Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-28 / 43. szám
ÚJ szú 15 „Micsodaaaaa?“ üvöltötte a Disznó. „Na, ezt megnézzük“. Botjával lesújtott rám, s amikor a földre estem, rugdosni kezdett. A befejező részt lapunk következő számában közöljük K uvahara Jaszuo második világháborús élményei alapján írta meg könyvét, amely New Yorkban jelent meg Kamikaze címmel. Tizenöt évesen országos bajnokságot nyert vitorlázó repülésben. Ekkor választották a japán légierő tagjainak sorába. 1943-at írtak... Néhány év alatt a kamasz fiúból háborús veterán lett. Vallomása lefesti azokat a kegyetlen kiképzési módszereket, amelyek célja az volt, hogy a „taknyos“ újoncokból „a császárért és a hazáért“ bármire képes katonákat faragjanak. Kuvaharából végül kamikaze lett, egy volt azok közül az öngyilkos pilóták közül, akik bombákkal megrakott gépeikkel az ellenséges hajóknak rontottak. Tény, hogy a Csendes-óceán térségében gyakran jóval nagyobb károkat okoztak az amerikai haditengerészetnek, mint a többi japán harci eszköz együttvéve. Kuvahara a legjobb pilóták közé tartozott, s ezért az utolsó pillanatig „sajnálták“ bevetni, de rendszeresen elkísérte utolsó útjukra a kamikaze-rajokat, s az „eredményről“ aztán beszámolt parancsnokainak. Hogy végül mégsem került bevetésre és túlélte a háborút, azt paradox módon a hirosimai atombombának köszönheti... Visszaemlékezései azt is elárulják, hogy a japán „vak fanatizmus“ - amely még akkor is lehetővé tette ennek az öngyilkos játéknak a folytatását, amikor nyilvánvaló volt a háború elvesztése - nem volt egészen „lelketlen“, mert a kamikazék többsége úgy érzett és gondolkodott, mint minden ember, akinek veleszületett tulajdonsága a haláltól való félelem. Ezúttal csupán néhány részletet közlünk Kuvahara Jaszuo megdöbbentő vallomásából, amely egyúttal memento is. Gondoljunk csak arra, hogy Japánban ma ismét a hivatalos politika rangjára akarják emelni a militarizmust, a kormány legfőbb törekvése a békealkotmány revíziója, s Tokió fegyverkezési kiadásai is évről évre rohamosan növekszenek... A HARCI SZELLEM GYAKORLÁSA AZ ELSŐ EMBERI BOMBÁK 1945 újéve a Hiro légibázison, Honsu sziget nyugati részén. Parancsnokunk, Cubaki Josiro százados épp rendkívüli gyűlést hívott össze. Elcsendesedtünk, csupán a barakktetöre hulló esőcseppek csattogását lehetett hallani. A százados megengedte, hogy leüljünk, ő maga, karba tett kézzel, állva maradt, s szúrós tekintete egyenként mért végig bennünket. Néhány végtelennek tűnő perc után megszólalt: „Végre elérkezett az idő. Nagy döntés előtt állunk“. Aztán elhallgatott, de én éreztem, hogy teljesen elhatalmasodik rajtam a félelem - nagyobb, mint valaha is átéltem. Eljött közénk a halál, mindannyiunkat hatalmába kerített. A százados szavai olyan furcsán hangzottak: „Aki önök közül nem hajlandó az ég fiaként életét áldozni a nagy japán császárságért, attól ezt nem fogjuk követelni. Aki nem képes elfogadni ezt a megtiszteltetést, emelje fel a kezét!“ Ismét csend, síri csend, a halál szinte kézzel fogható volt. Majd bizonytalanul a magasba emelkedett egy kéz, utána a másik... az ötödik... összesen hat; az élet és a halál között kellett választanom. Persze, hogyne, élni akarok! De remegő karom nem lendült a magasba. Fel akartam emelni, de nem ment. „Ahá!“, szegezte tekintetét Cubaki százados azokra, akik felemelték karjukat. „Itt van hatférfi“, mutatott a hat hamuszínü arcra, „akik nyíltan bevallották, hogy nem ismerik a hazafias érzést. Mivel egészen lemondtak a becsületről, kötelességünk, hogy valamilyen becsületet mi szerezzünk nekik. Ezek a férfiak lesznek az első rohamcsoport tagjai!“ A lélegzet kiszakadt belőlünk, oly sokáig tartottuk vissza! A támaszpontunkról hat embert épp kiválasztottak a halálnak. Az első hirói emberi bombák... Egyszerűen lehetetlen megmondani, tulajdonképpen mikor születtek azok az erők, amelyek végül a japán öngyilkos háborút, a történelem talán legfurcsább háborúját vezették. Talán már több mint két és félezer éve, az első császár, Dzsinmu idején? Vagy a feudalizmus korszakában keletkeztek, s a szamurájok büszke szellemét testesítik meg? Pilótáink öngyilkos pusztítását a tatejamai légitámaszponton szolgálatot teljesítő Okamura Mo- tohara ezredes ötlete indította el. Tervét titokban Onisi Takadzsira kontraadmirális elé terjesztették, s később a vezérkar hagyta jóvá. Hivatalosan az első emberi bomba Széki Jukio hadnagy lett, aki a Leyte öbölben vezette a ka- mikazékat. A támadás megdöbbentően sikeres volt. Bár a pilóták eléggé tapasztalatlanok voltak, az öt Zero típusú vadászbombázóból - egy-egy kétszázkilós bombával a fedélzetén - négy célba talált. Az öngyilkos pilótákat általánosan a tokkotai