Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-11-25 / 47. szám

TUDOMÁNY TECHNIKA Ma már talán kideríthetetlen, hogy a csillagászok mikor kezdtek foglalkozni a fényképezéssel, s mikor tettek meg egy-egy új lépést sikeres alkalmazásá­ban a távcsőnél, hiszen a csillagászok mindig az új eljárásokat alkalmazók élvonalában haladtak. Tette ezt pedig a csillagászatban jelentkező igény, hiszen egy fénykép a rajznál sokkal valósághűbben, precí­zebben adta vissza az égi objektumok vizuális, tulajdonságait, ha csak az égbolt feltérképezésére, az objektumok külső jegyeinek vizsgálására, fontos' események-jelenségek rögzítésére, vagy a külön­böző időpontokban készült felvételek összehasonlí­tására gondolunk. Ugyanakkor kiküszöbölte a meg­figyelő személyi hibáit, melyek óhatatlanul befolyá­solták az észlelések minőségét. Nemhiába ma már szinte alig történik vizuális megfigyelés. Az első próbálkozás John W. Draper nevéhez fűződik, aki 1840-ben a Holdat fényképezte le 20 perces (ma már elegendő 1/15-1/2 másodperc) expozíciós idővel, az ún. daguerrotípiai eljárással. Ma már nem ismert, de valószínűleg a Harvard Egyetem 35 cm-es refraktorát használta erre a célra. A fényképezés története (3) Fényképezés a csillagászatban A felvétel nagyon gyenge volt. Nem csoda, hiszen az akkori kamerák egyszerű lencséket, ritkább esetben az igen drága kéttagú akromátokat tartal­maztak. Ezek fényereje f/16 és f/32 között mozgott, mivel csak így adtak elfogadhatóan éles képet kiterjedt látómezőben is. Az ilyen gyenge fényerejü lencsék komoly akadályt jelentettek a megfelelő minőségű képalkotás létrehozásában. Végül is a problémát Petzvál József, egy optikai ismeretek­kel és matematikai érzékkel rendelkező magyar fizikus oldotta meg. 1840-ben készítette el egy négytagú lencse prototípusát, melyet speciálisan fotografikus célokra konstruált. Ez a lencse mint „Petzvál-féle portréobjektív“ vált híressé, s a csilla­gászatban egészen századunk húszas (!) éveiig használták nagy sikerrel, mint a legjobb képalkotásra alkalmas objektívet. Ez az objektív messze megelőz­te korát, s f/3,7 (!) fényerővel rendelkezve több mint hússzor felülmúlta bármely „kortársobjektív“ fény­erejét. Ezzel a felfedezéssel teljesen új távlatai nyíltak meg a fényképezés fejlődésének. Azonban a szigetországban sem tétlenkedett ez idő alatt Fox Talbot, aki elmés úton rájött a ma hiperszenzibilitásnak nevezett jelenségre. 1843- ban ugyanis felfedezte, hogy rövid expozíciók ese­tén a fotoelemek érzékenysége megnő, ha a megvi­lágításkor száraz, meleg levegővel „kezeljük“ az emulziót. Ez az eljárás nem tévesztendő össze a napjainkban is használatos meleg levegős emui-' zió érzékenyítéssel, amely az expezíció előtt törté­nik. Talbot a módszert az expozíció ideje alatt alkalmazta. Csaknem 50 év után pedig azt fedezték fel, hogy az emulziók érzékenysége hosszú expozí­ciókor úgy nő, ha közben hütjük a fotolemezt. Niepce de Saint Victor (Joseph Niepce unoka- testvére) híres elődjének nyomdokain haladva emulzióhordozóként sikeresen kezdte alkalmazni az üveget. Ezáltal az emulzióhordozó átlátszó lett, kiszűrve a nemkívánatos „alapzajt“ a képen, más­részt a „tökéletesen“ sík negatív minden pontja azonos élességű volt. A legkorábbi ismert kísérletezés a csillagok fé­nyének fotografikus úton való rögzítésére 1850-ben történt. A Harvard obszervatóriumban a Vegát pró­bálták rögzíteni egy daguerrotípia típusú