Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-12-02 / 48. szám
S ok éwel ezelőtt jártam először Meseházán. Szomorú volt a találkozás, ennél szomorúbb talán nem is lehetett volna. Bennünket, néhány sebesült szovjet katonát bombázás közben egy kis teherautón vitt a hátországba az egészségügyi különítmény. Az egyik faluban, ahol éppen hogy elcsendesedtek a harcok, megálltunk. A sofőr kikapcsolta a túl- hevült motort, fáradtan kikecmergett a teherautóból, és odakiáltott egy, a romok, kacatok között guberáló öregasszonynak: - Mi a neve ennek a falunak, mama? -Meseháza fiam, Meseháza... - mondta remegő hangon, nagy nehezen kiegyensítette a hátát és odajött hozzánk.- Meseháza? - kérdezett vissza rekedtes hangon a sofőr, elnézve a kemencéket és kéményeket, mert csak ezek maradtak meg a faluból: - Hol vannak itt mesebeli házak?- Elvitte magával, fiam, magával!- Micsoda? Magával? Érthetően mondd, anyókáim!- Bennünket, mindannyiunkat el akart vinni, de mi idejében az erdőbe, a föld alá menekültünk. De azok mérgükben nekiestek a házaknak. Csak egy maradt épen, az Averjanové. A többit szétszedte, felrakta a teherautóra, aztán elvitte magához, Németországba.- Szétszedte? - kiáltott fel még jobban csodálkozva a sofőr.- Nem gyújtotta fel őket. Mert hogy a mi házaink századok óta a szépségükről voltak híresek. Megirigyelték.- Miféle Averjanov-féle házról mesél? - faggatta tovább a sofőr, és fellépett a teherautó lépcsőjére. - Az lenne, az ott?- Az bizony. A falu szélén a dombon. A fasisztába végére, legutoljára hagyták, a mieink rajtaütöttek, elkergették az ellenséget. A végkimerülésig fáradtak voltunk és csak rövid pihenőt kaptunk, de ketten, a tüzérhadnagy és én, akik csak köny- nyebben sebesültünk meg, felkeltünk, hogy megnézzük áz egyetlen, csodával határos módon épen maradt házat. A hadnagy fején kötés, a hóna alatt mankó. Nekem a kezem volt bepólyázva. Felálltunk és elindultunk, az erdőből egy csapat fiú szaladt ki és kísért minket. Minél közelebb értünk az Averjanov- házhoz, annál jobban ámuldoztunk. Az egész ház facsipkében tündökölt előttünk, mint valami csoda: az ajtó- és ablakkeretek faragottak, a spaletták áttetszőén azsúrosak. A tető gerincén felkapott fejjel, felborzolt tollú, fából készült kakas díszelgett.- Az utolsó baromfi - mondta komoran az elénk siető, jól megtermett, az évek súlya alatt sem hajlott öregember, amikor észrevette, hogy rácsodálkoztunk a kakasra. - Még a tyúktollat is elvitte magával, párnának, elhiszik? Azt mondtuk, hogy magunk is sok mindent láttunk, aztán minden oldalról tovább nézegettük a házat. Az öreg mellettünk ment, közben beszélt:- Egész Meseháza ilyen volt. Mesebeli házikók, egyik a másik mellett. Amióta világ a világ, így van. Mifelénk minden gazda ácsmester volt a talpán. Egész Oroszországból jött ide a nép, hogy megnézze a mi kakasainkat. Most vége mindennek ...- Már miért lenne vége? Ha véget ér a háború, újból felépítjük! Micsoda gárdisták nőnek itt! - néztünk a gyerekekre. A legénykék komolyan álldogáltak, idő előtt felnőttek, ahogy ez már lenni szokott a nagy bajok idején. Egyikük sem szólt egy árva szót sem, de mindegyikőjükön látni lehetett, értik a felnőttek gondolatait. Amikor a hadnagy elővette a csomag Belomort és megkínálta az öreget, némelyik gyerek is, bátortalanul ugyan, de a cigaretta után nyúlt. Az öreg nem szidta őket, sőt a hadnagy is mindegyiknek odatartotta az őszi napon bronzosan csillogó öngyújtó kék lángját, ezzel is mintegy azt kívánva hangsúlyozni, hogy úgy viszonyul a gyerekekhez, mint a vele egyívásúakhoz. Az öreg nagyot sóhajtott, csüggedten csóválta a fejét.