Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-30 / 39. szám
ÚJ szú 15 1983. IX. 30 • Együtt az Ute-törzs tanácsa A bemutatkozás után névjegyet cserélünk és helyet foglalunk a zöld posztóval borított tanácskozó asztal két oldalán. Az innensőn mi (egy francia, egy japán és egy magyar újságíró), velünk szemben a zuni indián törzs tanácsának három tagja: Roger Tsabet- saye kincstárnok, megbízott kormányzó, Charles Hustito bíró és Rita Lorenzo asszony, tanácstag. A beszélgetés angolul folyik. Házigazdáinknak csak a neve spanyol (ezt a korábbi gyarmatosítóktól örökölték), anyanyelvűk zuni és kis akcentussal, de kifogástalanul beszélnek az Egyesült Államok hivatalos nyelvén: angolul. Külsejük nem emlékeztet sem a múlt századi indiánregények hőseire, sem azokra a kirakat-indiánokéra, akikkel New York-közeli vagy floridai idegenforgalmi rezervátumokban volt alkalmam találkozni. Hajviseletük, öltözékük európai, talán csak a férfiak nyakkendője szokatlan. Cipópertli-szerű zsinór, amelyet sajátos motívumokkal díszített, öklömnyi fémkarika - türkizberakásos ötvösmunka - fog egybe. Ugyanilyen motívumokat tartalmazó ékszer a tanácstagasszony nyaklánca és gyűrűje, valamint a férfiak jókora derékszíjcsatja is. A színek és a motívumok alapján bárki - nem szakértő is - azonnal felismerné, hogy zuni munka. Ennek a puebloindián törzsnek a tagjai messze földön híres ékszerészek, akik őrzik az ősi mintákat. A pueblo szó jelentése spanyolul falu. A 16-17-ik században idáig eljutott con- quistadorok azokat az őslakosokat nevezték el puebloindiánoknak, akik nem nomád, hanem megtelepedett, mezőgazdasággal foglalkozó, falvakban élő törzsekhez tartoztak. Új-Mexikó államban (amelyet az Egyesült Államok a múlt század közepén háborúban hódítót el déli szomszédjától) tizenkilenc ilyen pueblo van. Lakosaik száma összesen negyvenezer fő. Minden pueblóban más és más törzs él, más és más - egymással gyakran nem is rokon - nyelvet beszél. Egyik-másikukról a régészeti leletek alapján megállapítható, hogy már legalább ezer esztendeje laknak ezen a vidéken, a Sziklás-hegység nyúlványai között, amelyet - az Egyesült Államok kormányával kötött szerződés alapján - rezervátumként számukra kijelöltek. Az amerikai indiánok nagyobb része viszont csak a múlt században kényszerült áttelepülni a Mississippitől nyugatra elterülő síkságokra. Az Egyesült Államok hadseregének lovassága gondoskodott róla, hogy megtegyék. Amikor az európaiak megjelentek Amerika földjén, az indiánok száma - a jelenlegi Egyesült Államok területén - mintegy két és fél millió volt. A gyarmatosítók elűzték őket a környékről, elpusztították létfenntartásuk alapját: a bölényeket, megismertették őket a tüzesvízzel (a pálinkával); ha nem is készakarva, de megfertőzték őket az olyan, Európában már némileg megszelídült, ám itt egész törzseket hetek, hónapok alatt elpusztító betegségekkel, mint a tuberkolózis és a kanyaró; végül az úgynevezett indiánháborúkban ágyúval, puskával, karddal mészárolták őket. A múlt század végén az amerikai indiánok száma már a 250 ezret is alig érte el. Az őslakosok fölé rendelt, a hadsereg kötelékébe tartozó szervezet, az Indián Ügyek Hivatala nemigen bánta ezt. Hiszen jó indiánnak csak a halott indiánt mondták. A Hivatal feladata az volt, hogy kordában tartsa, s ki ne engedje a rezervátumnak nevezett koncentrációs táborokból a leigázott törzsek tagjait. Csupán a századforduló idején, sőt, igazán csak a két világháború közti időszakban változott a helyzet, amikor az amerikai társadalomnak már sajátmaga, s ország-világ előtt kínossá vált a kis számú, megmaradt indián nyomorúságos helyzete. A gazdag Egyesült Államok elkezdett civilizációjából morzsákat juttatni az indiánoknak. A kipusztulás veszélye elhárult a fejük felől, számuk ismét növekedni kezdett. Ma mintegy 1 700 000 indián él az Egyesült Államokban. Egyik felük a 261 rezervátumban, ahol ma is az Indián Ügyek Hivatala gyámkodik felettük, a másik felük - főként a Közép-Nyugat és Kalifornia nagyvárosainak nyomornegyedeiben. A hajdan hírhedt Hivatal ma már a belügyminisztérium alá tartozó főhatóság, amelynek vezetőjévé hosszabb ideje indiánokat nevez ki a washingtoni kormány. A Hivatal egyik feladata, hogy segítse a bizonyos fokú önkormányzattal rendelkező