robbannának fel. Az ENSZ szakértői szerint közvetlenül az atomháború kirobbanása után 750 millióan pusztulnának el. J. Hazov szovjet akadémikus úgy véli, hogy az ún. korlátozott atomháború Európában 314 millió ember életét követelné. A Harvard Egyetem tudósai szerint az Egyesült Államokban a háború első óráiban, napjaiban 86 millió amerikai veszítené életét és további 34 millió súlyosan megsebesülne. A „harmadik világháború“ Nagy-Britanniában, közvetlenül a kirobbanása után több mint 38 millió embert pusztítana el. A szembenálló felek közüt ugyanakkor egyiket sem lehetne győztesnek nevezni. Gene Larocque tengernagy, az USA hadügyi információs központjának volt igazgatója (jelenleg a ,.Tábornokok a békéért“ mozgalom egyik vezetője) például úgy véli, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti nukleáris konfliktusban mindkét oldalon több mint 100 millió ember halna meg, s mindkét ország elveszítené gazdasági potenciáljának háromnegyed részét. Ezek a számok azonban nem foglalják magukban az atomkatasztrófa szociológiai, ökológiai, pszichológiai következményeit vagy az emberi kultúrára gyakorolt hatását. Ha ezt is számba vennénk, az emberiség gyakorlatilag a ,,nulladik“ évben találná magát. Az orvosok tehetetlenek lennének Az orvosok konkrétabban fogalmaznak. A nukleáris konfliktus áldozatainak gyakorlatilag nem lehet segítséget nyújtani - ez tűnik ki vizsgálódásaikból. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) két éven át készült tanulmánya is egyértelműen erre a következtetésre jut. Idén májusban a WHO 36. közgyűlése számára - amely Genfben ült össze - egy tudóscsoport jelentést készített. A dokumentumot tiz tudós írta alá. A csoport - melynek tagjai között brit, szovjet, holland és más országokból érkezett tudósok voltak - Sune Bergström profesz- szor, a stockholmi Karolinska Institut munkatársa vezetésével végzett kutatásokat. A tudósok jelentésükben arra a következtetésre jutottak, hogy a nukleáris háború áldozatainak nyújtandó orvosi segítség lehetősége ,,gyakorlatilag a nullával egyenlő“. Valamennyi érintett ország kórházai túltelítettek lennének már a léglökés és a sugárzás által megsebesített emberekkel. Az elsősegélynyújtás szintén lehetetlen lenne. S ehhez elegendő lenne egyetlen egy megatonnás atombomba. .. Az atomháború borzalmait a tudósok a következő példán demonstrálták: A háborúnak, amelyben összesen 20 megatonna erejű, kisebb harcászati atomfegyvereket vetnének be Közép-Európába katonai létesítményei ellen, „hozzávetőlegesen 9 millió halott és súlyosan sebesült áldozata lenne, ebből több mint 8 millió polgári személy". A „nagy“ atomháború, amelyben 10 megatonna erejű bomba - tehát a meglevő arzenál fele - robbanna fel Európa, .Ázsia, Észak-Amerika és Afrika felett, 1,15 milliárd halálos és 1,1 milliárd sebesült áldozatot követelne. Az emberiség fele tehát pusztulásra lenne ítélve. A tudósok szerint azonban azoknak se lenne sok reményük a fennmaradásra, akik túlélnék az atomkatasztrófát. A 150 oldalas jelentésben - amely a hirosimai és a nagaszaki tapasztalatokra támaszkodik - a tudós orvosok nem csak az emberek életét és egészségét veszélyeztető közvetlen következményekre, hanem azokra a körülményekre is felhívják a figyelmet, amelyek szükségszerűen az egyetemes tudományos, szociális és politikai struktúrák összeomlásához vezetnének. A közlekedés és a távközlés korszerű eszközei megsemmisülnének, a valutarendszerek szintén összeomlanának, a gazdasági élet a primitív cserekereskedelemre korlátozódna. Mivel az iskolák összedőlnének és kevés lenne a jól képzett szakember, a gazdasági és technológiai helyreállítás csak igen lassan haladna előre. Teljesen katasztrofálisnak nevezik a tudósok a feltételezett ivóvízhiányt. Egy égési sebektől szenvedő ember ellátásához 10-20 liter vízre lenne szükség. Ám az atomháború után a víztartalékok túlnyomó része nem csak radioaktív, hanem baktériumokkal, vírusokkal fertőzött is lenne. Az élelmezés ugyancsak kétséges lenne. Megsemmisülne a mezőgazdaság és a háborút túlélő milliók évekig éheznének. Az orvosi ellátás hiánya betegségek, járványok tömeges elterjedéséhez vezetne. Észak-Amerikában, Európában és a Szovjetunióban 12 millió rákmegbetegedéssel