Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-09 / 49. szám
yógyszer. s elmúlik zt reception rám )b el kell izemi or- g a válla- t az utcáik a röhö- r sem ér- - vallotta i beugragasztaltál r. - Nem ,it leülni? pad felé. 3. A park ;ak tehetii az ősz pad egy gubbasz- jl szállin- relek, pu- arázsolva ú, miután foglaltak adón. eg ismét im, hogy fiú de lesz va» ott botjá- zsű fára. íe.foglal< az osz- ngébbek ág, hogy tnító. Azt rgok. És sgeznem téged - nézett fürkészően az öregember sápadt arcába.- Ez csupán ránk tartozik; kettőnkre. Nem szeretném, ha mások is beleszólnának - válaszolta csendesen az öregember. megértette, hanem tőle telhetőén át is érezte az öreg aggodalmát.- Aki nyolcvanéves, az már öreg - emelt fel a fiú egy hervadt falevelet. - De legalább ismeri az irodalmat.- Mert így azt hiszed, hogy az- unokád vagyok.- (gy azt.- Szívesen el is fogadnálak nagyapámnak. Legalább volna valaki, aki szeretettel foglalkozna velem, és segítene kijavítani az ötösömet irodalomból - szomorodott el a fiú.- Óh, az irodalmat mindig nagyon szerettem - ragyogott fel az öregember arca. - Ma sem múlik el egyetlen nap sem, hogy ne olvasnék el legalább egy verset, novellát, vagy mesét. A regényekre már nem telik az erőmből. S talán az időmből sem - tette hozzá alig hallhatóan, de a fiú nemcsak Az öreg szó nélkül hagyta a fiú megjegyzését.- Azt hiszem, most megbántottalak - mondta a fiú egy kis idő múlva.- Ajándék - kezdte az öreg újra a játékot.- Kedd - engedett a fiú a csábításnak.- Dagály - nyomta meg az öreg a ly-t.- Lyuk - vágta ki a fiú vidáman.- Konkoly - hunyorgott az öregember a fiúra.- Ez nem volt szép tőled, - mondta a fiú. - Tudod, hogy a magyar nyelvben csupán egyetlen főnév kezdődik ly-vel.- Azt hiszem, most döntelenre állunk - mondta az öreg.- Jól van. Játsszunk le még egy harmadot - fordult szembe az öreggel a fiú. - De most én kezdek. Ponty!- Tyúk - tette le az öreg a garast mosolyogva.- Kobak - ugrott fel a fiú a helyéről izgatottan.- Konty - mondta az öreg fáradtan, s füttyentett egyet, mintegy jelezve, hogy a mérkőzés véget ért.- Akkor én megyek - mondta a fiú, de nem indult. Látszott rajta, hogy valami visszatartja.- Holnap magaddal hozhatnád az irodalomkönyvet - nyújtott kezet az öregember a fiúnak.- Hozom - mosolyodott el a fiú -, és ha holnap ismét szól valamit a tanítóm, megmondhatom neki, hogy te vagy az én legjobb haverom?- Ja persze, a csavargás és a tegezés miatt! Részemről egészen nyugodtan mondhatod.- Akkor szia! - lengette meg jobb karját a fiú, s mintha valami vásott kölyökké vedlett volna, úgy rúgta szét az avarkupacot, amit egy játszadozó kislány hordott össze. A sarokról még egyszer visszanézett, de nem látta az öreget, sem az embergyűrút, amely néhány pillanat alatt körülállta a padot, ahol az imént még egy játszadozó öregembert és egy fiút láthattak a békés sétálgatok. A lenyugvó nap egyenesen a fiú szemébe lövellte vakítóan sárga sugarait. Hadd legyen nyugodt a fiúnak az álma. A szomorú hírt napoljuk el bizonytalan időre. MILAN RÚFUS Az öröm pillanata Felébredtem. Liszt hullott kora reggel a kakas tollaira észrevétlen. A fakó fényben szelíd türelemmel simítja arcom külörfös öröm óvatos boronája. Ó, a mosoly utáni gyöngédség megint! A meleg akol almán a szelíd juh nyalja reszelés nyelvével így rettegve hordott ivadékait. PÓR JUDIT fordítása Szénásszekerek Akár a sors, dübörögve jöttek a kapun át. A fehér por uszálya lengett utánuk, mint a menyasszony fátyla. Nehézkesen és mégis kedvesen érkeztek. S a lovak patája pillanatonként koppant deszkáján a csűrnek, mint a