- Túl gyér és sovány ez a mi gárdánk. A férfiak mind odavannak. Hogy aztán visszajönnek-e...?- Visszajönnek, apám, mindenképpen visszajönnek - mondtuk a hadnaggyal, miközben magunk sem bíztunk szavainkban.- Adná Isten, adná Isten! - sóhajtott fel az öreg keserűen és keresztet vetett. Elbúcsúztunk. A fiúcskák elkísértek bennünket a kocsiig. Amikor már elindult az autó, a tüzérhadnagy kihajolt a kocsi oldalán, és a fejével intve odahívta magához egyik kísérőnket, a legkisebbet, aki úgy tíz év körüli lehetett, és azt mondta:- Fogadj el tőlem egy kis ajándékot - és a hadnagy magasra feldobta a levegőbe a bronzöngyújtót, aztán nagy lendülettel, csattanva a kinyújtott gyermektenyérbe csapta. Továbbmentünk. Néhány percig még makacsul futottak a gyerekek a teherautó mellett, de a sárga porfelhő hamarosan eltakarta őket. Azóta több mint harminc év telt el. A sors ismét elvitt erre a vidékre. Nem kerestem ezt az utazást, de amikor mégis így alakult, rögtön nekivágtam, félretéve minden más dolgomat és tervemet. Egész éjjel nem aludtam a vonaton, egyik oldalamról a másikra forogtam, igyekeztem elképzelni, milyen lehet ma ez a Meseháza? Mennyi víz lefolyt azóta! Mi lett a faluval? A lakóival? Él-e az öreg, akivel akkor találkoztunk? Aligha. Az öregek számára gyorsabban hömpölyög a folyó vize, mint a fiataloknak. Nem is hömpölyög - rohan. Lehet, hogy épen maradt az a gyönyörű ház. Milyen jó lenne! A területi központból még két órát zötyögtem teherautón, amely arra az egykori, a végtelennek tűnő, bombák felszántotta homokúton zötykölódö, átforrósodott teherautóra emlékeztetett. Hol felismertem azokat a helyeket, hol nem, ahol akkor a kórházba igyekezve átmentünk. Mindenki félt, és akár kinéztük a szemünket, akár nem, mindegy volt, mert úgysem láttunk semmit. A teherautó az erdőből kiérve hirtelen élesen lefékezett egy kerítésféle mellett. Leugrottam a földre, és odafordultam a sofőrhöz.- Túljöttünk? sebesülteket, kis teherautón az egészségügyiek...- Miért nem mondta rögtön! - kiáltott fel a szakállas férfi, és az asztal melletti padra mutatva hellyel kínált. - Azt mondja, 41-ben? Teherautón? Na és tovább? Tovább mi történt?- Őszintén szólva más semmi - válaszoltam, most már teljesen nyugodtan. - Aztán múltak az évek, jobban mondva az évtizedek. És az a kiskakas a tetőn, látom, még mindig ott díszeleg - a fejem fölé mutattam az ujjammal. - Mindjárt kukorékolni kezd! Alig észrevehető mosoly futott át a szakállas ismeretlen fáradt, de távolról sem öreg arcán. Most alaposan szemügyre vettem. Nem az az ember, akit egy kicsit reméltem, hogy viszontlátok. Nem az, ez most már világos és egyértelmű.- Régóta lakik itt? - kérdeztem, hogy valamit kérdezzek.- Elég régen. Képzelje el, egész életemben. De maga keres itt valakit? Kit, ha nem titok?- Hogy is mondjam... Egy öreget. E ház volt gazdáját. Nem is keresem, hanem egyszerűen szívesen találkoznék vele.-Az öregek vének lesznek, majd elmennek. A fiatalok pedig észrevétlenül megöregszenek - válaszolta rá.- Mindent értek. Sajnálom, nagyon sajnálom. És maga ismerte? VIKTOR TYELPUGOV- Nem túljöttünk, hanem megjöttünk. Ez itt maga Meseháza - mosolygott a sofőr. - Na, lépj odébb, nekem tovább kell állnom. Minden jót! A motor új erővel bőgött fel, sűrű sárga por és kipufogó gáz lepett el. Ám ez a teherautó más porfelhőt hagyott maga után. De ez is rakétasebességgel száguldott. Átugrottam az árkot, levertem magamról a port és körülnéztem. Az első, amit észrevettem, egy fából faragott kakas volt, amely kiterjesztett szárnnyal állt a ház TV-antennája alatt... Izgatottan benéztem két simára gyalult kerítésdarab között a házra, és szemügyre vettem: az ajtó- és ablakkeretek faragottak, a spaletták is csipkeszerűek, és a háromlépcsős tornác is...