Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-18 / 46. szám
ÚJ szú 15 983. XI. 18. Van, aki így keresi meg a betevő falatot - aszta Ittestó Veronában A Trevi-kút, amelyet szinte minden Itáliába látogató felkeres A szerző felvételei A vonat elindul, s nemsokára Rómában vagyunk. Kiszállok a Termini pályaudvaron. A pályaudvar hatalmas épülete körül erejük teljében levő férfiak árulnak az országba becsempészett amerikai cigarettákat, rágógumikat, egyebeket. Olcsóbban, mint az üzletekben. Sokan ebből próbálnak valamiféle bevételhez jutni. Mások azzal, hogy kocsikat rabolnak el és törnek föl, megint mások úgy, hogy különféle piszkos üzelmekbe kevered-1 nek. Sokan úgy, hogy táskákat metszenek és zsebtolvajok, hogy az utcán kitépik az emberek füléből a fülbevalót, nyakából a nyakláncot; hogy a sötét utcák sarkán kirabolják a békés járókelőket. A garázdák száma az utóbbi években olyan magasra szökkent, hogy a rendőrség tehetetlen. A jámbor polgár ez ellen úgy védekezik, hogy nem visel magán ékszert, hogy nem merészkedik a sötét utcákba, hogy sötétedés után már ki sem lép otthonából. Mindez nem riogatás, egyedi, csak néhanapján megtörténő eset, hanem ez a mai olasz valóság jellemzője: a félelem, a tökéletes bizonytalanság. S azt a kérdést, hogy mi lesz holnap, az emberek jószerével fel sem teszik egymásnak, önmaguknak hiszen napjaink Olaszországában erre senki sem tud választ adni. ZOLCZER JÁNOS fnajd újra sztrájk. Amikor Nápolyból visz- szautaztam Rómába, akkor is sztrájk volt. Egy nappal el kellett halasztani az utazást. Másnap is, útközben, egyórás figyelmeztető sztrájkra leálltak az ország összes vonatai. Az utasok többsége - s itt figyelembe kell venni, hogy mindenen bosszankodó, forró vérmérsékletű emberekről van szó - türelemmel várta ki az egy óra leteltét. Közben arról beszélgettek, hogy nem lenne ildomos zúgolódni, inkább támogatni kell a sztrájkolókat. A szolidaritás mindennél fontosabb.- Ma nekik van szükségük a megértésünkre, holnap, amikor a mi szakszervezetünk hirdet sztrájkot, nekünk az övékére. Persze, a tűréshatár különböző, s már ebből is feszítő, veszélyes ellentétek adódnak - magyarázza egy másik utas. - Sokan már megszokták - mi egyebet tehettek! - a bizonytalanságot, a tehetetlenséget. Sokan nem: lázadunk, tüntetünk, de ami a legszörnyűbb, ennek sincs komoly foganatja. Az éppen hatalmon levő kormány mindezt szinte figyelmen kívül hagyja, játszik az emberek idegeivel, türelmével. Csakhogy meddig, uram, ezt kérdezem én?... Ü " rés fülkét úgysem találok a Róma - Nápoly között közlekedő gyorsvonatban, így betelepszem négy férfi mellé, akiknek csomagjaitól alig lehet mozdulni. Szomszédaim morcosak, dühösek, egész úton rikácsolnak, s egyik üveg vörösbor után gyorsan ürítik ki a másodikat, harmadikat. Római kísérőm segítségével megtudom, hogy nem akármilyen okból adták italra, bánatra a fejüket: végérvényesen elbocsátották őket állásukból. Építőipari szakmunkások, s az építkezés befejezése után munkáltatójuk felmondott nekik, és hozzájuk hasonlóan száznál is több kollégájuknak. Hosszú heteken keresztül próbáltak újabb munkalehetőséget találni, de mindhiába. Egyre kevesebb az építkezés, a vállalkozók egyre ritkábban fektetik be pénzüket új létesítmények létrehozásába. Mondják, hogy nemcsak maga az elbocsátás