szelíd kanca által húzott katonai dobon. Zengett a temetési taktus. De a fű, még halálában is bölcsességgel telve, csak csendesen, a legédesebb hegedűn játszotta a saját gyászindulóját. S mint a világ dicsősége illatozott. Az erdőbe betört a szélroham, csapkodta a faágakat, összekeverte az eget a földdel, és a forgószél az ég felé röpítette a száraz levélhalmokat - igazi Bábel tornyát épített. Az őszi levelek olyanok, akár a madarak: túl sokáig voltak a fához kötve, most leszakadtak az ágról, megízlelték a szabadságot, kitárták szárnyukat és mind hancúroztak. S mitévő lehetnék! A sárga és rozsdás madárrajok körülvettek engem, vállamra telepedtek, fejemre, és száraz szárnyukkal úgy csapkodják arcomat, szememet, fülemet, hogy kezemmel kell védekeznem. úgy látszik, hibás vagyok. De mivel - nem jut eszembe, eltöprengek... 5. De a szél csendesült, s a falevelek egymás után hullnak a patakba, engedelmeskednek sodrásának - rövid volt a szabad játék. A patak vizében a gyűrött, száraz falevelek újra visszakapják gyönyörű formájukat - büszkén kinyújtóznak, és a hosszú, fakózöld, gyönyörű levelek tovaúsznak a patak fenekén. Sokáig elnézem a patak medrét: ó, hirtelen lenn a patak alján elúszott egy hal - hosszú, karcsú, ki nyújtózott, zöldesfehér, ezüst színű pikkelyes hal úszott el a lábam alatt. A halász-szív összerezzent és megremegett: nem a szem, a szív akart látni olyan szép halat. Amit pedig a szív óhajt, azt a szem is meglátja, már ilyen a szabály. Sajnos, csak egy hosszú, szőkésfehér falevél úszott tova. 6. A pisztráng nem bírta ki, bekapta a hernyót, az ellenfél győzött - nagyobb volt a türelme. A pisztráng megszabadult a horogtól, és mielőtt a zöld tarisznyába kerülne, eljárhatja utolsó táncát. De a végső pillanatban sem veszíti el a reményt: a hal izmos és erős, jól felugrik - áll, mint a gyertya, és minden alkalommal, ahogy leesik, közelebb kerül a vízhez, érzi a víz hűvösségét. Még egy ugrás és a pisztráng visszajut a patakba, s eltűnik a tuskó gyökerei alatt. A partra került hal mindig a víz felé ugrott, ahogy az ember tart éjjel a tűz irányába. Mi húzza? Az örök vonzódás. Litvánból fordította BÁN PÉTER Szegények asztala Túl sokan vagyunk az asztal mellett. Csak féloldalt ülünk, s a tálhoz nyújtjuk jobb kezünket. Evés közben hallgatunk. Csak állkapcsunk mozog, mint a szátva; haragosan rugdaljuk a földet, mi, óriás csecsemői. Szegény földnek már nincs semmije, amit adna. Sovány emlőiből sós víz folyik, tej csak nagy néha cseppen. Éles eke alatt feljajdul élesen. De ki az eke után jár, nem fél tőle. Tudja, hogy csak hozzáért a hegedűhöz, s megcsendesül, a madarak énekéhez a húrt hangolja. Tudja, itt a jajongástól az énekig szűk ösvény vezet. Szegény földem. Foltos ruhádból pipiskék mosolyognak. Csak bölcsességet nem... Nem csupán kenyérrel. Ezzel már végeztünk. Más gondja van az ősznek. A kenyér felett átnéz félig behunyt szemével. Már túl a fájdalmon, túl az örömön, túl a születésen és az öldöklésen. Magas homlokával az örökkévalóság rámájának dől, s néz fontolgatva. És gyöngéd kézzel a már üvegesedö reggelhez támasztja kopaszra nyírt fejét. Egyetlen madárnak sem fütyüli el, mit látott. Örök törvény: A fiú ismétli apja fájdalmát, és dőre dolgokat örökölt csupán, csak bölcsességet nem. S mikor eljön az ideje, összeroskad ő is azon a helyen. így hát csendes az ősz. Az élet zaját hallgatja, maga mindenen kívül áll. Csak hallgatja és megérti. Ez a téma túl ismerős, unja már, unja már. OZSVALD ÁRPÁD fordításai * E3ÚDOR ISTVÁN: Tél * Ötvenötödik születésnapján köszöntjük a jeles szlovák költőt.
