Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-11 / 45. szám
A tíz évvel ezelőtti világsajtó borúsabbnál borúsabb híreket közölt az akkor épp útjára induló olajválságról, amely az akkori krónikák tanúsága szerint pánikot, sokkot idézett elő a nyugati olajpiacokon. Az arab „olajfegyver“ bevetését 1973-ban politikai indíték, a negyedik arab-izraeli háború kitörése motiválta. Ha a Közel- Keleten akkor nem robban ki a konfliktus, egyébként is gazdaságilag mindenképpen indokolt lett volna az arab olaj árának igazságos rendezése, hiszen a nyugati monopóliumok potom egy-két dollárért jutottak hozzá a nyersolajhoz, majd busás nyereséggel adták el a „ fekete aranyat“ a fejlett ipari világban. AZ ELSŐ „OLAJBOMBA“ Október 6-án tört ki az arab-izraeli háború. Az OPEC-ba (Kőolajexportáló Országok Szervezete) tömörült országok kezdettől fogva sürgették, hogy az Egyesült Államok hagyjon fel az izraeli agresz- szor támogatásával. Tíz nappal a háború kipattanása után robbant az első „olajbomba“. Tíz arab olajtermelő ország szelektív embargót határozott el azon országok ellen, amelyek a közel- keleti háborúban Izraelt támogatják. Fejszál szaúdi király másnap erélyes hangon figyelmeztette az Egyesült Államokat, újabb lépés következik, ha Washington nem hagy fel Tel Aviv támogatásával. Az arab olajexportálók másnap döntöttek a termelés 5 százalékos csökkentéséről, mindaddig, amíg Izrael nem vonul ki a megszállt arab területekről és párhuzamosan azt is elhatározták, hogy 5,12 dollárra emelik fel az olaj árát. Október 21 -én leállították az Egyesült Államokba gesen előidézett válság heteiben nemegyszer a nyílt tengeren állították le tankhajóikat, így akarván azt a látszatot kelteni, hogy a közel-keleti bojkott miatt nem kapják meg a szükséges olajmennyiséget, ezért kell az árakat emelni.“ Az olajtársaságoknak tehát jól jött az olajsokk. Találó az egyik nyugati közgazdász véleménye, miszerint ami másnak válság, az nekik üzlet volt. Erről tanúskodnak az ugrásszerűen megnövekedett jövedelmeik is. A világ legnagyobb olajmonopóliuma, az EXXON bevétele például így alakult millió dollárban: 1972: 1500, 1973:2400, 1974:3100. Miközben tehát a ténylegesnél nagyobb olajpánikot keltettek, ugyanakkor annak tüzénél sütögették saját pecsenyéjüket. ÁREMELÉSI LAVINA Pánikhangulatban rendkívül kapós volt az olaj, minden ország tartalékainak feltöltésére, sőt felesleges készletek halmo• Mr. OPEC, azaz Jamani szaúdi olajipari miniszter válhatott az „olajfegyver“ igazán hatásos eszközzé, hiszen a rijadi vezetés szavakban az Izraellel baráti kapcsolatokat fenntartó amerikai vezetés közel-keleti politikájának a módosítását sürgette, miközben nyíltan az Egyesült Államokkal paktált. Washington számára ez a szaúdi kapcsolat volt a garancia arra, hogy az OPEC nem zárja el az olajcsapokat. OLAJÁR ÉS INFLÁCIÓ Sok szakértő az olajválság kezdete óta azt állította, hogy az OPEC hibáztatható OLAJVÁLSÁG - TÖBB FELVONÁSBAN <i.ii. irányuló olajexportot, ezt a tilalmat csak 1974 márciusában oldották fel. Az újabb áremelésre egy nappal karácsony előtt került sor: 11,65 dollárra emelték fel a hordónkénti árat, mivel időközben nem történt haladás az arab országok sürgetésére összehívott genfi közel-keleti konferencián. A NYUGAT „ELLENKARTELLJE“ Henry Kissinger akkori amerikai külügyminiszter az arab országok lecsillapítása céljából még novemberben a Közel- Keletre utazott, de vállalkozása reménytelennek látszott. Ezért az ő kezdeményezésére jött létre gyakorlatilag az OPEC ,,ellenkartelljaként“ a 18 legfejlettebb tőkés országot tömörítő Nemzetközi Energia Ügynökség (IEA) 1974-ben, amely a közös nyugati fellépést volt hivatott megteremteni az arab „olajfegyver“ ellensúlyozására. Az ügynökség gyakorlati munkájában elsősorban az egyeztetett takarékossági intézkedések kidolgozására összpontosított. Ez elég nehéz feladatnak látszott, hiszen a nyugati gazdaságok addig valóságos olajpocséko- lást folytattak és az olajsokk első heteiben az egyes nyugati országok elsősorban saját olajellátásuk biztosításával voltak elfoglalva. A Közös Piac külügyminiszterei például 1973 novemberében nyilatkozatban ítélték el az izraeli terjeszkedő politikát, csak hogy ezzel gesztust tegyenek az újabb áremeléssel és olajbojkottal fenyegetőző arabok felé. Áz ügynökség tevékenysége nyomán átlagban 5 százalékkal sikerült a következő években csökkenteni az olajfogyasztást. Kétségtelen paradoxon viszont, hogy az Egyesült Államok játszotta a vezető szerepet, pedig a nyugat-európai országok sokkal nagyobb mértékben függtek az arab olajtól, hiszen az Egyesült Államok olajszükségletének mindössze 6 százalékát fedezte a Közel-Keletről. Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, nemcsak a takarékosság játszott közre a fogyasztás visszaesésében, hanem legalább ilyen szerepe volt az általános válság miatt évek óta pangó, kevés olajat igénylő nyugati gazdasági helyzetnek. A MULTIK HASZNA Az arab termelők intézkedései nyomán már 1973 decemberében olajszúke volt tapasztalható. A nyugati lapok drámai jelentésekben számoltak be az elnéptelenedett autópályákról és a fagyoskodó nagyvárosiakról, a benzinért kilométeres sorokban állókról. A helyzet reális ismerői viszont már akkor kételkedtek abban, hogy az olajválság valódi oka az olajembargó volna. A szállítást és az elosztást a tőkés olajmonopóliumok tartották kézben és az ő szervezésükön múlott gyakorlatilag az esetleges hiány, avagy a bőség. Az amerikaiak szándékosan keltettek pánikhangulatot, eltúlozták a helyzetet, mert valójában tragikus helyzet nem állt elő. A Washington Post egyik cikkében leleplezte az olajhiány tudatos felnagyítását. ,,A monopóliumok a mestersé• Az olajhiányon egész szépen melengethetem a kezem - mondja az Izvesztyija karikatúráján ábrázolt olajmágnás zására is törekedett. A monopóliumok még az eddiginél is jobb értékesítési lehetőségekre gondolva szintén csordultig töltötték tartályaikat kizárólag spekulációs megfontolásból, hogy később még drágább áron adhassanak túl az energia- hordozón. Az OPEC hatalma birtokában - hiszen 1973-ban a világ olajtermelésének 53,5 százalékát adta - többször is élni kívánt a háború kipattanása után bevetett „olajfegyverrel“. A szervezeten belül azonban a kezdettől fogva egyre élesedő ellentétek dúltak az áremelés mértékének kérdésében. A „héják“ elsősorban Irán, Algéria és Líbia általában áremelést sürgettek, míg a kartell legerősebb tagja Szaúd-Arábia ellenezte a szüntelen áremeléseket. Ezt támasztja alá a Mr. OPEC-nek becézett Jamani szaúdi olajipari miniszter válasza a Spiegelnek arra a kérdésére, hogy általában miért nem helyesli az áremeléseket. „Rendkívül aggaszt bennünket a Nyugat gazdasági helyzete. Nyugtalanít az angol, az olasz helyzet, sőt Franciaországé és más országoké is. Nem szeretnénk, ha Franciaországban és Olaszországban más kormány kerülne hatalomra (itt az esetleges kommunista hatalomátvételre utalt). Mi együttműködünk önökkel, s megteszünk minden tőlünk telhetőt. A Nyugat bízhat abban, hogy bennünk olyan barátra lel, aki sokat tehet érte. “ A szaúdi olajsejk ebben a nyilatkozatában tehát egyúttal a szervezeten belüli Nyugat-barát konzervatív arab blokk stratégiáját is kifejezte, amely az USA-val fenntartott szoros politikai együttműködésre épül. Éppen ez a konzervativizmus volt az a visszahúzó erő, amely bizonyos fokig mérsékelte az OPEC-on belüli áremelési törekvéseket, csak azért, hogy ne hozza kényelmetlen helyzetbe a nyugati országok gazdaságát. A szaúdi kettős magatartás miatt nem a tőkés országokat sújtó vágtató inflációért. Pedig a statisztikák szerint az inflációs ráta a krízist megelőző évben már felfelé kúszott. Az viszont kétségtelen, hogy az olajár emelése elősegítette a késztermékek árának párhuzamos emelkedését. Az olajár és az infláció kölcsönhatását azért érdemes elemezni, mert az arab exportálók véleménye szerint csak abszolút mértékben tűnik szédületes üteműnek az OPEC-olajár emelkedése. Az olajexportálók szerint az emelések ahhoz kellettek, hogy az olaj árát az infláció üteméhez és a dollár változó árfolyamához igazítsák. Az OPEC tehát a sorozatos emelésekkel tulajdonképpen saját magát próbálta kártalanítani az inflációs veszteségekért. A MÁSODIK SOKK Az arab olajexportálók az „olajfegyver“ bevetésétől kezdve 1979-ig folyamatosan áremelkedéseket határoztak el. Ezek mindig nemtetszést váltottak ki a nagy fogyasztóknál, de különösebben nem sokkolták őket, hiszen „megtanultak“ takarékoskodni és hacsak tehették, más energiaforrás után néztek. 