ténye jelent nagy problémát hanem az is, hogy ezt meg kell mondani a családnak. Titkolták is eddig az otthon maradottak elől, a szokásos heti leveleikben egyetlen szó erejéig sem említették munkanélküliségüket, hiszen mindvégig abban bíztak: majd csak akad valamiféle munka. De közben elfogyott kevéske megtakarított pénzük, s újabb fizetést nincs módjuk hazaküldeni. Egyikük, egy sovány képű, szúrós tekintetű, negyven körüli megjegyzi, hogy az asszony már táviratozott is: küldd már a pénzt, mert enni kell a gyerekeknek! De pénz nincs, csak a szégyen: haza menni, állás nélkül, kisemmizetten. Isznak hát, hogy felejtsék bánatukat, hogy könnyebben tudjanak az asszony elé állni. Akaratlanul is felvetődött bennem a kérdés: mi lesz ezután, miből él majd a család?- Giovanni vagyok - mondja a sovány képű és társai helyett is megpróbál válaakkor megpróbálunk valahol külföldön munkát találni. Ha nem megy, akkor nem marad más hátra, minthogy munkába adjuk a gyerekeket. Én harminchat éves vagyok. Van négy fiam és három lányom. Ez nálunk, délen egy átlagcslád, mert sokhelyütt a tíz, tizenöt gyerek is gyakori. A legnagyobbik fiú tizenhét éves, már négy éve dolgozik, szintén építkezésen. Most megpróbálok szerezni a tíz, tizenkét és tizennégy éves gyerekeimnek is munkát. Biztosan találok, mert keresett a gyermekmunkaerő. Manufakturális mini-üzemben, éttermekben, építkezéseken, a kikötőkben akad munka. Igaz, a gyerekeknek napi 10-16 órát kell dolgozniuk, szinte éhbérért, de az is több a semminél. A munkáltatók kapva kapA neves politikus, akinek talán sikerült volna a több pártból - feltehetőleg az Olasz Kommunista Párt bevonásával is - egy ütőképes, hosszú távra életképes, erős kormányt alakítani - halott. Elrabolták, meggyilkolták. Hiába, a „Vörös Brigádok“ elfogott tagjai: az igazi tettesek, a nagy halak ismeretlenek. Aztán rob- bantgatások, terrorcselekmények, emberrablások egész sora következett. És ott volt a P-2 ügy is, s ott volt, ott van a szinte már évek óta állandóan napirenden levő kormányválságok sorozata. S ott van az olasz belpolitikai életben a minden hatalomnál erősebb maffia is. Különféle multinacionális csoportok érdekei és érdekellentétei mozgatják a minhétköznapok Jellegzetes olasz utcai árus szólni. Az ő válasza több száz, akár több százezer olasz válassza is lehetne. - Mi déliek odahaza mindig is nagyon szegény sorban éltünk, nálunk mindig nagy volt és ma is nagy a nyomor. Nincs ipar, nincs munkalehetőség. Évtizedek óta nincs más választása a férfinépnek, minthogy munka után vándorol. A szerencsé- sebbje Észak-Olaszországban talál magának munkaalkalmat, másoknak viszont a nyugat-európai országokba, vagy még tovább, Amerikába, Ausztráliába kellett menniük. De amióta szerte a világban gazdasági visszaesés tapasztalható, szűnnek meg a munkahelyek, egyre ín- ségesebb lesz a sor§a a vándor- és vendégmunkásoknak. Mi is tudtuk, ha befejeződik az építkezés, mehetünk, ki merre lát. Persze, azért reménykedtünk, a szakszervezet is ígért segítséget, de idővel kiderült, tehetetlen. Most pedig megyünk haza. Két lehetőség marad megoldani családunk eltartását, jövőjét. Az egyik: ha az asszony beleegyezik, nak a gyermekeken, mivel kényük-ked- vük szerint bánhatnak velük, nem kell értük a biztosítót, adót fizetni, s mint mondtam, a fizetésük is nagyon alacsony.