Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám
ettől kezdve valamiért meg nem érdemelt ritkán kaptam belőlük, különösen cseresznyét. Karácsonykor ugyan azt is ehetem, amennyi belém fért, de sértőnek találtam, hogy akkor kapom a legtöbbet, amikor más finomságok is csábítanak. Megbántottságom mégis tavasszal volt a legnagyobb, amikor rájöttem, hogy a kamra szinte közreműködésem nélkül ürült ki. Mélyen el si raktározódott bennem, s amikor Zsuzsa- mama már nagyon beteg volt, bő- n ven kárpótoltam magam az eddig i- tiltott szőlősben és pöszmétésben. Kárörvendésem hem lehetett l! ugyan teljes, mert mama, ha ész- revette, nagyon „megdorgált“, g mégis elégtételt éreztem. Amit viszont a Zsuzsamama körüli szor- k gos sürgölődéssel próbáltam jóvátenni... n Már ötödikes voltam, amikor az k egyik szünetben tele izgalommal rohantam fel a negyedik szom- s szódban lakó mamáékhoz: nagys néném hazajött a kórházból, és y hozott magával egy kisbabát is. A kisbaba csúnya, sárga volt, alig tudtam titkolni csalódásomat a valamiért nagyon boldog nagyné- ném előtt. De délután újra ott voltam. Zsuzsamama szobájában voltunk, ö éppen fölkelt kicsit, s nagynéném a kisbabát az ágyéit ra tette. Zsuzsamama aznap ke:. veset beszélt, és furcsa nyugalommal nézegette a jövevényt; 3 mintha valamiért neheztelt volna y rá. Nagynéném kibontotta a pólyát, és rám bízta a kisbabát, amíg kiment pelenkáért. Nagyon ide- 3 genkedtem a sovány, sárga cse- i csemőtöl, valamiért le is néztem, !, így aztán nem sokat törődtem ve- t le, mással foglaltam el magam. Akkor figyeltem csak föl, amikor / Zsuzsamama hirtelen fölállt, megragadta a csecsemő lábait, és nagyon izgatott, gyűlölködő hangon kiabálni kezdett, hogy nem szabad hagyni, a falhoz kell verni... Nagynéném kétségbeesetten kapta föl a gyereket, és rohant 5 vele kifelé. Aztán bejött mama j meg tata, Zsuzsmamának orvosságot adtak, és lefektették. Engem meg kiküldtek. Hallottam, hogy Zsuzsamama sír, és továbbra is i ismételgeti az előbbi szavakat, s bár addig különös vonzással hatottak rám a kínos jelenetek, kiszaladtam az előszobából. Amikor kimentem, láttam, hogy I nagynéném sír: én is sírni kezd- i ^ tem. Aznap mindenki sírt. Zsuzsamama pedig többé nem kelt fel. t Haláláig nagyon sokat ültem az t ágyánál, még mindig szerettem. De többé már nem vonzott a szobája. Talán mert nem volt egyetlen almája sem. Toivo Tootsen* Vannak olyan emberek, akik tisztelik a turistákat. Vannak olyan emberek, képzeljék el, akik lenézik őket. És léteznek olyanok, akik irigylik. Nekem személyesen tetszenek a turisták, mert én is szeretek utazgatni. Igaz, idáig csak gondolatban utazgattam. Gondolatban eleget vitatkozom kollégáimmal a menetlevélért, gondolatban megjárom az orvosi bizottságot, gondolatban gyűjtöm a pénzt és kifizetem az elképzelt beutalót. Gondolatban becsomagolok a bőröndbe, jegyet veszek és felülök a repülőgépre vagy a vonatra. És már Indiában vagyok, a Kaukázusban, a Karakumban. Jó, \ hogy csak feltételezve vagyok ott, őszintén szólva, nem szeretem a sivatagot. Amikor gondolatban visszatérek utazásomból, és valóságosan sétálok szülővárosom utcáin, valóságban látom a turistákat, akik Indiából, a Kaukázusból vagy a Karakumból jöttek ide, vagy talán a Szaharából - elfog a nevetés. Szerencsétlenek! Gondolatban megfordultam nálatok, egy garast el nem költöttem, ti pedig az útért dollárral fizettek, rengeteg pesóval - s csak azért, hogy egy kicsit elidőzzetek itt, ahol én élek, hogy megnézzétek azt, amit én naponta látok, hogy megforduljatok ott, ahol én naponta eljárok... Oh, de rengeteg pénzt megspóroltam! De csak pénzt? Nyugalmat! ... Egy pillanatra elképzelem, hogy turistaként jöttem ide. És furcsa dolog - hirtelen mindent más színben kezdek látni. Ahogy átjutok az utcákon egy évvel ezelőtt ásott árkon, elcsodálkozom: lám, milyen kicsi város, s már rakják le a metró alapjait! Fütyörészve megyek el az emléktárgyakat árusító üzlet előtt, mi közöm hozzá, bennünket, turistákat úgyis megajándékoznak. És ha az a kívánságom támad, hogy elmenjek valamelyik üzletbe, beállók a sorba. Végül