rezervátumok közigazgatását, iskola- és egészségügyi rendszerének irányítását. Mindezt kísérőnktől, a Hivatal körzeti felügyelőjétől, Ronald Toyától tudom, akinek indián neve: Rétisas. Ö a közeli Jemez pueblóban látta meg a napvilágot. Intelligens, müveit, két egyetemi diplomával rendelkező hivatalnok és nekem úgy tűnt: valóban szívén viseli népe sorsát. Hogy az itteni pueblók tagjai minek számítják, nem tekintik-e „almának“ (a sápadtarcúak szolgálatába állt, tehát csak kívül vörösbőrú, belül fehér árulónak), azt nem tudom. De azt hiszem, hogy nem. Midenesetre annyi demokrácia feltétlenül van itt, hogy a jelenlétében is nyugodtan szidják az Egyesült Államok, s különösen a Reagan-kormányzat indiánpolitikáját. A megbízott kormányzó, a zuni törzs jelenleg első embere azt mondja a külföldi újságíróknak:- Úgy érezzük, hogy számos olyan elgondolás, amelyet az indián önkormányzati törvény fogalmazott meg, sem a gazdaságban, sem más területen mindmostanáig nem öltött testet. A Reagan-kormányzat egymásután csökkenti azokat a pénzügyi előirányzatokat, amelyeket eddig az indiánok szociális ellátására, oktatására fordított az állam. A kormány gyámkodása kettős. Rétisastól tudom, hogy az indiánok az Egyesült Államok egyedüli polgárai, akik ingyenes orvosi ellátásra jogosultak. Ez nem rossz. Ugyanakkor viszont a törzsi önkormányzat annyira korlátozott, hogy például csak anyakönywezetói joga van (házasságkötést végezhet), ám válás esetén a törzsi bíróság ítélete csupán akkor lép hatályba, ha azt egy közigazgatási szerv, az Indián Ügyek Hivatala jóváhagyja.- Es gyakori a válás az indiánoknál?- érdeklődöm. Mindenesetre akad. Az élet változik. Hiszen ma már az is előfordul, hogy- mint például a zunik is - nőt választanak a törzsi tanácsba. Egyébként az sem ritka, hogy az asszony kezdeményezi a válást. A leggyakoribb ok ugyanaz, ami a fehér amerikaiaknál is: a férj részegessége. A különbség csupán az, hogy az indiánok között az alkoholisták aránya sokkal magasabb. A halálozási statisztikában az „alkoholizmus“ címszó alatt százezer lakosra számítva csaknem nyolcszor annyi indiánt találni, mint fehéret. S ha már a számoknál tartunk, az indiánok között- számarányukhoz képest - a tüdőgyulladás, a cukorbaj és az öngyilkosság mintegy kétszer, a tbc hatszor annyi halálos áldozatot követel, mint az amerikai lakosság egészénél... A zuni törzs hétezerhétszáz tagja egyébként viszonylag nem él rosszul. De csak viszonylag. A törzs vezetői elpanaszolják, hogy a munkanélküliség a pueblóban legalább harminc százalékos. A hajdani mezőgazdaságot elsorvasztották. Természeti kincseik nincsenek, magán a természeten kívül. Mindamellett ebben a pueblóban (legalább is amennyit mi láttunk belőle) nem ismerik a nyomort. A házak többsége homokkőből, vagy előre gyártott elemekből épült, viszonylag tágas; villany és rendszerint folyóvíz, televízió is van bennük. Mindez ugyan az Egyesült Államokban egészen természetes, ám az indián falvakban - mint később magam is láttam - nem feltétlenül az. A pueblóban több üzlet, benzinkút, könyvtár, sportpálya, egy állami elemi és egy középiskola, továbbá két egyházi elemi működik. A tanítás nyelve valamennyiben az angol. Eddig még senki sem vette magának a fáradságot ahhoz, hogy megteremtse a zuni írásbeliséget. Ezt a nyelvet csupán az otthonokban beszélik, de számos családban már csak az öregek. Szokásaikhoz, hagyományaikhoz azonban a zunik szívósan ragaszkodnak. Amikor a pueblót végigjárva a római katolikus templomhoz közeledtünk (mert van a faluban mormon, baptista és református is), a megbízott kormányzó elsza- lajtott egy gyereket Alexért, azzal, hogy a régi missziós templom ügyeiben ö ismeri ki magát a legjobban. A fiú egy ötven év körüli indián férfival tért vissza, aki először a szabvány idegenvezető tudnivalókat mondta el. A terméskőalapra felhúzott vályogépület harminc méter hosszú és hét méter magas. 1629- ben épült. A hódítókelleni 1690-es Pueb- lo-felkelés után a spanyolok lerombolták. Azután épült újra először, majd 1967-ben restaurálták mai formájában. Alex bevezet a hűvös agyagházba, amelynek falait bibliai jeleneteket és a szenteket ábrázoló képek fölött nem is egyszerűen világi, hanem kifejezetten pogány festmények díszítik. Sastoll koronát, maszkot viselő, vagy vörösre festett arcú indiánokat ábrázolnak ősi vallási jelvényeikkel, ősi vallásuk gyakorlása közben. Hát ez hogyan lehetséges? Alex, akiről kiderül, hogy fiával együtt ő festette a freskókat, elmagyarázza, hogy akárhány férfit gyilkoltak is meg, üldöztek a Nagy Szellem imádásáért a spanyol hódítók (később az amerikaiak), magát az ősi vallást nem tudták megölni.