Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-25 / 47. szám
A túlnyomó többségnek a kunyhókban már nem jutott hely. Tábort kellett hát ütni a téren és a szekerek körül. Barátaink kikerestek egy jobb, tágas kunyhót. Itt ütött szállást a dandárparancsnokság és a hadosztály hadműveleti osztálya. A hadműveleti osztály már napok óta velünk tart, elválaszthatatlanul. Kifeszítették a kábeleket, felszerelték a távirót és távbeszélőt, megindultak az üzenetváltások. A kunyhóban pillanatok alatt előkerült a szamovár. Az asztalnál helyet foglaltak a parancsnokok és beosztottjaik. Mindnyájan siettek elmesélni egymásnak, hogy mit csináltak, mit láttak, mit éreztek a harc közben. Válogattak az emlékek között, leggyakrabban be sem fejezték mondókájukat, hol erről, hol arról beszéltek, zajongtak. Mindegyik igyekezett túlkiabálni a másikat, hogy rábírja az embereket, hogy meghallgassák őt. Csakhogy mindenki mesélni akart, nem pedig a másik elbeszélését hallgatni, mert kivétel nélkül mindegyikük tele volt még friss élményekkel. Mintha nem is léteznék fáradtság... Egy félóra telt így el beszélgetés, zsibongás közepette. Egyszer csak - váratlanul mennydörgésszerű dörej hallatszott, majd rögtön utána másodszor, harmadszor... A szobában ülök összenéztek, felugráltak helyükről, nem értve a dolgot. Valamennyien kifohantak az ajtóba. Bombát dobott valaki? Nem lehet, hiszen szoros egymásutánban három robbanás hallatszott... Tüzérséq? Az sem lehet, hiszen honnan került volna ide? Ebben a pillanatba puskaropogás hallatszott. Rendetlen lövöldözés indult meg. A szekerek körül csoportokban üldögélő vöröskatonák felugráltak és szétfutottak. A tér gyorsan elnéptelenedett. A fejünk fölött ellenséges repülőgépet pillantottunk meg, amely - mint ezüst hattyú - egyenes yonalban és csendesen úszott a kéklö messzeségben. A ledobott bombák a nagy kiterjedésű szomszéd kertben robbantak, ahol egy vöröskatona sem tartózkodott abban a pillanatban. Hamarosan újra megnyugodott mindenki. Az élet újra visszatért rendes kerékvágásába, mint az imént. Lassan esteledett. Csakhamar.csendes, csillagos tavaszi éjszaka ereszkedett alá... A faluban már csend honolt. Semmi sem emlékeztetett arra, hogy néhány órával ezelőtt ért véget egy csata, s a könyörtelen, mohó halál száguldozott, ragadta el innen is, onnan is áldozatait. És holnap, mihelyt felkel a nap, újra útnak indulunk a harctérre. S megint lebegünk majd az élet és halál között, mint éjjeli lepke a tűz körül... „Nos, vajon mi történik ma? - teszed fel magadnak reggelenként a kínzó, nyomasztó kérdést. - Ki marad életben közülünk? Ki távozik örökre? Ki lesz az, akivel holnap, ébresztő után, útnak indulsz, de nem látod már, soha, soha többé... Pedig előttünk még végeláthatatlan sora áll a hadjáratoknak, mindennap elkeseredett harcok várnak reánk. Tavasz van, tehát a kezdet kezdetén vagyunk még mindennek. Eleddig Kolcsak seregeinek mindössze első sorait mozdította meg, már pedig nekünk össze kell zúznunk százezrekre menő egész hatalmas tömegét. Oh, milyen drága ára lesz ennek! Milyen sok áldozat hull még el őszig, sokan nem lesznek már közöttünk azokból a bajtársakból, akik most velem együtt mennek előre!