Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-23 / 38. szám

I szú

5

5:1*. 23.

A történet különleges is. szokványos is. A Nagy Honvédő Háború (1941-1945) éveiben nem egy szovjet ember vett magához, és nevelt fel sajátjaként árva gyerekeket, megosztva velük az utolsó falatot is.

H

amit Szamatov megsárgult fényképét nézegetem. Csillagos katonasapka, rövid haj - arca, mint sokezer más szovjet katonáé azokban a nehéz, háborús években. Mögötte a Moszkva alatti harcok, Sztálingrád lövészárkai és a dnyeperi átkelés tapasztalatai, ahol súlyosan megsebesült. És 1944 egy februári éjszakáján a volt katona, a ma már hadirokkant Hamit Szamatov a kórházat elhagyva megérkezett szülővárosába, Kattakurganba, amély mintegy 70 kilométerre van Szamarkandtól (Üzbegisztán).

A háború előtt erdésztechnikus volt. Vajon dolgozhat-e ezentúl majd a szakmájában? Fogalma sem volt, mi lesz vele tovább... Leugrott a vonatról, és lába alatt megérezte végre a hazai földet, amelyről annyiszor álmodott a lövészárokban - álmában mindig ragyogó déli fényben úszott szülővárosa, a háború szele nem érintette vidék. De most szinte rá sem ismert az állomásra. Minden kihalt, csend van, csak a szél hordja a port a peronon. A katona tett néhány lépést, amikor váratlanul egy vékonyka hangot hallott, és valaki megfogta a köpenye szélét. „Bácsi, adj kenyeret!“ A lábánál egy áttetszőén sovány kis emberi lény állt. Hamit jobbkezével megfogta a gyereket (balkeze úgy lógott, mint valami fadarab), beburkolta a köpenyébe, és gyors léptekkel elindult hazafelé.

Szülei a találkozás örömében először fel sem fogták, hogy nem egyedül tért haza. ,,A tiéd? Megnősültél?“ - kérdezte az édesanyja, Mangit. Amikor megtudta, miről is van szó, azt mondta: „Lesz a mi kis árvánknak egy öcsikéje“. Ugyanis a háború kezdete óta élt már egy orosz kisfiú a házukban, Ivanovo környékéről evakuálták a családját, de egy bombatámadásnál meghaltak a szülei. Később, amikor Hamit újabb gyerekekkel állított be, az éhes, hidegtől reszkető senki gyerekeivel (csak később derült ki, hogy Kucskartürkmén, Zsenyka belorusz, Ivan és Donat orosz, Liza zsidó, Kerim tatár, Nuri- mahammat tadzsik) - Mangit azt mondogatta: „Akárki is, de ember“.

Egyik gyerek szülei elpusztultak a fronton, másik akkor vesztette el hozzátartozóit, amikor evakuálták őket a fasiszták megszállta területről. És a hátországot is sok csapás sújtotta: éhínség, járványok, tűzvész, balesetek ...

Szunnatot is az állomáson találta Hamit. Látta, hogy régóta nők állnak körül egy gyereket. „Kié?“ „Nem tudjuk. Régóta áll itt. Talán a vonatról maradt le“. A gyerek nem sírt, csak görcsösen szorította magához játékát. Hamit estig őrködött az állomás peronján, de senki sem jött el a gyerekért. Akkor fogta és hazavitte.

Lizát - soványan, piszkos kis ruhácskában - a városi maláriaállomás környékén látta több alkalommal. Egyszer aztán megkérdezte tőle: „Mit csinálsz itt?“ A kislány megszeppent, de azért válaszolt: „Amikor mindenki elmegy, itt alszom.“ Kiderült, Liza is árja.

Nurimahammatot Kaskadarjából hozta magával, amikor ott járt kiküldetésben. A bazárban csavargó« a gyerek. Egy nagy kutya volt vele mindig. Azzal együtt vitte haza Hamit.

