Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-04 / 44. szám
* * kJ szú 15 Kuvahara Jaszuo Kamikaze című könyvéből idézve az előző részben többek között megismerkedhettünk a japán hadsereg kegyetlen kiképzési módszereivel, s az öngyilkos pilótajelöltek igenis emberi érzéseivel, gondolkodásával. Láthattuk, a fanatizmust erőszakkal táplálták beléjük. Kuvahara, miután elvégezte az alapkiképzést, vadászrepüló iskolába került, ahol a pilótákat az ellenség mindenáron történő megsemmisítésére tanították. A visszaemlékezést itt folytatjuk. 1945 elején vagyunk... ELJEGYEZVE A HALÁLLAL A szövetséges hatalmak napról napra erősebbek voltak. A B-29-es repülő erődök, ezek a dübörgő monstrumok mind gyakrabban takarták el az égboltot, tűz- és halálszönyeget hagyva maguk után. Az ellenséges haditengerészeti erők is mind szorosabbra vonták körülöttük a gyűrűt. Nyíltan nem mertem magamnak bevallani, de nyilvánvaló volt, hogy vesztésre álltunk. Felmerült bennem, milyen sokáig lesz képes a japán nép érzelmeinek álarca mögött bujkálni? Majdnem egy évig készültünk a halálra. Valójában egész évezredekig. Ez része volt világképünknek. De most, ahogy mindez kegyetlen valósággá változott, tudatunkban mindinkább elhatalmasodott a pusztulástól való félelem. . A kamikazék általában 15-20 repülőgéppel, félórás időközönként támadtak. Valaki azt állította, hogy a pilótákat kabinjukba bezárták, de én semmi ilyet nem tapasztaltam. Egyszerűen nem volt erre ok. A kamikazék gyakran felnyitották a kabin tetejét és zászlóval vagy sáljukkal integettek, amikor megláttak egy amerikai hajót. Ez volt az utolsó gesztusuk, utolsó vagány tettük, amely talán segítette őket a halálos támadás végrehajtásában. Sosem érti meg senki, mit éreztek azok a férfiak, akik a halállal jegyezték el magukat. Természetesen minden nemzetnek voltak hősei, akik feláldozták életüket, de sehol a világon nem volt ilyen előre átgondolt önpusztítás. Nincs arra még egy példa, hogy férfiak ezrei több héten, hónapokon keresztül törjék a fejüket azon, hogyan pusztíthatnák el magukat. Sem a sintoizmus a túlvilági életről szóló tanításával, sem a buddhista filozófia a nirvánáról nem hozott vigaszt: ,,az őrült, fanatikus japán“ gyakran iskolás volt, aki belegabalyodott a sors fonalába és közben édesanyja után sírt. Nem állítom, hogy a jápán katonák között nem voltak fanatikusok. Némelyikük nem kívánt mást, csak a hősi halált. Lényegében azonban mi, pilóták két nagy csoportra oszlottunk. A kicsigaik (őrültek) égtek a gyűlölettől, mindenáron hősök akartak lenni és csak egyetlen dologért éltek - a halálért. Nagyobb részt a haditengerészettől érkeztek. Az idő múltával én a másik csoporthoz kerültem közelebb, amely általában másként érzett, bár ezt nyíltan ritkán váltottuk be. Ezeket a férfiakat, akik többségükben magasabb műveltséggel rendelkeztek, a kicsigaik sukebeinek (pancserek) nevezték. Nem mintha a sukebeik nem lettek volna hazafiak. Még ma is meghalnék a hazáért, ha erre szükség lenne, ugyanúgy meghaltam volna akkor is. De ez élet számunkra sokkal drágább volt. A halál értelmét nem magában a halálban láttuk. Naponta gyakoroltuk az öngyilkos támadásokat. Egy bombázás után Hiroból nem maradt semmi, úgyhogy az északkeleti Kiusun fekvő Oita légibázisra repültünk. Itt az öngyilkos pilóták kísérője lettem. Ma már csak néhányan vagyunk életben, s mi vagyunk az egyetlenek, akik elmondhatják, mi történt valójában az amerikai hajók körijl, egyedül mi mondhatjuk el, miként cselekedtek a feláldozott pilóták és mit éreztek az utolsó percekben. Egyetlen légicsata sem hagyott bennem ilyen nyomokat. Azelőtt sosem láttam, hogyan zuhannak fiatalemberek szándékosan, egyik a másik után a halálba. A LEGJOBB BARÁT A kamikazék kopaszra borotválták fejüket, s köré apró zászlót csavartak, úgy, hogy a kárminvö- rös nap a homlokukon volt. Á halálrepüléseket megelőző ceremóniák sosem maradtak el. Nagyon szertartásosak, csaknem teátrálisak voltak, pohárköszöntők és beszédek hangzottak el. Már fejből tudtam mindegyiket. „Tehát hős barátaink, mosolyogjatok, amikor a halálba mentek... nektek és társaitoknak már készítik a helyet a háborús hősök... az égi szamurájok között...“ - nagyjából így hangzottak az utolsó szavak, majd koccintás következett, s az elmaradhatatlan kiáltás: „Éljen a császár!" A kamikazék mindenkinek azt mondták: „viszontlátásra“, mereven mosolyogtak, és sorjában szálltak be elöregedett gépeikbe. Mosolyok? Volt, akinek az utolsó pillanatig az arcán maradt a mosoly, mások abban a pillanatban elkomorodtak, amikor behúzták kabinjuk tetőjét. Ki volt bátrabb? Az, aki csak a végén érezte a félelmet^ vagy az, aki kezdettől fogva félt? De ebben a pillanatban csak egyikükre tudtam gondolni. Épp felém jött. Alakja valótlannak tűnt. Teste gépiesen végezte kötelességét. Viaszszínű arcán furcsa mosoly. Ö volt a legjobb barátom, Tacuno, akivel együtt éltem át a kiképzés borzalmait. Most öt kellett a halálba kísérnem. ,, Emlékszel... mindig együtt akartunk repülni“ - mondta csendesen. A szemébe néztem, majd fejemet lehajtottam. „Rövidesen én is utánad megyek“ - suttogtam. Valamit a kezembe nyomott. „Tessék - mondta - vedd. gondjaidba. Nincs más, amit magam után hagyhatnék“. Tacuno épp kisujját nyújtotta át nekem. A halálraítélt pilóták mindig hagytak maguk után valamit - egy hajtincset, körmüket, egész ujjúkat, - hogy azt társaik elégethessék, s a hamvakat hazaküld- hessék. Ezeket aztán a családi szentélyekben helyezték el, s évente egyszer a pap eljárt a házakhoz, hogy imádkozzon az elhunytért. Az időjárás kedvező volt. Az esős időszak elmúlt, s fölöttünk tiszta, kék ég húzódott. Okinava felé indultunk, s ez az út tizenkét férfi számára az utolsó e világi „utazás“ volt. Háromórás repülés után pillantottam meg Okinavát. Messze magam előtt amerikai hajókat vettem észre. Próbáltam őket megszámolni, összesen huszonöt apró pontot láttam. Köztük négy repülőgép-anyahajó -, a mi jövendő zsákmányunk - s az őket kísérő hadihájók, torpedórombolók. A tizenkét kamikaze teljes gázzal elénk, a kísérő repülőgépek elé vágott, s megkezdte az előkészületeket, hogy háromezer méter magasból lecsapjon az ellenségre. A hajókról ekkor kezdtek tüzelni. Tacuno a három gépből álló ékek közül az utolsót vezette. Mindegyik pilóta felnyitotta a kabin fedelét, selyemsáljukat a szél lebegtette. Most... úgy tűnik, majdnem fölöttük vagyunk... A vezető kamikaze megkezdi a zuhanást, egyenesen a hajók légelhárító ágyúiból süvöltő lövedékek függönyének ront. Találatot kap... A másik két kamikaze gépe ugyancsak a levegőben robban fel. A,negyediknek több szerencséje van. Nekicsapódik egy torpedórombolónak, hatalmas robbanás. Az amerikai hajó eltűnik a hullámokban. Az egyik kamikaze a víz felett- repül, s a géppuskatúz szökőkutak ezreit alakítja ki körülötte. Egyenesen a repülógép-anyahajónak tart. Sikerül eltalálnia? Nem, nem, öt találták el. A hajó farának csapódik, s csak kevés kárt okoz. A hajók védelme szinte áthatolhatatlan. A túzfüggönyön még egy szúnyog sem jutna át. További két kamikaze ugyanarra a repülögép- anyahajóra csapna le, de mindkettő a vízbe zuhan. A helyzet áttekinthetetlen, csak abban lehetek biztos, hogy eddig egy hajót süllyesztettünk el. Már csak néhány gépünk van. Nehezen különböztethetők meg. Két repülőgép a magasban az utolsó köröket teszi meg, köztük egy micubisi vadászbombázó. Abban ül Tacuno barátom. Tacuno még nem kapott találatot, tökéletesen manőverezik. Egyszercsak kigyullad a gépe, de ö tovább repül, nem tudják megállítani. Egy tartályhajót vett célba, közeledik felé, s neki is csapódik. Hatalmas robbanás, majd rengeteg apró kisebb robbanás. A tenger a hajó körül megremeg, a tartályhajó süllyed, süllyed, nem marad utána más nyom, csak egy óriási olajfolt. Ez volt az én barátom. HIROSIMA Augusztus negyediké. Azon a napon sokszor imádkoztam. Másnap írásos parancsot kaptam. Augusztus nyolcadikén szállók fel utoljára. Végre megtudtam valami véglegeset. Eljött az én időm, és szinte megkönnyebültem. Négy nap múlva már nyugtom lesz. Igen, még négy napom volt hátra. Másnap reggel kétnapos eltávozást kaptam. Ilyen nagyvonalú volt a japán hadsereg halálra ítélt katonáihoz! Egy katonai teherautó vitt Hirosima felé, ahonnan már hamar hazajuthatok. A katonai parancsnokságra igyekeztem, amikor észrevettem a magasban egy amerikai B-29-es gépet. Sehol a környéken egy japán vadászbombázó. A gép hasából egy apró, labda nagyságú tárgy hullott ki, egyre gyorsabban zuhant a föld felé. Az emberek körülöttem azt hitték, megint valami röplapokat dobnak le az amerikaiak. Aztán bekövetkezett a katasztrófa, amelyet soha senki sem lesz képes teljesen leírni... .. .Fájó égési sebekkel feküdtem priccsemen, amikor a barakkba berontott egyik katonatársam. „Kuvahara, azt mondják, holnap a császár bejelenti Japán kapitulációját. Az amerikai rádióállomások semmi másról nem beszélnek“. Augusztus 14-e volt. A hír villámgyorsan elterjedt, a feszültség egyre nőtt. Azon az éjszakán a hi- rói légibázison nem soljan aludtak. Másnap délben az ebédlőben gyülekeztünk, s mindenki igyekezett közelebb kerülni a rádióhoz. Néhány szó érthetetlen volt, de annyira ki lehetett venni a szavak értelmét, hogy tudatosítsuk, mi is történik. Császárunk hivatalosan is bejelentette a japán kapitulációt! A császár nyilatkozata szinte az atombomba erejével sújtott mindenkit. Néztem a megrökönyödött arcokat és figyeltem hogyan változnak. Néhányan felugrottak, ordítani kezdtek, bosszúért kiáltoztak. Amikor már ismét a barakkban voltunk, repülőgépek motorjai zúgtak fel, a zuhanórepüléskor hallható süvítés, majd két hatalmas robbanás. Kasivabara és Ki- nosita hadnagy észrevétlenül szállt gépébe, közülünk elsőként inkább a halált választotta, mint a megalázó kapitulációt. öngyilkosságok sorozata követte egymást. Néhány tiszt pisztolya csövét dugta szájába, mások harakirit követtek el, megint mások nyelvüket harapták el, felvágták ereiket vagy felakasztották magukat. Ugaki Matoi admirális, á hadi- tengerészet 5. repülős egységének parancsnoka néhány tisztje kíséretében ugyanaznap szállt be egy bombázó repülőgépbe az oitai bázisom Okinavának vették az irányt. Ők voltak az utolsó kamikazék. Onisi Takidzsiro kontraadmirális, az öngyilkos repülések „atyja“ beismerte, hogy bűnös és harakirit követett el. Példáját ezután több magasranqú tiszt követte... (Vége) * A > < 1983. XI. 4.