- Tudod, - veszi át a szót a másik -, délen, a nagyobb városokban gyakoriak a gyermek-piacok, ahol a kereskedők adják-veszik a gyerekeket. Olyan ez, mint egy rabszolgapiac: a szülő, a gyermek kiszolgáltatott helyzetben van, tehetetlen. Persze, mindez a törvény szerint tilos, de Itáliában a törvényes rend már régen érvényét vesztette. Ugyan ki tud itt érvényt szerezni a törvénynek?... Senki, senki az égvilágon. Még maga az állam sem. Hát akkor mit tehetünk mi, egyszerű, munkanélküli, nincstelen emberek. Ha végiggondolom az utóbbi évek olaszországi eseményeit, akkor szemrebbenés nélkül igazat kell adnom útitársaimnak. Hiszen elég az eseményeket az emlékezetes Moro-ügy óta visszaidézni. dennapi olasz valóságot, amelynek láncolata jószerével felgyöngölíthetetlen, kifürkészhetetlen.- Az állam tehetetlen — mondotta korábban az Olasz Kommunista Párt lapjának, a l’Unitának egyik szerkesztője a lap székházában. - Arról nem beszélve, hogy az államgépezet is ezen érdekcsoportok befolyása, hatalma alatt áll. A pártok között, az állandó, egészséges vita helyett multinacionális érdekek mozgatta viszálykodás zajlik. S a kormányzásból, az irányításból az olasz tömegek egyik legnagyobb pártja - amely tudná képviselni a munkásság érdekeit - az Olasz Kommunista Párt állandóan kimarad. Hiába hangoztatjuk, hiába bizonyítjuk: addig hathatós változásra nem kerülhet sor, ámíg az OKP is helyet nem kap a kormányban. De ezt állandóan tudatosan odázzák el, hiszen ha helyreállna Olaszországban a rend, ha jó irányban változnának a viszonyok, akkor a különféle érdekcsoportok manipulációira már kisebb lehetőség nyílna. S ennek az örökös hatalmi harcnak, a viszálykodásnak a munkások, a kisemberek isszák meg a levét. Hiszen mégiscsak tarthatatlan állapot, hogy 1983-ban Európa egyik fejlett, demokratikusnak mondott államában ne létezzék törvényes rend. Hogy napirenden legyenek a munkáselbocsátások, az emberrablások, utcai robbantga- tások, lövöldözések, terrorcselekmények, hogy több százezer gyermek dolgozzon, tartsa el a családot, hogy senki se tudja, ha reggel felkel, mi lesz este Kora reggel van, mire befutunk Nápolyba. A pályaudvar melletti földalatti vasút megállóján az első szerelvény érkezését várom. A vonatnak ötpercenként kellene közlekednie, de már egy félóra is eltelt, mégsem jön. A velem együtt várakozó, munkába igyekvő emberektől érdeklődöm. Tegnap a vasutasok szak- szervezete sztrájkot hirdetett. Valószínűleg az éjszaka folyamán nem tudtak megegyezni, így mára a sztrájk életbe lépett. Most csak a polgármester közbelépése segíthet, akinek jogában áll három napra felfüggeszteni a sztrájkot, berendelni a vasutasokat. Ellenben, ha az elkövetkező három nap alatt sem egyeznek meg a vasút illetékesei és a szak- szervezet képviselői, akkor a sztrájk már ténylegesen életbe léphet - határozatlan időre. Ez a helyzet jószerével minden héten előáll. így aztán sosem biztos, indul vagy nem indul vonat, autóbusz; elviszik vagy nem viszik el a szemetet, dolgoznak-e a kenyérgyárakban és tejüzemekben meg egyebütt. Uram, itt semmi, de semmi nem biztos - mondják. Úgyhogy, várjunk türelemmel. Vártunk, de mindhiába. A vonatok csak valamivel dél előtt indultak meg. Három nap után újra leálltak. Két nap menetrendszerű közlekedés következett