lemezre, az elért eredmények azonban annyira gyengék voltak, hogy a további próbálkozások abbamarad­tak. A kudarc oka nyilvánvalóan a gyenge érzé­kenységű emulzióban rejlett; elég ha belegondo­lunk, hogy az akkori lemezek érzékenysége mind­össze 1/10 000-ed része volt a mai modern kékér­zékeny emulziókénak. A színérzékenyítés problé­máját Lewis Rutherford oldotta meg, amikor elké­szített egy 28 cm-es akromatikus távcsőobjektívet, melyet a fotografikus tartományban oly fontos kék és ibolya színre érzékenyített. 1864-ben már sike­resen fotózta vele a Pleiadokat (Fiastyúk), példát mutatva ezáltal az akromátok előnyeire. Fotolemez- ként ö is nedves kolloidot használt. Az első igazán jó minőségű lemezek, melyek a korábban alkalmazott fehérje helyett zselatin alapú emulziót tartalmaztak, 1871_-ben kerültek ki R L. Maddox laboratóriumából. Ő jött rá arra is, hogy az ezüstbromid vegyület használata célsze­rűbb, mint az ezüstnitráté, ugyanakkor az exponált kép alkáli oldatokban sokkal jobban előhívható, mint savakban. Figyelmét azonban elkerülte az a tény, hogy az emulzió optimális érzékenységének elérése céljából a benne levő fölösleges, oldható sókat el kell távolítani, ellenkező esetben az emul­zió részben kihasználatlan marad Az 1873-as évhez kötődik a következő, nagy horderejű felfedezés. Hermann Vogel az emulziót különböző festékanyagokkal színérzékenyítette, ezáltal az érzékenységet az eredeti ezüst-haloidok érzékenységének a duplájára lehetett emelni. Fel­fedezésével teljesen új kapukat nyitott meg a fotog­ráfia fejlődése előtt. A további kutatások felfedték, hogy különböző festékek más és más tartományok­ban teszik érzékennyé az emulziókat A fotografikus módszerek tökéletesítésének egy teljesen új módszere 1876-ban kezdődött Ferdi­nand Hurter és Verő Driffield révén. Több mint tíz évig dolgoztak közösen, tapasztalatokat és ismere­teket halmozva fel. Kidolgoztak egy új módszert, amellyel sikerült megállapítani a pontos expozíciós időket, a relatív emulzióérzékenységet, nemkülön­ben optimalizálták a feketedés mértékének addig felületesen ismert jelenségét. Tevékenységük a szenzitometria alapjait rakta le. 1880-ban az Egyesült Államokban alapították meg az azóta hatalmas karriert befutó céget, az Eastman-1, vagy ahogyan másként nevezik, a Ko- dak-ot. (Első tulajdonosa George Eastman, aki eleinte kamerákat, lemezeket, nagyítópapírokat, majd rollfilmeket gyártatott alkalmazottaival.) 1912-re Wratten and Wainringht Company a le­mezgyártás vezető tekintélye és hatalma lett. A cég nagy sikerében nagy szerepet játszott az élenjáró kutatási és fejlesztési munka, valamint az eredmé­nyek gyors alkalmazása a gyakorlatban. A laborató­rium vezetője egy nagyon fiatal ember, Kenneth Mees volt. Az emulziós technikában alkalmazható fejlesztési fogásai, az emulziók spektrális érzéke- nyítésre kidolgozott eljárásai csodálatra méltók vol­tak. Híre eljutott New Yorkba is. George Eastman nagy nehezen úgy szerezte meg Meest, hogy megvásárolta a Wratten and Waingright Company-t. Mees ezután az USA-ban megszervezte és haláláig vezette a Kodak kutatási osztályát. Mees komolyan érdeklődött a csillagászok álmainak meg­felelő emulziók kifejlesztése iránt. Osztályán megle­pően sok erőt és energiát fektettek a csillagászati fotografálás problémáinak a megoldására. Rend­szeresen látogatta a csillagvizsgálókat, az eredmé­nyek pedig nem maradtak el. Tulajdonképpen ettől az