“ Ez után az oly részletesen leírt csata után az út megnyílt Buguruszlan felé. Buguruszlant átkaroló hadművelettel foglaltuk el, ugyanúgy, mint a legtöbb várost, nemcsak ezekben a harcokban, hanem általában az egész polgárháború alatt. Nagyvárosok utcáin ritkán került sor harcokra. A fő harc, a végső és a döntő, rendszerint közvetlenül a város bejárata előtt folyt le, amikor egy-egy ilyen harc a védők számára nem sikerül, kudarcot vallanak, akkor levonják belőle a következtetést és rendszerint odébbállnak, magát a várost pedig harc nélkül engedik át a győzteseknek. így történt ez Buguruszlan esetében is. ÁBRAHÁM FERENC fordítása ■f Részlet a Csapajev című regényből H unyad megyei autóbusz érkezett, fölkaptatott a gödrös, köves úton, ameddig csak bírt, a kőfejtésig, ahol még megfordulhatott, hogy utasait minél közelebb tehesse le a vízeséshez. Ezek az utasok jobbára szőkék voltak, többségükben nők, szőke haj volt a divat. A vízesés, bármennyire lenyűgöző volt is, sokakat még fényes nappal is egyszerűen elborzasztott. Amikor az ember jó órai kapaszkodás után a bozótból kiér a nyomasztó sziklafalak közé - hevenyészett hasonlattal élve - úgy érzi magát, mint egy mély fazék fenekén. Az ember itt jókora medvega- nék közepette szív el egy cigarettát sebtiben, aztán rohan is visszafelé a kicsi kocsija vagy autóbusza felé. Ez a társaság, talán teljesen oktalanul, futva érkezett vissza a kőfejtés alá. Közöttük sok volt a szőke nő. így történt aztán, hogy Timis Valér az erdőben járva - az esztenától jövet rendszerint erre rövidített - a szürke fatörzsek között megpillantott egy lányt. Pontosabban: egy lány szőke haját, amint a lombok közt betűző napfényben bágyadtan csillogott. Timis Valér nem örült a várható találkozásnak, inkább kíváncsisága ébredt fel, mit csinálhat itt egy lány ennyire egyedül az erdőben, a betűző napfény tenyérnyi foltjai között. Megállt, és mozdulatlanul várakozott, Türelmét vesztve aztán füttyentett neki, majd megszólította:- Kukukk. - Később meg azt mondta: - Látlak! Hogy hívnak? De hiába volt minden. A lány nem mozdult. Ekkor Timis Valér közelebb ment hozzá, és egy kicsit meg is ijedt, hogy ez a lány láthatatlan. Nem látszott egyéb a lányból, csak a haja. Ott lebegett a száraz fenyőgallyak között. Nem voltak elképzelései a láthatatlanságról, de azt mégis furcsállta, hogy valaki teljesen átlátszó legyen. Még egy utolsó próbálkozást tett: Sz-sz? Aztán megállt előtte, kezét lassan feléje indította, idegesen tapogató és simogató ujjakkal közeledett a haj alatti test felé, és egészen meghökkent, amikor látta, hogy ott, ahol az arcnak el kellett volna kezdődnie', keze akadálytalanul merül el a levegőben. Leengedte a karját, és alaposan vizsgálgatni kezdte a haj töve körül húzódó varrásokat. „Ennyire hülye azért nem lehetek - gondolta. - Ez nem valaki. Ez senki.“ Mégis félt megérinteni. Letört egy száraz ágat, azzal nyúlt alája, és leemelte a fenyögallyról. Amikor hazaért, keresett a tornác gerendáján egy hasa- dékot, s a botot oda tűzte. Mesélte, hogy az erdőn találta ezt a gazdátlan holmit, ott lebegett magában a fenyőgallyakon. És nincsen alatta lány, ha lenne, hajával együtt elmenne dolgára. Mégis, hiába magyarázta: „Ez nem valakinek a haja. Ez csak haj.“ Felesége és idős anyja borzadállyal nézték, és legörbüló ajakkal kérlelték: vigye innen mielőbb, vigye, akárhová. Vigye minél mesz- szebb Timis Valér a kezdeti tétovázás után most már magabiztosan indult el, kezében a száraz ággal. Elindult a kocsmába. Valami jó tanács sosem árt. A pultnál maradt, a csapossal beszélgetett.