- Tán meg akarja vásárolni? - kérdezte egy szakállas, jól megtermett, nagy- csontú ember, miközben lejött a lépcsőn.- Drágán adja? - tréfára tréfával válaszoltam.- Nem eladó - mondta most már komolyan az ember. - De ha már itt van, jöjjön be! Mi járatban Meseházán? Gyorsam ki akartam valamit találni, de nem sikerült. A férfi látva, hogy zavarban vagyok, még egyszer betessékelt a házba. Izgatottan léptem át a küszöbön. A ház belülről még díszesebbnek, még szebbnek látszott, mint kívülről. A szemem először is a fafaragásokon akadt meg, amelyek gazdagon díszítettek mindent: a használati eszközöket is, a bútorokat is. Lenyűgözött a tisztaság is: steril tisztaság volt körös-körül. A padlót szemmel láthatóan nemrég súrolták fel kópor- ral, most olyan erdő illatát árasztja, amelyet átmelegített a nap sugara egészen a fű mélyén megbúvó legapróbb szem szamócáig.- Régóta nem jártam erre - mondtam és a kezemre néztem, mintha az ujjaimon megszámolhatnám az eltelt éveket.- Ezt hogy értsem? - kérdezte beszélgetőtársam, nem leplezve csodálkozását.- így, ahogy mondom. 1941-ben volt. Ősszel. Meseházán át vittek bennünket.- Vaszil Sztyepanovicsot? Hogyne! Averjanov híres mesterember volt. Szép ez a ház, igaz? Averjanov-háznak hívják az emberek. Sztyepanics nem sokkal a háború után meghalt. Korábban kellett volna ide jönnie...- Sehogy sem sikerült. Hol ezért, hol azért. Ilyen az élet! Mi történt vele? - kérdeztem. - Az öregség vitte el?- Gondolom, inkább a keserűség. Sehogy sem tudott azzal megbékélni, hogy a faluja nincs többé. Már teljes erővel ment az újjáépítés, amikor hirtelen megvakult és megsüketült. Aztán itt hagyott minket. De emléke él! Ezt a házat valamikor ö maga építette. Szétnézett már, hogy mennyire újjáépültünk? Bevallottam, hogy egyáltalán nem sikerült még igazán szétnéznem. Hogy milyen volt Meseháza a háború előtt, azt se tudom. Parfjonov - mert így hívták új ismerősömet - vállalkozott, hogy kísérőm lesz a faluban, és megmutatja azt teljes szépségében. Kimentünk az utcára, amelyről kiderült, hogy rögtön a ház sarkánál kezdődött és kényelmes lejtéssel ereszkedett lefelé. Az utcán szabályos sorban álltak a kerítések és mögülük pedig csúcsos tetők meredeztek. Parfjonov valami különös büszkeséggel vezetett egyik háztól a másikig. Mintha az ő keze emelte volna ezeket a falakat, hozta volna helyre ezeket az ajtó- és ablaktokokat, mintha ö maga koronázta volna meg a tetőket a kakasokkal, szélforgókkal. És mintha minden egyes deszkán, minden kis gerendán az ö dkornyás díszítése, az ö mintája, az ó csipkefinom- ságú faragása lenne. Minden a helyi mesterek finom művészi ízléséről vallott. El voltam ragadtatva, vég nélkül fényképeztem. Megnéztem vagy húsz házat, és megértettem, hogy itt csökönyösen versengenek egymással az ügyes kezű emberek: az egyik mesterségbeli tudásával tűnik ki, a másiknak a fantáziája szárnyal magasabban, a harmadik' ügyesebben farag vagy merészebbek az ötletei. * Parfjonov egyre beljebb és beljebb, háztól házig, csodáról csodára vezetett, a kis kerítéseket megsimogatta, a kapukat megkopogtatta. Velem együtt lelkesedett, csak persze, sajátosan, olyan északi módra - nem hangosan, ahogy én, hanem visszafogottan.- Szép kis házacska, ugye? Ez is Averjanov-ház. És ez? Ez is az övé. Még az is.- Várjon csak, várjon! Maga mondta, hogy Averjanov régóta meghalt.