1979-ben következett be az újabb sokk, amikor 35 százalékos áremelés mellett döntöttek. Az iráni fejlemények, de főleg az 1980 őszén kirobbant iraki-iráni határháború miatt naponta 4 millió hordó olajjal volt kevesebb a kínálat, ezért az OPEC radikális emelést határozott el, és az új árat 32 dollárban maximálta. A szabadpiacon azonban a jobb minőségű olaj barrelenként (1 hordó = 159 liter) már ekkor is 36, sőt 40 dollárért kelt el. Az OPEC lépést tartott ezzel a tendenciával és egy évvel később már 34 dollár volt olajának az ára. Ezen az árszinten ismét telítődött az olajpiac, ugyan Irán és Irak olajkutai alig termeltek, de új termelők jelentkeztek a piacon, mint Mexikó, Nagy-Britannia és Norvégia. Világossá vált, hogy az OPEC tovább nem emelhet, sőt kétséges volt, hogy tartani tudja-e a 34 dolláros árszintet. Ez azért is valószínűnek látszott, mert 1981 -ben az OPEC már csak 39,4 százalékkal részesedett a világ olajtermeléséből, tehát hatalma gyengült. Az árcsökkentési tendenciák a szervezeten belül is felerősödtek, de néhány nehéz gazdasági helyzetbe került tagállam - Líbia, Nigéria, Algéria - az ár fenntartását sürgették és inkább a termelés korlátozása mellett kardoskodtak. Ezekben a hónapokban az OPEC 21 éves fennállásának legsúlyosabb belső válságát élte át, sőt már-már a kartell felbomlásának a veszélye fenyegetett. Fél éven át kettős árszint volt érvényben, mivel egységes árban nem tudtak megegyezni. Az OPEC az 1979- es napi 30 millió hordóról 18,5 millióra csökkentette napi kitermelését. A döntés meghozatala után akörül folyt a legtöbb vita, hogy melyik tagállam termelési kvótáját csökkentsék kisebb, illetve nagyobb mértékben. A másik gondot az okozta, hogy Nagy-Britannia az OPEC-olajnál olcsóbban, 30,5 dollárért kínálta eladásra olaját. Az arab olaj csak úgy kelt el, ha engedtek a hivatalos árból, s ezt elsősorban Irak, Irán, Algéria és Venezuela tette. A nagy népességű országok szempontjából valóságos létkérdés volt, hogy bevételeik ne csökkenjenek, hiszen például a 80 millió lakosú Nigéria bevételeinek 94 százaléka az olajexportból származott. LEFELÉ A LEJTÓN A piaci helyzet szorítására a szervezet létezése óta első ízben határozott el árcsökkentést. Idén tavasszal már 5 dollárral, 29-re szállította le a hivatalos árat. Szakértők az árcsökkentés bejelentése után úgy vélekedtek, hogy ez csak a kezdet és az olajár további sorozatos csökkentésére lehet számítani. Ha valóban így történne, ez az állandósuló tendencia különféle következményekkel járna. Katasztrofális helyzetbe jutnának a nagy népességű olajtermelő arab országok, amelyek a hetvenes évek derekán petro- dollár-milliárdjaik birtokában ambiciózus programokba kezdtek, hiszen már jelenleg is annyira eladósodtak, hogy legtöbbjük leállította a korábban eszközölt beruházásokat. Ha bekövetkezne a további árcsökkentés, az olajjal nem rendelkező fejlődő országok fellélegezhetnének, fizetési gondjaik enyhülnének, hiszen főleg a tetemes olajszámla okozta eladósodásukat. Ezek az országok jelenleg mintegy 700 milliárd dollárral tartoznak a nyugati bankoknak, s kétségtelen, hogy ők itták meg leginkább az olajválság levét. S végső soron az olcsó olaj talán ismét energiapocsékolásra csábítaná a takarékoskodni kényszerült nagy fogyasztókat, megint kapós lenne az olaj, s minden kezdődne elölről. Olajklaviatúra (A Handelsblatt nyugatnémet gazdasági napilapból) Az elmúlt évtized kétszeri olajsokkja kétségtelenül megviselte a tőkés gazdaságot. Mindenesetre a lehető legrosszabbkor jött, hiszen az olajkrízis egybeesett az állandósult tőkés gazdasági visszaeséssel és tulajdonképpen tovább mélyítette azt. 'Az utóbbi évtizedben a világ megtanulta az OPEC nevét. Jamani szaúdi olajminiszter szerint 1960-ban, a szervezet alakulásakor még senki sem állt szóba az OPEC- kel. Az olajválság igazolta, ha a fejlődő országok összefognak, akkor kényelmetlen helyzetbe tudják hozni a fejlett Nyugatot, sőt intézkedésekre is tudják kényszeríteni' a tőkés világ kormányait. Az olajkorszak viszont azt is bebizonyította, hogy az egységükön támadt repedések mindenkor az olajmonopóliumok malmára hajtják a vizet. P. VONYIK ERZSÉBET