Egy este pedig, ahogy hazafelé tartott a munkából, az utcán összetalálkozott egy vak öregemberrel meg egy kisfiúval. „Jóember - szólította meg az öreg Hamitot - leégett a házunk, fedél nélkül maradtunk Nincs egyetlen élő rokonunk sem. Hol éjszakázhatnánk?“ Hamit kézen fogta az öreget, az meg a gyereket. így indultak el. A tizenkét talált gyereken kívül Szamatovéknál lelt otthonra az öreg is a kis Miralival.

Hogy etetni tudja a megszaporodott családot - mert csakhamar elfogyott náluk az élelem, az új termés pedig még messze volt - Hamit eladta a bazárban a csizmáját és a köpeHamit Szamatov frontkatona (1943)

nyét. A pénzen vett két zsák korpát, meg cipőt a gyerekeknek. Munkába ezután a régi vattakabátjában, a csa- panban járt. (Igaz, lábbeli még így- sem jutott minden gyereknek, felváltva jártak ki az utcára.) Hamit mesélt a munkatársainak gyermekeiről. Az erdőgazdaság attól fogva úgy rendelkezett, hogy az étkezdéből mindennap adjanak tizenhárom adag ebédet, a raktárban pedig keressenek a gyerekeknek ruhaneműt. Még az eladott köpenye meg csizmája is visszakerült. A fiatalembernek, aki megvásárolta tőle, tudomására jutott Hamit különleges családja és visszaszolgáltatta a holmikat.

1945 májusában a régen várt győzelem hírével együtt érkezett meg a Szamatov-házba Szanobar. A lány akkor tizenkilenc éves volt. Alacsony termetű, félénk teremtés, a haja kis copfocskába fonva bújt elő a tübítejka alól. így jött el Hamithoz, és lett egyik napról a másikra tizenhárom gyermek anyja. Még öt fia és egy lánya született később.

Amikor először jártam Kattakur- gánban, nem sikerült beszélnem vele. Szanobar egy percre megjelent a szobában, kedvesen rám mosolygott, aztán újra eltűnt. Hamit azt mondta nekem, hogy ő szerelemből vette el, de a lány bizony csak sajnálatból ment hozzá.

„Igazat mond Hamit?“ kérdeztem később Szanabartól. Zavarba jött. „Nem igaz... Hamit első látásra megtetszett nekem."

Szamatovék a város közepén laknak, de ahogy benyit az ember a kertkapun, falusi udvaron találja magát. Tyúkok kapirgálnak a kertben, méhek döngenek a kaptáraknái, virágzik a barack. Az udvar közepén hatalmas asztal. Amikor valamennyi gyermek eljön az unokákkal - körülbelül 90 ember - még itt is nehezen férnek el.

Néhány évvel ezelőtt a fiúk kivettek egy hónap szabadságot, és közösen

felépítették apjuknak az új, tágas házat. Faragott faoszlopokkal díszített üzbég népi stílusban épült. A szobákban heverők, modern bútor. „Nos, jól élek most. Igaz? - kérdezte tőlem kántáló hangon a házigazda. - Boldog ember vagyok, még életemben a paradicsomba jutottam.“ Hamit elmosolyodik és ettől mindjárt fiatalabb- nak látszik. A háborús évekről, arról, milyen nehéz volt, míg a saját lábukra álltak a gyerekek, úgy beszél, csendesen mosolyogva a sors fordulatain, mintha nem is vele történt volna mindez. Találkozásunkkor megtudtam még egy érdekes részletet. Kiderült, nem minden gyereket Íratott a saját nevére. Amelyik emlékezett a magáéra, azét meghagyta. A háború után megkerültek Ivan és Liza rokonai. Nurimahammat, a kutyás kisfiú először a bátyját, aztán a nővérét kutatta fel, végül pedig hármasban megtalálták az édesanyjukat is.

Amikor eljöttek a gyerekekért, persze sajgott Hamit szíve. De hát az is boldogság, hogy megtalálták egymást! Mennyi váratlan találkozást, mennyi ünnepet látott Szamatovék udvara! Vendégeskedett itt az a két ukrán nő is, akik Hamitra bukkantak rá a Dnyeper partján, félig elvérezve, eszméletlen állapotban. Falujukat felperzselték a fasiszták. Egy beomlott pincében éltek. Oda vitték magukkal először a sebesült katonát, aztán szánon húzták el a 20 kilométerre lévő kórházba.