időtől kezdve már átte­kinthetetlen a fényképezés rohamos fejlődésének az útvonala, még olyan speciális területen is, mint a csillagászat. Ma már nem feltétlenül szükséges milliókat érő újabb és újabb távcsöveket építeni fotografikus célokra, hiszen a fotografikus eljárások fejlesztése is nagy lehetőségeket rejt még magában. A napjainkban piacra kerülő Kodak llla-J, valamint a Kodak llla-Ffilmlemezekhasználatamegkétszere­zi az optikai távcsövek teljesítőképességét. Fotogra­fikus úton tehát „mélyebbre“ látunk a Világegyetem távoli tartományaiba. BÖDŐKZSIGMOND Érdekességek, újdonságok FÖLDRENGÉS-ELŐREJELZÉS A VILÁGŰRBŐL? ban észlelhető. Az amerikai műhold műszere három ilyen impulzust jegy­zett föl. |/////////////////////////////////////////////// Megoldandó probléma az is, hogv a szeizmikus eredetű elektromágneses sugárzást miképp különítsék el más hasonló jellegű sugárzásoktól, például a villámlásokétól. . . , (Priroda) A Szovjetunió Tudományos Akadé­miájának Földfízikai Intézetében né­hány kutató konkrét adatokból próbálta kimutatni, hogy a földrengések előtt a kéregben támadó villamos feszültsé­gek a légkörben másodlagos sugár­zást keltenek. Munkájukhoz felhasz­nálták több szovjet és amerikai mester­séges hold méréseit is. így az OGO-6 jelű, 800-1000 km-es magasságban keringő amerikai mesterséges holdéit. Ennek magnetométere 10-1000 Hz frekvenciatartományban észlelte a földi elektromágneses mező változásait. A szovjet kutatók szerint földrengésre utaló elektromágneses impulzus csak nagyon alacsony frekvenciatartomány­Sajnos, ma még számtalan akadá­lya van annak, hogy ezen a módon elörejelezhessük a földrengéseket. Például a világűrből a kis frekvenciájú földi elektromágneses hullámok csak éjjel észlelhetők, mivel nappal szinte teljesen elnyelődnek az ionoszférában. Ezenkívül kozmikus eljárásokkal csak a viszonylag nagy, legalább 5,5-es méretű földrengések jelezhetők előre, s közülük is csak azok, amelyeknek a hipocentruma nincs 80 km-nél mé­lyebben. Némelykor a figyelmeztető jel alig néhány órával előzte meg a föld­rengést, s az is előfordult, hogy a mű­szerek azt csak utólag jelezték. FÁKKAL A SIVATAG ELLEN A megművelt terület rovására ter­jeszkedő sivatagot Észak-Algériában erdööwel akarják megállítani. Az 1995-ig megvalósítandó 1200 km hosszúságú erdősáv 7 milliárd fából állna. (Ez - ha a szokásos 4x4 m-es hálózatban végrehajtott telepítést vesszük alapul - azt jelenti, hogy az erdööv átlagosan 23-24 km széles lesz. - A szerk.) Az algériai kormány azután határozta el magát e nagysza­bású tervnek a megvalósítására, hogy az előzetes ilyen célú telepítések sike­resnek bizonyultak. (Hobby) Vannak-e holdjai a Holdnak? A Newcastle Egyetem Hold- és Bolygótudományi Intézetének ve­zetője, Keith Runcorn szerint mint­egy négymilliárd éve Holdunknak még saját holdjai voltak. Ezek - véli - 4,2-3,8 milliárd évvel ez­előtt becsapódtak Holdunk felszí­nére, s akkor és így jöttek létre a holdtengerek. Runcorn erre a meghökkentő következtetésére a Hold mágneses őstörténetének vizsgálata nyomán jutott. A Hold kőzetmintáinak paleomágneses elemzése és a Hold körüli szon­dák magnetométeres mérései azt sugallják, hogy a Holdnak úgy négymilliárd évvel ezelőtt - a je­lenlegivel ellentétben - erős, két­szer akkora erősségű mágneses tere volt, mint amekkora ma Föl­dünknek van. A kérdés ez: mi kelthette a Hold egykori erős mágneses terét? Földünk mágneses terét a gyor­san örvénylő folyékony vasmagva által létrehozott úgynevezett dina­móhatás kelti. Eddig úgy tudtuk: a holdnak túlságosan kicsiny a tö­mege ahhoz, hogy folyékony mag­ja legyen. Runcorn ezzel az érve­léssel azt a föltevést állítja szem­be, hogy a Hold magját radioaktív sugárzás tehette folyékonnyá. A radioaktív sugárzást és vele a hőt pedig - úgymond - azok a (mindeddig csak föltételezett!) 