- Mondtam - válaszolta ellenvetés és egyetértés nélkül Parfjonov. - Nincs közöttünk. Régóta. De a keze... A keze nyoma itt maradt ezen a földön. Néhány mester talán százszor jobban dolgozik, és mégis, itt minden Averjanovtól ered. Sokakat sikerült megtanítania mesterségére. Tudása most kézről kézre jár. Ezért hívunk minden házat Averjanov-háznak. Nem így igazságos, mondja? Azt feleltem, hogy ennél igazságosabbat nem is lehet elképzelni.- Mindenki így gondolja. Miközben így beszélgettünk, eljutottunk a falu másik végéhez, megálltunk egy ház mellett, amely hasonlított is, meg nem is a többi házra. Gerendáit és deszkáit szintén tökéletes faragások díszítették, sötétek, majdhogynem feketék voltak, mintha el lettek volna szenesedve, mintha nemcsak időt, de tűzvészt is kiálltak volna. Itt-ott a fán jól olvashatóan beégetett számok látszottak. Értetlenül néztem Parfjonovra. Ismét a maga sajátos módján, néhány szóval magyarázott.- Fogságban volt.- Hogyhogy fogságban?- Ahogy mondom. Szétszedték a fasiszták és elvitték.- Igen, igen, értem. Érdekes! Aztán mi történt? Aztán?- Ez már a háború után volt - folytatta gyorsan Parjfonov. - Elutaztunk egy delegációval Németországba. És képzelje csak el, mi történt? Felfedeztünk ott egy kis helységben egy mi falunkból való házat. All, épen-szépen, mintha csak azt várná, mikor jön el az ideje. A gerendákon számok. És mi, maga is megértheti, nem tudtunk hallgatni, egyszerűen képtelenek voltunk. Nem sokkal később még egyszer szétszedték a németek a házat. Nem azok a németek, mások. Egészen mások. És viszatért a ház szülőföldjére. Hogy a fenébe ne! Úgy beszélt erről, mintha teljesen magától értetődő volna, mintha a legelkerül- hetetlenebb, legtermészetesebb lenne, amit mond. Elragadtatással néztem Parfjonovra, érződött, hogy nemhiába járta ki ez az ember az élet iskoláját, hanem értelemmel, ésszel. Ő is otthagyja majd a nyomát a földön. Már ott is hagyta. Lehet, hogy ö is frontharcos volt? Biztos ö is megjárta a frontot.- Melyik fronton harcolt? - kérdeztem Parfjonovtól. - Lehetséges, hogy ugyanazon voltunk?- Én-e? Én egyáltalán nem voltam kint a fronton, nem tehettem, koromnál fogva... - Parfjonov úgy mondta ezt, mintha elnézést kérne tőlem, hogy ő később született. - De a bátyám végigharcolta az egész Honvédő Háborút. Parfjonov Sztyepan, nem hallott róla? Megsebesült, tiszta adta seb volt legalább százszor. De mégis eljutott egészen Berlinig. Ott érte őt az utolsó golyó. Elhallgattunk. Készítettem még néhány képiét. Mindig csak arra kértem Parfjonovot, hogy álljon a kép legköze- pén. Sok fotót szerettem volna magammal vinni, olyanokat, amelyek később majd erre az utazásra, erre a falura, és mindenre emlékeztetnek, amit itt láttam és hallottam. Amikor elérkezett a búcsúzás ideje, és az órámra néztem, Parjfonov azt mondta, hogy így nem tud engem elengedni.- Hogyhogy nem tud? - értetlenkedtem.- Nem tudom, nem tudom, nem tudom! Maga nem ismert meg engem, de én már az első pillanatban felismertem! Hiszen maga az, aki akkor keresztülutazott a falun a hadnaggyal. A hadnagynak az egész fejét kötés borította, fekete volt a paszománya, tüzérségi, a magáé pedig kék. Nem így volt, mondja? Parfjonov ismét elmosolyodott. És ismét visszafogottan, zárt szájjal, ahogyan csak azok az emberek tudnak mosolyogni, akik sok megpróbáltatáson mentek keresztül rövid idő alatt. Mosolygott, és ünnepélyes mozdulattal zakója zsebébe nyúlt. Egy pillanat múlva tenyerében fényesen megcsillant a bronz öngyújtó.- Megismeri? Én magam régóta nem dohányzom, de mindig magamnál hordom. Az az öngyújtó volt, rögtön ráismertem! Az öngyújtó a munkától és időtől barázdált1 tenyerén feküdt, fényesen ragyogott a napion, visszfényeként azoknak a régmúlt időknek, amelyeket mindig megőriz az emlékezetünk... FÓTI EDIT fordítása I