Hamit talán azért tudta úgy szívébe fogadni a más fájdalmát, baját, mert őt is megérintette a halál szele. Kikerülve a háború poklából, a katona szíve nem kérgesedett meg. Új erőre kaptak jó tulajdonságai, az együttérzés, az emberség. Es nem véletlen, hogy már a béke időszakában kapott még egy állami kitüntetést ezzel a kissé szokatlan indoklással: „Emberségéért és jóságáért“, azért, mert megmentett és felnevelt idegen gyerekeket.

Elutazásom előestéjén Hamit összehívta a családját. Most ott ül kedvenc helyén, a fa alatti kereveten, lábát maga alá húzva, csüggedten sóhajtozik: „Eh kevesen leszünk . Csak a család fele jön el“. És sorolni kezdi, ki jön majd. Ismeretlen neveket hallok. Ziba, Naimhan, Tasbi, Arszlan. Kiderül, a háborúban elesett rokonainak gyerekeit is magához vette annak idején. Azt, hogy a rokonain segítsen az ember, Hamit a dolgok rendjének tartja. Úgyhogy nem tizenhárom, hanem jóval több gyereket nevelt a leszerelt katona. „Eh-eh, minek azt most számlálgatni“ - legyint elhárító- an Hamit.

Érdekes, hogy miként vélekedik arról a cikkről, amely, nem titkolom, megdöbbentett. Az Amerika című lap egyik számában jelent meg. Egy házaspárról szól. Mindketten tudósok, együtt 66 ezer dollárt keresnek évente. Nyolcszobás, elegáns házuk van és nem akarnak gyermeket. Mint mondják, a gyerekre csak azért van szükség, hogy biztosítsák a szülők öregségét. De miután ők tehetős emberek, nem vállaják a felesleges gondokat. „Bili vette kezébe az ügyet. Elvégeztek rajta egy kisebb műtétet...“ És ülnek mosolyogva, elégedetten egymás mellett előkelő fogadószobájuk kényelmes alacsony kere- vetén. Megmutattam a képet Hamit- nak. Felolvastam neki a cikket is. Sokáig nézegette a fotót, aztán, mint mindig, most is kántáló hangon ezt mondta: „Sajnálom őket. Úgy élnek, mint valami sivatagban.“

LIGYIJA GRAFOVA

llllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllllllllllllllll

A _ időpont 1977 karácsonya. Helyszín

!\L. a Kennedy légikikötő. Megérkezik egy Alitalia repülőgép Szicíliából, az utasok kiszállnak, a bőröndöket kirakják a szállítószalagra és a tulajdonosok felkapják kofferjaikat. Egy bőrönd senkinek sem kell, körbe-körbe halad a görgősoron. A vámhatóságok kinyitják a bőröndöt, benne heroint találnak. Jó sokat.

Három hónappal később egy másik, szil. 'n Szicíliából érkező Alitalia járatról leszálló két utast lefognak. Ezeknél még több heroint találnak. Néhány szövetségi nyomozó, aki még emlékszik a karácsonyi bőröndre, átlapozza a decemberi járat utasjegyzékét és megállapította, hogy az egyik most letartóztatott férfi fivére rajta volt azon a gépen. Megszületik az elmélet. Valaki kidolgozott itt egy ügyes kis csempészháiózatot, és ki tudja, hányszor járták már meg az utat.

Megindult az öt évig tartó mozaikszerű munka. Több mint 100 szövetségi nyomozó dolgozott az ügyön részben az USA-ban, részben pedig Olaszországban, felderítve egy bonyolult szervezetet, melyhez mindkét országban számtalan, nagymenő bűnöző tartozott. Egy olasz bíróságon több mint 60 személyt ítéltek el, akiknek valami közük volt a feltárt heroin-bűnszövetkezethez. Ezek között megtalálhatók olyan hírhedt alakok is, mint Salvatore Gallina és a Gambino család négy férfi tagja.