is, érdemes egy kicsit állni, hisz nem ácsorgók itt mindennap. A sorban a pénztárnál jobb az én közérzetem, mint bármelyik turistáé. Azt számítgatják, hogy hány dollárt, fontot vagy jent kell elővenniük, hogy ennyi s ennyi rubelt kapjanak, és mennyit kapok én, hogy rendesen megélhessek. És ha odajön valamiféle mester - bocsánat - mister - és azt kiáltja, miért lötyögök munka nélkül, nincs mit várnia tőlem, turista vagyok, nem értem a technikai nyelvet. Este, amikor megyek a szál- lodaszerű közös lakásomba, végtelenül boldog vagyok, hogy éppen ide szállásoltak el engem. Mi maradt volna a fizetésemből, ha benyomtak volna egy luxusszobába? De be kell vallanom, hogy a helybeli nők szerfölött szemtelenek. Tola- kodóak. Egyikük besurrant a lakásomba, és semmi áron nem akart kimenni, bár mindössze egy szobám és egy ágyam van. Még azt erősítgeti, hogy az egyéves pöttöm emberke, aki a karján ül - az én fiam, bár tudja, hogy én csak turista vagyok, és mindössze pár napja szálltam meg itt. Mindenütt megvannak a szokásaik, semmi közöm hozzájuk. Elnézően ölelem meg ezt a teremtést, s azt gondolom, hogy különben sok turista nem engedhet meg magának ilyen flörtöt! Annál is inkább, minden kockázat nélkül - mert ez az asszony papírt szerzett, hogy ö - az én feleségem! Csak egy apróság nyugtalanít: nem tudom elképzelni, hová tettem a menettérti jegyet? BÁN PÉTER fordítása * Mai észt író Csótó László: Helmeci utcarészlet (tollrajz) DÉNES GYÖRGY Jó volna egyszerűen élni Hűvösödnek már az esték, fáradtan száll alá a nap, vörösen izzik az ablak üvege, mély tűzzel, mint a rubin. A szivem hallgat, egyre hallgat, mint faluszéli szomorúfüzek, emlékek találkoznak benne, egymást kézenfogva vonulnak. A nagyvilág oly távol, távol, a nyüzsgés, a fény, a hangzavar, a kéklő tengerek s a vágyak. színpompás, cifra vitorlái. Megülök már a szürke szobában, hallgatag tárgyaim között várok valami nagy csodára, szépségre, szent indulatokra, ragyogásra. Nagy-nagy utakra gondolok, rohanó gőzösökre, hajókra, repülőgépek ezüstös szárnyalására, a megóhajtott messzeségre. A nyugtalanság itt vibrál idegeimben, felszívódik belém a méreg, nagy zokogások élnek a lelkemben, jó volna az asztalra borulni. Ó, emberi élet, milyen védtelen vagy, milyen zavaros, milyen elgyötört, jó volna magamból kilépni, s nem félni többé semmitől. Jó volna egyszerűen élni, mint a nyugodt parasztok, akik bizsergő fáradtsággal feküsznek le este s nem törődnek a világ dolgával. Varázsló Bűvölnék a földre habos mennyeket, mennyei virágra omló felleget, borongó, derengő arany kapukat, ahová a hajnal nyitja az utat, tündöklő, villámló csillaglobogást, tejutak porában lópaták nyomát, kék szemek varázsát, tündérlebegést, rózsák zuhogását, csillaghóesést, holdudvart, holdbéli derengő szivet, midőn csillaglányok körében remeg, naplángok zenéjét, parázsropogást, végtelen világban hogy szakad a gát, hogy nyit a virágos, mennyei tavasz, örökké változó s mindig ugyanaz, örökké forgandó, magát kellető, fényre, dalra, nászra szomjazó idő. ogkapocs zárt le; formájú kapcsot rácai vonták be. zott vagy húsz ilyen íz iskolába anélkül, ukkal kapcsolatban épzelése lett volna, hogy azonnal fölis- lapítanunk a Vörös ágát, ami (titkosan) gyes tízpercben, és akartunk teremteni a vállalkozásunk és hazánk távoli múltja között, és egyúttal tisztelegni a legyőzött hős előtt. Ezenkívül, be kell ismernem, hogy Lagneau-nak éppen ez a lap volt a zsebében, és hogy a Vörös Lóhere megalapítása nagy mértékben befolyásolta ennek rendeltetését Azután fölerösítettünk egy-egy vörös lóherét az ingünkre, pontosan a mellünk közepére, a fekete iskolaköpeny kihajtója alá. Azt is elhatároztuk, hogy ha két Ezzel az optimista jóslattal érdemeltem ki, hogy megválasztottak Legfőbb Vezérnek, és fölhatalmaztak, hogy két lóherét hordjak egy helyett. Még aznap este kitaláltam egy titkosírást, amelyben körök, háromszögek, keresztek, számjegyek, kérdőjelek és különféle kígyóalakzatok helyettesítették a betűket. A Társaság tagjai megkapták a titkos ábácé másolatát. Ezentúl sürgönyöket küldtünk egymásnak az „add ja volt - Berlaudier, én. iy megszúrtuk (egy hegyét, és a négy ikentük egy Vérei n- ára), amelyet Lag- zikönyvböl szakított apót aztán négyrét ik az udvar egyik ilkozom azon, hogy Társaságnak ez az anyára kapcsolatot beavatott találkozik, gyors mozdulattal széttárja a köpenyét, és ezt suttogja: „Vercingétorix“. Berlaudier, aki nem volt költői természet, úgy nyilatkozott, hogy ostobaság ismertetőjeleket alkalmazni, amikor olyan jól ismerjük egymást. Nelps azzal vágott vissza, hogy egy ilyen megjegyzéssel örökre nevetségessé teszi magát, én pedig (halkan) így szóltam:- Most még csak négyen vagyunk. De ha ezren leszünk? tovább“-módszerrel. Vagyis hogy rábíztam a négyrét hajtott papírlapot Rému- sat-ra, és halkan ezt mondtam: „Add tovább Bertaudier-nek!“ Rémusat továbbította a levelet Schmidtnek, aki előtte ült. Schmidt odaadta Beltraminak, aki végre átnyújtotta a címzettnek. De ezek a szolgálatkész továbbítók nem mulasztották el, hogy közben szét ne hajtogassák a papírlapot, és nagyfokú, néha hitetlenséggel árnyalt érdeklődéssel meg ne vizsgálják a hieroglifákat. Amikor a sürgöny végre megérkezett Berlaudierhez, ■ a továbbítók öt magát bámulták: kíváncsiak voltak, mit fog csinálni. Berlaudier először megbizonyosodott arról, hogy Payre úr figyelme más- (vagyis az újságja) felé irányul. Azután széthajtogatta a sürgönyt, és úgy tett, mintha egy szempillantás alatt megfejtette volna. Majd felém fordult, és nagyon komoly föbólintással jelezte, hogy tudomásul vette a Legfőbb Vezér parancsát. Ezek a machinációk, amelyeket természetesen tanulási idő alatt hajtottunk végre, hamarosan fölkeltették az egész osztály kíváncsiságát. El voltunk ragadtatva- ,mert mi értelme lett volna egy olyan titkos társaságnak, amelynek a titkos létezéséről senki nem tud. Az, amit nagyon szigorúan titokban kellett tartanunk, az a tevékenységünk célja; s ezt annál is könnyebben megtehettük, mert magunk sem tudtuk, mi az. Mérinos volt az első, aki fölvételre jelentkezett. Kérelmét alaposan meg- hánytuk-vetettük, és pozitív döntést hoztunk; noha nem volt félbennlakó. Nelps javaslatára fölvettük Valabregue-et is, aki ugyan szintén csak bejáró, de a B-be osztották be. Úgy ítéltem, helyes taktika beépíteni egy ügynököt ebbe a távoli osztályba, a folyosó legvégén. A Társaság minden tagja minden szombaton átadott nekem egy - hieroglifákban írott — jelentést a hét eseményeiről. Én elkészítettem az összefoglalást, és fölolvastam a Nagy Tanácson, a négyórai szünetben. Hamarosan húszán voltunk a különböző A, B és C osztályokból. A bejárók egy része elképzelhetetlen ocsmányságokra vetemedett, hogy bejuthasson a Társaságba: karamellát, rúdeukrot, macskanyelvet és ritka bélyegeket ajánlottak föl. Megvetéssel utasítottuk vissza ezeket a vesztegetési kísérleteket. De nagy hiba volt, hogy nem fogadtam el Carcassone jelölését, mert elgáncsolta Lagneau-t, amint a rajzterem lépcsőjén jött le, rohanva. Ez lett a vesztünk. Mert igaz ugyan, hogy Berlaudier apja használta föl a vörös lóheréket, de Carcassonne apja gyártotta őket, milliószám. Az áruló egy szót sem szólt erről: bosszút esküdött ellenünk. Egy nap behozott egy marékkai ezekből a titokzatos jelvényekből és fünek- fának osztogatta az ötödik és hatodik osztályban. Úgyhogy a Nagy Tanácsot a tízpercben az iskolaudvaron teljesen lejáratták: harminc hülye alak, vörös lóherével a gomblyukában, a mi ismertető- jelünket utánozta, csúfondáros mozdulatokkal. Azután Carcassonne egy vigyorgó félkör előtt ünnepélyesen átadott nekem egy hieroglifákkal teleírt papírlapot, és kihirdette, hogy elhozta a Nagy Tanácsnak Vercingétorix üdvözletét, ami valóságos tapsvihart és pokoli gúnykacajt keltet. Én egy pompásan elhelyezett rúgással válaszoltam, a sipcsontjába, Lagneau pedig szemen köpte. Akkor a Társaság tagjai körülfogtak bennünket, és már majdnem megkezdődött a hatalmas, történelmi ütközet, amikor a waterloo-i csengő jelt adott az általános visszavonulásra... így merült el, először a nyilvánosságban, majd a feledésben hatheti dicsőséges virágzás után, a Vörös Lóhere Titkos Társasága. RAYMAN KATALIN fordítása