- És mit szólnak ehhez a papok?- Mit tehetnének? Tudomásul veszik. Szerencsés esetben, és ha maguk derék emberek, rájuk is hallgatnak annyira, mint a varázslókra. És Alex, meg a törzs vezetői mindjárt meg is invitálnak, hogy este tekintsük meg a zunik nagytáncát. Erre - mint Rétisas elmagyarázza - ritkán hívnak meg kívülállót. Módosítjuk hát programunkat, és maradunk a pueblóban... Késő délután van. Még tűz a nap, amikor megérkezünk a falu „plazájára“. Négy jókora, lapos tetejű ház között húzódik ez az alig udvarnyi poros főtér. Többszáz főnyi közönség várakozik. A házak elé kihordott székeken majdnem kizárólag idősebb asszonyok ülnek, nagymintás kendőkbe burkolózva. A háztetőkön, legalább három sorban, a fiatalok és a férfiak foglalnak helyet. A fiúk és a lányok farmernadrágot, tornacipőt, pulóvert vagy anorákot viselnek, a férfiak fején jobbára olyan óriás karimás cow- boy-kalap billeg, amelynek viselete az amerikai Nyugaton - még a városokban is - általános. Távolról dobszó és elnyújtott ének hallatszik. A háztetőkön szájról szájra jár egy szó, ami nem lehet más, csak az, hogy jönnek. Néhány perc múlva huszonnégy maskara vonul be a plazára. Fejükön a csaknem a derekukig érő tolldísz, arcukon ijesztőre festett maszk, felsőtestük vagy meztelen, vagy hímzett ing borítja, deréktól lefelé szoknyaféleséget viselnek, a lábukon mokaszin. Jobbkezükben nyíl vagy dárda, (egy férfinak: kard), baljukban valami rumbatök-szerűség. A „zenekar“ mindössze egyetlen dobosból áll, az veri a szerszámot, órákon át. Ennek ütemére megy az egész tánc. A résztvevők néha - mintegy panaszos fejhangon - énekelnének is hozzá, azután hosszú ideig csak a balkezükkel rázott rumbatö- kök csörgése felel a dobra. Megjelenik még két táncos: egy felnőtt és egy gyerek. Mindketten kitömött bö• Vályogtemplom a Taos pueblóban lényfejet húztak a saját fejükre. A vadászok (vagy harcosok?) hol körül táncolják őket, hol őket is beveszik a sorba. A táncosok lassú, néha ijesztően, fenyegetően lassú mozdulatokkal mozognak, toporognak a porban, az öregebbek alig-alig emelgetik a lábukat. Hát persze, órákon át nem is lehetne másként bírni. Nem világos számunkra a bölények szerepe. Nem fenyegetik a harcosokat és azok sem őket. A bölény itt szemmel láthatólag nem totem-állat, és a végén sem ölik meg. Megpróbálunk felvilágosítást kérni a tánc értelméről, a jelképekről, a mellettünk álló. törzsi tanácstagtól (aki most nem utolsó sorban arra vigyáz, hogy ne fényképezzünk, mert azt kategorikusan megtiltották). A mindaddig és a későbbiekben is kedves, barátságos férfi egész nyersen szólt ránk:- Erről nem illik kérdezősködni! Már jó órája fent vannak a csillagok, amikor a táncnak vége szakad. Az egyik törzsi tanácstag közeli házába invitálnak vacsorára. Sötét ruhába öltözött, méltóságteljes indián matróna- az édesanyja - fogad bennünket az előszobában. Mindnyájunkkal kezet fog, néhány üdvözlő szót szól hozzánk kifogástalan angolsággal, azután visszavonul. A jómódra valló ház berendezése, bútorzata európai, a koszt mexikói. Házigazdánk - egyébként kereskedőember- csak annyit hajlandó elárulni az este látottakról, hogy az rituális tánc volt: az indiánok ezzel a tánccal fejezték ki bódulatukat a Nagy Szellemnek, a Nap- és a Hold-istennek, meg a többi istenségnek. Többet nem mondhat. Legfeljebb még annyit, hogy a maszkját mindenki maga festi és azon hetekig dolgozik. A táncot is sokáig próbálják, magától értetődően teljes titokban. Egyébként egy-egy ilyen tánc részvevői - természetesen csak férfiak - titkos vallási társaságokba tömörülnek. Az 6 személyük is titok. A harmadik pohár aztán megoldja házigazdánk nyelvét s elárulja, hogy a Nagy Bölény ma este Alex, a festő volt, meg hogy maga is tagja egy titkos társaságnak. Távozáskor veszem észre, hogy az ajtófélfán feszület lóg. KULCSÁR ISTVÁN • A bölényeket rituális célokra tartják a pueblóindiánok (A szerző felvételei)