Az Olaszországban elítélt gyanúsítottak közül, hasonló vádak alapján az USA-ban többet is felmentettek. Az események egyfelől azt bizonyítják, hogy a rendőrség milyen sikereket tud elérni nemHeroinjárat a Kennedy légikikötőben

zetközi összefogással, másfelől viszont arra derült fény, hogy Amerikában a bűnözők milyen könnyűszerrel tudnak kibújni az igazságszolgáltatás alól.

Francis M. Mullen, a kábítószer elleni csoport megbízott ügyvivője egy szenátusi bizottság előtt tett kihallgatása során ismertette, hogy beosztottjainak véleménye szerint szervezett bűnözéssel foglalkozó New York-i családok felelősek az USA-ba beáramló heroin 85 százalékáért, ami becslések szerint évente 4,4 tonnát tesz ki.

Az amerikai bűnüldözők bizonyos rendszerességet fedeztek fel a Alitalia repülőkön történő heroincsempészésben. Tanulmányozni kezdték az Alitalia alkalmazottjainak jegyzékét. 1979-ben rájöttek valamire.

A New York-i ügyészség narkotikum csoportjának vezetője, Reena Raggi elmondta, hogy Brook- lynban két csomagért nem jöttek, melyek egy bizonyos „Maria Canale“ névre voltak címezve. A helyi hivatalnok gyanút fogott és értesítette a hatóságokat. A vámtisztviselők a csomagokban piperecikkeket találtak. Az egyik hintőporos dobozban azonban heroin volt, mellette pedig szagos szappan, hogy a betanított kutyákat megtévesszék. Valami mégis szokatlan volt. A csomag jegyzéke kézzel volt kiállítva. Légijárat csomagjegyzékeit azonban mindig írógéppel töltik ki.

Az Alitalia együttműködésével sikerült a bűnüldözőknek minden alkalmazottól kézírásmintát szerezni, azaz minden olyan alkalmazottól, aki a csomagokhoz hozzáférhetett. Az írásszakértő megállapította, hogy a jegyzéken található kézírás megegyezik John Egitto írásával, aki beosztása szerint poggyászmozgatással foglalkozik. A bizonyíték hatására Egitto beleegyezett az együttműködésbe.

Egitto elmondta kihallgatóinak, hogy őt egyik munkatársa, Frank Rolli szervezte be, akit viszont egy, korábban kilépő szállítómunkás, Paul Zinerco vont be a dologba. Egitto és Rolli a két „Maria Canale" csomag egyikének tartalmát kicserélte és az így kinyert heroint leszállította Zinerco egyik főnökének, Antonio Silvestrininek. Ekkor egy újabb szállítmány kinyerését bízták rájuk, de ezt a hatóságok elcsípték. A főnökeik azonban ezt nem hitték el. Kétszer is kihallgatták őket, olyan körülmények között, hogy közben egy revolver csövét dugták a szájukhoz, és csak az egyik főnök, Emanuele Adamita közbelépésére nem lett komolyabb következmény.

A „kihallgatások“ után a gyanúsítottakat „bíróság“ elé állították, ahol a bírók a banda később azonosított főnökei voltak, vagyis Emanuele Adamita, Rocario Gambino és Salvadoré Inzerillo. Ezek közül Adamita Carlo Gambino gépkocsivezetője volt. Az amerikai hatóságok szerint Carlo Gambino már hosszú évek óta az amerikai maffia legfőbb főnöke. "A másik két „bíró“ Carlo Gambino unoka- testvérei voltak.

A „bírók“ egy hét haladékot adtak a csomagmozgatóknak, hogy előteremtsék a heroint, vagy hogy 900 000 dollárt összekaparjanak. Rolli és Egitto átkutatták az Alitalia kartotékait, és megtalálták a hiányzó csomag jegyzékét. A jegyzék szerint a csomagot a bűnüldöző szervek elkobozták. Ezt a nagyfőnökök el is hitték.

Ezután azonban Egitto és Rolli átálltak a bűnüldözők oldalára, akiktől tanúvallomásukért szövetségi védelmet és új személyazonosság ígéretét kapták cserébe.

(International Herald Tribune)