szóval jelölték; mindegyik támadó csoportnak azonban saját elnevezése volt. Az elsőt Kamikazenak nevezték el, arra az „isteni viharra“ utalva, amely a 13. században elsüllyesztette Dzsingisz kán inváziós hajóhadát. Így ez az elnevezés vált fogalommá. A kamikazék képviselték egész öngyilkos támadó erőinket, amelyek az amerikai haditengerészetnek a legnagyobb veszteségeket okozták, mivel a pilóták százával rontottak rá az „el- süllyeszthetetlen“ -hajókra. Kétségkívül ez volt a mi új fegyverünk. A japán háborús propaganda a sikereket jól ki tudta használni, s a lakosság körében még 1944 végén is optimizmust tudott elhinteni. Csak a kisebbség, néhány tárgyilagosan gondolkodó ember tette fel gondolatban a kérdést: vajon a kamikazék nem Japán kétségbeesett helyzetének világos bizonyítékai? Figyelmeztettek rá, hogy a hirói támaszpont nem egy leányálom, ám sosem gondoltam volna, mi vár itt ránk. Amikor elhelyeztek bennünket, a hatvan újoncot a barakkokban, hancsónk (az altiszt) elmondta az alapvető tudnivalókat: ébresztő, takarodó, az ágyak bevetése, a felszerelés elhelyezése, szigorú tisztaság, stb. Ezek a dolgok nagyjából minden hadseregben egyformák, de nagy különbség van aközött, hogyan követelik meg őket. Egy amerikai katona, ha nem borotválkozott meg vagy nem fényesítette ki eléggé a bakancsát, nem kapott kimenőt. De számunkra, akárcs- dak az összes japán újonc számára még a legkisebb hiba vagy szabálysértés is szigorú büntetést jelentett. Kegyetlen kínzások folytak bevonulásunk első perceitől kezdve. Olyan szörnyűségekben volt részünk, hogy voltak, akik nem is élték túl... Akármennyire is igyekeztünk a feladatokat jól végrehajtani, a _hancso mindig talált valamit, hogy megbüntethessen minket. Ez két célt szolgált: a törhetetlen fegyelem és a legyőzhetetlen harci szellem kialakítását. Aki altisztje vezetése alatt átélte a háromhónapos alapkiképzést, sosem hátrált meg az ellenség elöl és inkább meghalt, mint sem hogy megadja magát. Nem tudom megítélni, hogy ezek a módszerek a férfiakból valóban jobb harcosokat csináltak-e. Mindenesetre olyan katonákat szültek, akik szinte az utolsó leheletükig harcoltak. A háború utolsó napjaiig száz japán katona közül csak egy adta meg magát. Mindjárt az első éjszaka elkezdődött a „kiképzés“. A barakkajtó kivágódott, s hancsónk, Nogucsi, akit mindenki csak Disznónak hívott, ordítani kezdett: „Kifelé, ti marhák, az istenit, mozogtok már, balfácánok?!“ Amikor hálóingben úgy ahogy felsorakoztunk, tovább ordított: „Na, megkezdjük a harci szellem gyakorlását. Hátraaaaa — arc!“ Megfordultunk, fejjel a barakkot körülvevő korlátnak. Néhány altiszt botokat fogott a kezébe. A félelem rángatott, amikor meghallottam a vezényszót: „Korlátott megfogni! „Előrehajolni!“ Hatalmas ütést éreztem a hátamon, a fejem majd szétszakadt. Soha az életben nem éreztem ekkora fájdalmat, de valahogy mégis csöndben maradtam, szinte meg sem mozdultam. Néhány nappal azután, hogy megismerkedtünk a botokkal, kiképzőink érdekes játékra tanítottak meg bennünket, a taiko hintára, s csak azért, mert az egyik újonc cipökeféje nem feküdt rendesen a helyén. „Kettessorba felállni! — üvöltött a Disznó. „Az első sor hátra arc!" Ó a sor végére állt. „A két sor egymással fog versenyezni“ és öklével leütötte a sor szélén álló újoncot. „Gyerünk, rendesen csépeljétek egymást!“ Elkezdtük egymást ütlegelni. Aki nem ütött rendesen, azt a már ismert bot segítette nagyobb harci szellemhez. „Én... én már nem bírom“ - nyögtem a fájdalomtól. „Legközelebb lerúgom azt a hülye fejedet.“ Lábra állított. A Disznó végül pihenjt vezényelt. „No, nyuszikák, most megírhatjátok a mamátoknak, milyen szép játékot tanultatok meg.“ Az altisztek néhány ap múlva elkezdték a korbács használatát, különösen akkor, amikor valaki nem bírta ki az úgynevezett „testedzést“. Néhány nap alatt egész sor büntetési módszert tanultunk meg. Egyik este kiképzőnk majdnem túllépte a határt. Nem tudtuk ugyanis emlékezetből pontosan idézni a császári eskü szövegét. A katonáknak különben gyakran az éjszaka kellős közepén, a laktanyaudvaron felsorakozva kellett fújniuk az esküt, s ha valaki hibázott, azt a legkegyetlenebbül megbüntették. A címe egyébként ez volt: „A nagy égi és földi út, az emberiség általános törvénye“. Voltak olyanok, akik öngyilkosok lettek, mert hibát követtek el a szövegben. Azon az éjszakán, mivel nem tudtuk kívülről fújni az esküt, egyenként csaptak minket a barakk faléihoz, de úgy, hogy a fejünk legyen elöl. Az egyik újoncnak az orra törött el, a másiknak néhány foga kiesett. „Na, újonckáim, eseményekben gazdag nap volt a mai“ -, mondta az altiszt. „Még néhány ilyen, és férfiak lesznek belőletek“... . X. 28.