kellene számolni. (100+1) A második világháború óta a világ 1977-ig mintegy 6 billió dollárt költött fegyverekre. A grafikon a növekedést az ENSZ adatai alapján mutatja be (baloldalon az összeg milliárd dollárban). \ Uruguay Klégyszázezren még sosem vonul/ V tak fel Montevideo utcáin az elmúlt években. Hogy november végén mégis ennyien tüntettek a katonai kormányzat ellen, ez világosan jelzi: a néptömegeknek elegük van a diktatúrából, s azf szeretnék, ha a katonák tíz év után visszavonulnának a kaszárnyákba. Az uruguayi hadsereg 1973-ban, néhány hónappal a chilei véres események előtt - egyes vélemények szerint a Pino- chet-puccs „főpróbájaként“ - ragadta magához a hatalmat. Akárcsak a chilei fegyveres erők - és három évvel később az argentin hadsereg - az uruguayi katonák is a ,,rendetlenségre“, a tupamarók (városi gerillák) akciói miatti káoszra, a gazdasági felfordulásra hivatkozva léptek színre. S hová vezették az országot? Nagyjából ugyanoda, ahová a chilei és argentin ,,kollégáik“: sikerült elnyomniuk a demokratikus szabadságjogokat, a ,.tisztogató hadműveletek“ során ezrek kerültek börtönbe, s ugyancsak több ezerre tehető az emigránsok és az ,, eltűntek“ száma. Gazdasági téren ugyan még nem sikerült teljesen a chileihez, ill. az argentínaihoz hasonló helyzetbe juttatniuk Uruguayi, ám efelé is a legjobb úton haladnak: az infláció jelenleg 40 százalékos és a munkanélküliség 55 százalék körül mozog. Demokratikus hagyományai és viszonylagos gazdasági prosperitása miatt Uruguayi egykor ,,Latin-Amerika Svájcának“ nevezték. Ez azonban már rég a múlté. A növekvő elégedetlenség hatására a kormányzat három éve új alkotmány kidolgozásával próbálta megszilárdítani hatalmát - akárcsak Pinochet Chilében. A montevideói tábornokok számítása azonban nem vált be. A népszavazáson a lakosság elsöprő többsége nemet mondott az alkotmánytervezetre. A kudarc után a rezsim engedményekre kényszerült. 1981-ben Gregorio Alvarez tábornok lett az elnök, aki kilátásba helyezte, hogy 1985-ig a katonák polgári személyeknek adják át a hatalmat. Az „abertú- ra“, azaz a nyitás politikája azonban Uruguayban is nehéz akadályokba ütkö- - zott, mert a katonák nem akarják elveszíteni beleszólásukat az ország ügyeibe. Ennek az ellentmondásnak a jegyében kezdődtek meg a tárgyalások a katonai kormányzat és a három engedélyezett politikai párt (a két hagyományos polgári centrista párt, a Colorado és a Blanco, valamint a konzervatív Polgári Radikális Unió) képviselői között a hatalomátadás menetéről, ill. az ország új alkotmányáról. (Arról persze szó sem volt, hogy a viszonylag nagy befolyással rendelkező Széles frontot - a baloldali pártokat tömörítő mozgalmat - bevonják a tárgyalásokba, vagy hogy egyáltalán engedélyezzék tevékenységüket.) Amint az várható volt, a tárgyalásokon nem tudtak megegyezni az új alapokmánynak a hadsereg jövőbeni jogait meghatározó cikkelyéről. A politikai pártok a leghatározottabban felléptek a hadsereg beleszólási joga ellen, rámutatva, hogy Uruguay az elmúlt tíz évben még annyira sem tudott megbirkózni a súlyos gondokkal, mint a korábbi polgári kormányzatok idején. A tábornokok erre azzal válaszoltak: ha a tárgyaló felek nem tudnak megegyezni az alkotmány szövegében, akkor azt a korábbi - az 1980-as népszavazáson elvetett - tervezet alapján a jelenlegi vezetés egyoldalúan életbe lépteti. Az amúgy is egyenlőtlen párbeszéd tehát megszakadt. Az ellenzék felzúdulása óriási volt. Augusztus óta rendszeressé váltak Uruguayban is a nemzeti tiltakozási napok, amelyek akcióiban egyre többen vesznek részt. A rezsim válaszul újabb szigorító intézkedéseket vezetett be, többek között betiltotta valamennyi párt működését és szigorította a cenzúrát. Az uruguayi katonák tehát egy lépést tettek előre, kettőt pedig hátra. Kérdéses, hogy ilyen körülmények között folytatódhat-e a ,.nyitás“ ütemtervének megvalósítása, mely szerint 1984 végén kellene megtartani az általános választásokat, s a civil kormányzat 1985 elején venné át a hatalmat. A szomszédos Argentínában a ha- r\ talomátadás már folyamatban van, Chilében azonban Pinochet az évtized vége előtt nem hajlandó távozni. Vajon melyik mintát választják az uruguayi tábornokok? PAPUCSEK GERGELY