- Én megveszem - mondta a csapos. - Csinálok alá egy babát, és kiakasztom ide.- - A tied - mondta Timis Valér.- No nem - mondta a csapos. - Csak nem képzeled?! Ott iddogáltak ketten, egyikük a pult mögött, a másik előtte. Tele volt a kocsma azon az estén. Később két fiatalember sündörgött Timis Valér mellé. Megszólították, hogy apafej, nagyokos. Valahogy így. Egyiküknek szutykos, vál- lig érő haja volt. A másiknak, sajnos, csak egészen rövid. Nem szerencsés dolog bárkit is meggyanúsítani, de ezen látszott: nemrég jött ki valahonnan. Kellett neki, ami az ág végén libegett.- Egy rongy elég lesz?- Az enyém - mondta a csapos.- Kettő.- Az enyém - mondta a csapos.- Három - mondta a rövid hajú fiatalember. - Három szürke.- Most kuss - mondta a csapos. - Aztán Timis Valér- hoz fordult. - Na látod. Ennyit tőlem is megkapsz. Kösz. Timis Valér csak csóválta a fejét. „Na jó. Hát ez igazán kész szerencse.“ Nem tudott a Hunyad megyei buszról. A Hunyad megyei busz azóta rég elporoszkált, s utasai közül valaki már nem szőke volt, hanem vörös, barna vagy fekete. Esetleg fehér. Játszottam a kezével Háborús anthológiák 1916 duárdoknak éljenektül sngő poéták - visszafullad tavam - míg szét zuhanva dúlnak 3d ércek és roppanva megdűl 3k büszke fal - vagy mint, ha tenger sz a folyóból, fúl az ember, vlik a torony és a kémény, rrhad a tölgy - ti mint a káka elynek az árvíz boldogsága bickoltok az ingyen élmény . trek könnyétől sós vizében tudjátok kiszámítva már >gy meddig szabad nőni szépen ■>gy el ne törjön a vad ár: íjolni tudtok (tömi kár!) s zenélni, mint a sás, a szélben, sáshangon - hogy fonnyadtok el ha egyszer szárazon maradtok! ha majd a Béke énekel! hogyan hallgattok és apadtok ha egyszer elhallgat a szél s csupán a szív és könny beszél! (kicsi marad aki ma hajlik! csöndnél a tűnt hang nyoma némább!) azok beszélnek, akik ma némák! Van némaság, mely messze hallik, s sok mára vissza fulladt ének hangokkal terhes a Jövőnek! Még most is látom a kezét hogy ágazott az ujja szét, oly szelíden, mint ágtól ág vagy halkan elvál öt barát, kik váltan is segítgetik egymást egy messze életig. Még egyre látom csöpp kezét: úgy dolgozott mint csöppke gép a hímzőtúvel vánkosán: tündérfogócska - igazán - s hogy gyenge ujját meg ne szúrja, arany gyüszút viselt az ujja. Ó álmodom már csöpp kezét kerek a halma, völgye szép: a völgye selyem, halma bársony: ó gyönyörű táj! ó csodás hon! Ott jártak szomjas ajkaim: arany homokon beduin! Nem vágy, nem álom, hanem emlék: jaj milyen rég volt az a nemrég! Tíz gyenge ága nyúlt felém és én izenkint tördelém: ó arany ágnak arany íze, arany fa arany ízű méze! Hát a köröm, a kis köröm! Mennyi szépség, mily öröm: üveges kép selyemkeretbe, melyre a hajnal van lefestve vagy piros ablak méla esten vagy rózsaarc egy gyenge testen. Mert tündérlest a pici kéz mely rózsás-meztelen igéz s a hely hol összeomlik ága mint csöpp csípő hajtása, drága vagy ujja láb és íze térd s akkor hogy arca hol? ne kérdd mert tündértest a kicsi kéz mely arca nélkül is egész. Még egyre álmodom vele: ó hogy oly messze közele s hogy minden e világon itt furcsa szirtekbe ütközik! Csak egyszer lenne még enyém s kedvemre csókkal önteném szívesen hallnék azután nagyobb örömmel ontanám kis ujjáért a csobogó vért, mint száz királyért, lobogóért!