114-es és ennél nagyobb rend­számú „szupernehéz“ elemek hozták létre, amelyek szerinte a Holdnak és bolygórendszerünk­nek a keletkezésekor halmozód­tak fel. Ezek az elemek azután viszonylag gyorsan - néhány százmillió éves felezési idővel - elbomlottak, s Runcorn szerint ez magyarázhatná azt, hogy a Hold ma hideg, halott égitest, s csak jelentéktelen a mágneses mezeje. A holdbéli sziklák mágnesezett- ségének irányai is arról látszanak tanúskodni, hogy a Holdnak van­nak mágneses pólusai. Ha ezek mágnesezettségét nem belső holdbéli, hanem külső tényezők hozták volna létre, irányuk nem mutatna szabályszerűséget. Csakhogy mutat! S mert a dina­móhatás elmélete szerint a mág­neses és a forgási pólusok csak­nem egybeesnek, a sziklák korá­ból és mágnesezettségük irányá­ból meghatározhatók a Hold egy­kori „sarkai“ és „egyenlítőjének“ a helyzetei is. így derült ki, hogy a Hold forgástengelye az idők so­rán többször is mintegy 90 fokkal elfordult. Ekkora „kizökkenést“ is megmagyarázhatunk, ha föltesz- szük, hogy a Holdra mintegy 100 km átmérőjű test csapódott be. A 4,2-3,8 milliárd évvel ezelőtti holdi egyenlítő helyét meghatá­rozva (lásd képünket) kiderül, hogy annak a vonalára mintegy „felfűződnek“ a nagy holdbéli „tengerekének a középpontjai, vagyis az egykori óriásbecsapó­dások ebben a hajdani egyenlítői övezetben érték Holdunkat, létre­hozva a Maré Imbrium, a Maré Serenitaris és a Maré Crisium me­dencéit. Eddig a Hold tengereinek és krátereinek a keletkezését a Nap körül a bolygóközi térben keringő kisbolygóknak és a kisebb meteo­ritoknak a becsapódásával ma­gyarázták. Ezek a becsapódások azonban a Holdon csupán egyen­letes krátermegoszlást hozhattak volna létre. Mindezek alapján terjeszti Run­corn a szakmai közvélemény elé azt a hipotézist, hogy a becsapó­dásokat a Hold forgásával ellenté­tes irányban forgó kisholdak okoz­ták. Az ilyen - ellenirányban kerin­gő - holdak pályája nem állandó, s így ezek a kicsiny holdak csiga­vonalban közelítve a Holdhoz, előbb-utóbb beléje zuhantak. Runcorn érvelése bizonyára vi­tára és továbbgondolásra serkenti a szakembereket. Mert ha a Hold­nak voltak holdjai, miért ne lettek volna holdjai például a Merkúrnak vagy a Vénusznak? (New Scientist) A CI-100-as integrátorban sikeresen alkalmazták az elektro­nikát, amely a korszerű mérőműszerek elengedhetetlen része. Az integrátort a Csehszlovák Tudományos Akadémia Brnói Analitikai Kémia Intézetében fejlesztették ki. A műszer automatizálja a kromatográfiai elemzés kiértékelését, jelentő­sen meggyorsítja és pontosítja azt. A műszert napjainkban a Prágai Laboratóriumi Múszergyár gyártja, a gáz- és fotya- dék-kromatográfok szerves részeként. A felvételen: Olga Smólóvá technikus és RNDr. Michal Roth a standard gázke­veréket készíti (Felvétel: ÖTK - Igor Zehl) rssssssssssssssssssss/sssssssssss/ssssssssssssss/ssssssss/sssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssssss/ssss/ssssssssssssssssssssssssssssssss.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom