Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-11-04 / 44. szám
Füzesi József anyagosztályozó I mmár a távolabbi tájakon élő embernek sem ismeretlen Szene (Se- nec), a Bratislavától közel 20 kilométerre fekvő kisváros. Ebben vitathatatlanul a legnagyobb érdeme az egykori kavicsbányák környékére épült üdülőközpont, ismertebb nevén a Napfényes-tavak nyaranta megismétlődő vonzerejének, tagadhatatlan közkedveltségének van. Kissé e hírnév árnyékába szorulnak az iparosodó városka üzemei, bár nem mondható, hogy számuk elenyészően kevés. Köztük van az emberek tudatában talán legmélyebb gyökeret eresztett bratislavai Elektrovod vállalat létszámban legkisebb, de eredményeivel egyik legjobb üzeme, amelyben a helybeliek és a környék falvainak lakói közül közel négy és fél százan jutnak munkához. Szeptember derekán a szenei Elektrovod negyedszázados fennállását ünnepelte. Az évforduló híre csalogatott a gyárkapun túlra, a naponta itt dolgozó emberek közé. Aki már valaha is hallott erről az üzemről, az alighanem megjegyezte, hogy termelési csarnokaiban villanyvezetékek alátámasztására szolgáló betonoszlopokat gyártanak. Ezekkel évek óta mindenfelé a fából készülteket pótolják. És hogy a váltás igényeit legyen miből kielégíteni, annakidején felépítették a szenei Elektro- vodot, amelynek fő termelési programja beindulása óta nem változott. é Mindezt Ondrej Richter, az üzem műszaki igazgatóhelyettese is aláhúzza, majd hozzáteszi:- Fél életemet töltöttem már le a szenei Elektrovodban. Egyébként Léváról származom és a katonaévek letöltése után ebbe a kisvárosba nősültem. Valamikor kitanult lakatosként kezdtem, de dolgoztam sok más beosztásban is, így volt alkalmam alaposan megismerkedni az üzemmel. Mostani funkciómat két éve töltöm be. Még jóval ezelőtt elvégeztem a gépipari szakközépiskolát, majd mérnöki diplomát szereztem a közgazdasági főiskolán. Húsz éve élek családommal Szencen. Sok embert ismerek, de nemcsak az üzemben, hanem a városban is. S gondolom, engem is sokan ismernek, hiszen képviselő vagyok, gyakran foglalkozom az emberek ügyes-bajos dolgaival. Megszoktam már köztük, s nem tudnám itthagyni sem az üzemet, sem Szencet. Ám ilyen alkalmazottja több is van a szenei Elektrovodnak, akik tizenöthúsz, vagy még ennél is több éve az üzemben találják meg számításukat. Né- hányukat munkahelyükön kerestem fel, hogy megtudjam tőlük, miért maradtak ilyen sokáig, mi az, ami mindig visszatartotta őket. A korábban épült villanyoszlop-gyártó csarnokban javában tart a délelőtti műszak. A gépsorok mellett emberek, mindenki szokásos munkáját végzi. Itt álltam meg néhány szóra Safránek Ilonával, aki gépkezelőként dolgozik.- Hogy mit jelent számomra az Elektrovod? - tűnődik el a kérdésen a nyugdíj- korhatáron túl járó asszony. - Kenyéradóm már 1961 óta, de számomra az életet is jelenti. Négy gyermeket nevettem fel, aztán jöttem ide dolgozni. Mondhatnám úgy is, hogy naponta a szomszédba járok, mert az üzemmel szemben lakom. Régebben nehezebb volt elvégezni, amit rámbíztak, de miután sok mindent gépesítettek, jobban bírom ezt a munkát. S nem tagadom: jól jön a kereset, a pénzbeli segítség is. Idővel agépet és kezelését is megszerettem. Éppen a múltkor beszéltem arról a lányommal, hogy mire betöltőm a hatvanadik életévemet, pontosan huszonöt esztendeje leszek az üzemben, akkor majd abbahagyom. Még kerek három évem van hátra. Most már barátnőmmel is megegyeztünk, hogy addig mindketten maradunk. A meleget árasztó kemence mellett a csarnok másik részébe visz az utam, ahol már a betonoszlop-készítés utolsó mozzanatait nézem végig. A zsaluleválasztó gépnél bórkötényes, barettsapkát viselő férfi foglalatoskodik. Megszólítom, de nem nagyon akarja abbahagyni a munkáját. Kérdéseimre hol válaszol, hol alig reagál. Mindössze annyit tudok meg róla, hogy Magyarbélröl (Vel'ky Biel) autóbusszal jár be naponta, s már elég régen itt dolgozik. így arra is emlékezhet, amikor ugyanez a művelet még kemény férfimunka volt, ma viszont lényegesen könnyebb. Közben tekintete teljesen máshol jár, oda-oda pillant a gépre, s ha kell, megnyomja az egyik vagy másik gombot. Amikor észreveszi, hogy kifogytam a kérdésekből, lelép a gépkezelői helyéről, kezébe veszi a hegesztöpálcát és az arcvédőt, s leégeti a kész betonoszlop végéről a kampókat, majd úgy K ES EMBEREK Elektrovod üzem a Napfényes-tavak városában Safránek Ilona gépkezelő (Gergely Bálint . felvételei) dolgozik tovább, mintha mindent elmondott volna. Még a nevére vagyok kíváncsi- Horváth Vince - mondja némi tétovázás után. Néhány lépéssel arrébb egy megtermett, derűs arcú emberrel futok össze. Koska János műszakmester szintén az üzem élő krónikásainak egyike.- Lakatosként kezdtem a mechanikus műhelyben... - kezdi visszaemlékezését, majd jelenlegi beosztásáról beszél.- Pontosan 32 ember tartozik a kezem alá. Legfontosabb, amire oda kell figyelnem: a biztonság, a minőség, a munkaidő kihasználása, a tapasztalatátadás... Az emberek nyolcvan százaléka törzsgárdánkba tartozik, így már jól ismerem őket, s tudom kire mikor számíthatok. Ez azért is fontos, mert itt olyanok is dolgozhatnak, akiknek nincs szakmájuk, csak betanult munkások. Tudom, a mester dolga sehol sem könnyű. De ha szereti, amit csinál, s a munkához is jól viszonyul, akkor még érdekes is lehet ez a beosztás. Hogy miért? Mert emberekkel kell naponta dolgoznom, akiknek ahányan vannak, annyiféle a természetük. Az én feladatom egybetartani őket, ráhangolni a feladatok maradéktalan teljesítésére. Horváth Vince gépkezelő Tízórai szünet alatt jutok a szabad ég alatt dolgozó betonelem-készítókhöz. így nem meglepő, hogy a kerekes lakókocsiban csak egy embert találok. Adam Sa- sák betonozó időt szakít a beszélgetésre. Elárulja magáról, hogy huszonnegyedik éve húzza az üzemben, s naponta Jókáról (Jelka) jár be munkahelyére. Korábban már bent is dolgozott. Aztán egy nyáron kikerült ide, s azóta ittragadt. Tél és nyár, eső és kánikula viszontagságait kell itt mindenkinek elviselnie, hogy végezhesse munkáját, kereshessen. Egyszerűnek tartja, amit csinál, de a kemény téllel és az esővel nem tud megbarátkozni. A bejárattól nem messze működik a sóderosztályozó. Majdhogynem az egészet már bejárom, amikor az erős gépzúgásban rátalálok Morvay József szállítószalag-kezelőre, önmagáiról már egy csendesebb helyen beszél:- Bútorasztalos voltam, de az egészségem nem engedte, hogy tovább folytassam a szakmát. Akkor kerültem az Elektrovodba, ebben a beosztásban nyolc-tíz éve vagyok. Törzsgyökeres szenei lévén, naponta kerékpáron járok munkába. Itt arra kell ügyelnem, hogy a szállítószalagok s a gépek jól működjenek. Tízpercenként bejárom az egész területet, hogy időben közbeléphessek, ha arra szükség lenne. Megszoktam már ezt a munkát, s nincs szándékomban innen elmenni. Ugyanitt találkoztam Füzesi József anyagosztályozóval.- A zavartalan munkavégzést sok minden befolyásolja - magyarázza. - Ha száraz az idő, kellemesebb itt dolgozni, esős napokon viszont gyakrabban kell odafigyelni a szalagokra, télen meg sokszor kénytelen vagyok szétfeszegetni a sóderbuckákat. Valamikor szabó voltam, de huszonegy éve naponta ide járok. Irodájában találkozom Gergely Bálint művezetővel, aki az üzem gépészeti részlegét vezeti.- Alapjában véve nem szeretek utazni, s ez döntően befolyásolt abban, hogy Szencen keressek állást magamnak - mondja önmagáról. - Több beosztásban dolgoztam már, hiszen tizenhetedik éve vagyok az Elektrovodban. Harmadik éve művezető, de még mindig kezdőnek tartom magamat. Túl rövidnek tűnt ez az idő, talán azért, mert folyton sok a munkám. Hasznos számomra, hogy ismerem az embereket és az itteni lehetőségeket, s ez midenképpen előny ebben a beosztásban. Röviden csak azt mondhatom: itt találtam meg a számításomat. Meggyőződhettem róla: ezzel az állításával nincs egyedül az üzemben. J. MÉSZÁROS KÁROLY Amíg mások pihennek A Garam menti falu elcsendesedett. Főutcáján csak néhány személyautó és cukorrépát szállító jármű halad át. A családi házak ablakain egymás után húzzák le a redőnyöket a televíziót néző, vagy aludni készülő emberek. Erőt gyűjtenek a másnapi munkához. A gazdasági épületek melletti szárítóközpontból azonban erős fény sugárzik. Úgy látszik, ott még vasárnap este sem szünetel a munka. Amint az épületekhez közeledek, már kivehető az emberek és a gépek körvonala. Diószegi József, a garamkálnai (Kalná nad Hronom) Augusztus 29 Efsz részlegvezetője irányítja, szervezi az éjszakai műszakban dolgozók munkáját. Közben elmondja, hogy nem könnyű összehozni a váltást, mert főleg a fiatalok ilyenkor inkább szórakoznának. A kötelesség azonban előbbre való. A berendezéseket a lehető legnagyobb mértékben ki kell használniuk, hogy minél több takarmányt készíthessenek az állatállomány számára. A szárazság ebben a szövetkezetben is kedvezőtlenül éreztette hatását, a tervezettnél jóval kevesebb tömegtakarmány termett. Ezért a vezetőség úgy döntött, hogy a kukoricaszárból is takarmánypogácsát kell készíteni. Most már a szárítóközpont két munkacsoportján van a sor, hogy a határozatot teljesítsék. Ezért teszik nappallá az éjszakát és hétköznappá az ünnepet. Jól ki kell használniuk a munkaidőt, mert kukoricaszárból nehezebb takarmánypogácsát készíteni. Nagyon száraz és ezért alacsony a tápanyagtartalma. Meg a betakarítógépek után sem dolgoznak a legjobban a szecskázók. Az előírás szerint 3—4 centiméter hosszú szecskázott anyagra lenne szükség. Ezt jól szállítja a szalag is és rövidebb idő alatt készíthető belőle takarmánypogácsa. A jelenlegi időszakban sokszor olyan szecskázott anyagot is beszállítanak, amely 10-15 centiméter hosszú. Az udvaron nagy halom felszecskázott kukoricaszár vár szárításra. A garatnál a pótkocsiról rakják le a futószalagra. Hárman is bajlódnak valamivel. Szántó Zoltán müszakvezető, Balogh László gépész és Dusán Nemec, a Hon típusú rakodógép kezelője panaszkodik, hogy a hosszú szecska miatt van a baj. A berendezések is eléggé elhasználódtak. Nehéz beszerezni fogaskerekeket, biztonsági mágnesszelepeket és más alkatrészeket. Sok esetben az országot kell járni a legszükségesebb alkatrészekért. Néhányat a szövetkezet műhelyében is legyártanak, ha van hozzá nyersanyag. A műszakvezető a szállítószalagot figyeli, melyen nincs sok takarmánypogácsa. Jóval nagyobb volt a teljesítmény, amikor még zöld lucernát, keverékeket, csala- mádét és silókukoricát szárítottak. Műszakonként egyharmadával kisebb a teljesítmény, viszont az üzemanyag-fogyasztás is lényegesen csökkent, mert a száraz kukoricaszár nem igényel annyi fűtést. Változásokat kellett eszközölni a bérezésben, ami jónak bizonyult, hiszen az itt dolgozók nem tehetnek arról, hogy ebből a nyersanyagból kevesebb pogácsát készíthetnek. A faluban lassan kialszanak a családi házak ablakainak fényei. A szárítóközpont felől azonban továbbra is fénynyalábok hasítanak az októberi éjszakába. BÁLLÁ JÓZSEF ÚJ SÍ 6 1983. XI
