Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-16 / 37. szám
Äil-BMBÖl A szocialista országokban hagyománnyá vált, hogy az elődök által létrehozott kulturális-művészeti értékeket összegyűjtik, megőrzik, gondozzák. Ezek közül az értékek közül sok ma is hozzátartozik a városok arculatához, jellegzetes hangulatot árasztva. Nélkülük - szegényebbek volnánk. Ezekben a remekekben ott van elődeink szorgalma, nun- kaszeretete, tudása. Ott van a vasból készült munkákban is, melyek utcákon, • • Fakapu betétrácsa (Kuzmányi utca 2). Aszimetrikus rajzolata szinte tagadja rács voltát. 10x10 mm-es szálvasakból készült, melyeket golyócskákkal rögzített keretbe az ügyes mester. Akantuszlevelei harmonikusan töltik ki a zárt teret (sajnos, már hiányosan). Az alsó sarokban látható C alakú hajlítás a taréjdísszel a rokokóra emlékeztet, bár nem valószínű, hogy abban a korban készült. tereken, épületeken, temetőkben láthatók; szerényen húzódnak meg régi lakóházakon, néhol a tetőn is. A XI. században a vas olvasztásának és megmunkálásának a joga egyedül az egyház kiváltsága volt. Kolostori művesek űzték a mesterséget, a román stílusnak megfelelő díszítő formákat kialakítva. Ekkor kezdtek születni az akantuszleve- lek, rozetták, kapuvasveretek, díszpántok, de még csak belső használatra. A vasművesség titkai hamar kiszivárogtak a kolostorok falai közül, és ettől kezdve a vasipar „kísérőtársa lett" a mindenkori építészetnek, nagy utat megtéve az ősi román, gót, reneszánsz, barokk és rokokó korszakokon át. A kezdeti nehézkes díszítőelemek, idővel kifinomultak. A fejlődés magától értetődő volt, hiszen az egész müveit világban elterjedt a vas megmunkálásának művészete és e művészet elismerése. Az újabb és újabb vasműves nemzedékek mindig szebbet és jobbat akartak készíteni az elődöknél. Közben kegyetlen kon- kurrenciaharc is kialakult, majd a XVIII. század vége felé létrejött a vasművesek céhrendszere, amelyben különváltak egymástól a különböző kovácsmesterségek képviselői, valamint a már mívesebb munkára képes műlakatosok. Szigorú rend és következetesség uralkodott az egyes „csoportokon“ belül. A céhek pontosan meghatározták, melyik mester milyen munkát vállalhat. Aki a szabályt megszegte, attól hosszabb-rövidebb időre, esetleg végleg megvonták a működési engedélyt. Pedig a lakatosmesterek sohasem dolgoztak valami idilli körülmények között. Mégis nagy volt az érdeklődés e mesterség iránt. Egy-egy tehetősebb mester tizenöt-húsz inast is foglalkoztatott, nevelt egyszerre. Ma már szinte hihetetlennek tűnik az a hangyaszorgalom, melynek eredményeként megszülettek ezek a ma már értékes műemlékként számon tartott munkák. Egyes használati tárgyak, mint például gyertyatartók, zárak, kapukopogtatók, kilincsek, kottaállványok, dohányzóasztalok, csillárok sokszor nem elsősorban célszerűségből készültek, hanem a szépséget voltak hivatottak képviselni. Persze, a célszerűség sem volt mellékes szempont, szépségük mellett erről tanúskodnak a „szabadba készített" munkák: betétrácsok, erkélyek, lépcsökorlátok, zászlótartók, ablakvédőkosarak, kapuk, kerítések, sírkerítések, kandeláberek. Mondhatnánk, a mestereknek nem volt szivük úgy dolgozni pénzért, hogy ne díszítsenek. Na meg a mester cím is kötelezett. Biztos vagyok benne, hogy az a Márton L. nevű mülaka- tos is, aki Bratislavában a mai Rudnay tér 35-ös és a Palacky utca 1-es számú épületének gönyörű barokk vaskapuját készítette, maga is büszke volt munkájára. A Panenská utca 33 és a Tolsztoj utca 2, 5, 7 alatt találtam úgyszintén gyönyörű vaskapukat, de tábla nélkül. Az előbb említett utcában van még szép erkélykor- lát és kapuvilágító rácsa. Megemlítem a Gorkij utca 4-es számú épületén található tizenkilenc pinceablakrácsot, a Mihály kapu utcában levő gyógyszertármúzeum cégtábláját, a Húrban téri Szentháromság templom kapujának húzógombját. Más lakatosmester nevére csak a Márton temetőben leltem, Reimann Gyula (1853-1895) és Ferdinand Kohl (1869-1913) sírján. összesen tíz rajzot készítettem Bratislavában a lassan kihaló mesterség egykori remekeiről. Ezekből most hármat ajánlok az olvasó szíves figyelmébe. Egyébként tizenhárom éve gyűjtök és készítek hasonló munkákat Magyarországon, ahol kiállítás is nyílt belőlük; és 440 rajz kötetben jelent meg. TIPITY JÁNOS © $ 95 $ • Fakapu betétrácsa (Gundulié utca 3). Valószínűleg századunk elején készült, 10x10 mm-es páncélvasakból, három darab összekötő, illetve 25x3 mm-es peremes laposvasból. A lapított vasakból készített hajlítások a ro- zettával kellemes „ csecsebecse“ benyomását keltik. • Tetöoromdísz (Palacky utca 8.) Szépen és okosan megtervezett munka, ugyanígy kivitelezett is. 20x20 mm-es szálvasakból készült, melyeknek hajlitásain a barokk stílusnak megfelelő szabályok szerint vannak elhelyezve akantuszlevelek, kacsok, rozetták, liliomos díszítőelemek, golyók, valamint felül a legyezőszerű, nyitott virágsziromra emlékeztető imitációk. E nnek a beszélgetésnek tavaly voltam tanúja egyik dél-szlovákiai kisvárosunkban. A helyi tömegszervezetek képviselői szüreti ünnepségre készültek, s a rendezvényt többek között menettánccal, allegorikus kocsik felvonulásával is propagálni akarták. Az volt a kérdés, merre haladjon a menet.- Természetesen a városközpontban - mondta az egyik szervező.- Igen ám - szegezték neki a fogas kérdést többen is - hol van ma a városközpont? Bizonytalan hümmögés volt a válasz, majd tanakodni kezdtek. Ennek a városnak is volt mozgalmas fő utcája, de a hatvanas években kezdődött lakásépítkezés úgyszólván mindent felbolygatott. Felépült három lakótelep, ahol több ezren laknak, jórészt elkészültek a járulékos épületek is, s az egykori fő utca a rangját vesztette: egy intézmény, néhány ósdi üzlet és családi ház maradt ott. Ez a kisváros is, mint más hasonló település, korszerűsödött, de úgy tetszik, az építkezést, ha nem is ösztönösen, mindenesetre nem eléggé átgondoltan tervezték: Így történhetett meg többek között az is, hogy eltűnt a városközpont. Néhány napja olvastam Blahomir Borovicka professzornak, Prága főépítészének nyilatkozatát. A neves szakember sok ember aggodalmát fogalmazta meg: „A panelgyárak legszívesebben »panelizáinák« az egész világot, nem törődnek semmi mással, csak a saját termelésükkel. A lakótelepek szürkék és egyformák, a közöttük lévő tereknek nincs utcajellegük, a lakások csak az alvást és nem az együttélést szolgálják, sok helyütt hiányoznak az üzletek, a vendéglők.“ Kemény szavak? Igaz szavak! Tisztában vagyok azzal, hogy darázsfészekbe nyúl, aki írni akar a lakótelepi építkezésekről, melynek több vitatott kérdését vaskos könyvekben sem lehet megnyugtatóan tisztázni. Tény, hogy a rohamosan megnövekedett lakásigényeket viszonylag gyorsan kell kielégíteni, s ez megszabja az építéstechnikát. Az objektív eredetű tényezők között szerepel - méghozzá fő helyen - a földalap védelme, tehát az adott terület' optimális kihasználása. Sorolhatnánk tovább is a meghatározó tényezőket. Mindez azonban mégsem vezethet az uniformizáláshoz, a tradíciók, egy-egy város vagy tájegység sajátosságainak felszámolásához. Nagyvárosainkban, elsősorban Prágában és Bratislavában már jórészt sikerült száműzni az urbanisztikában korábban itt is fellelhető túlzott radikalizmust, amely építészeti értékek lerombolásában is megnyilvánult. Ma mindkét fővárosban egyre inkább a történelmi szemlélet érvényesül, patinás városrészek nyerik vissza régi fényüket, értékes létesítmények kapnak új funkciót, az új épületek sem rontják az összhangot. Mindez nem olcsó mulatság, Prágában például évente több mint 200 millió koronát fordítanak csak a történelmi városmag felújítására. Számtalan példa igazolja, hogy kisvárosaink korszerűsítésekor - kevés kivételtől eltekintve - mintha megfeledFOKMÉRŐ Kisvárosaink arculatáról keznénk a tradíciókról, a sajátosságokról. Nézzünk csak végig az országban: hány városmagot romboltak szét indokolatlanul, hány városképet csúfítottak el oda nem illő épülettel, lakóteleppel? Tudom, hogy aki lakásra vár évek óta, s az is, aki a lakások elosztásáért felelős, dühösen legyint, s mindezt lényegtelen okoskodásnak tartja, pedig nincs igaza, mert az építkezésnél, városrendezésnél különösen fontos a megfontoltság, a körültekintés. Jellemző, hogy világszerte kitágult az urbanisztika megnevezése. Granasztói Pál írja találóan: „Korábban az urbanisztikát itthon városépítésnek, városrendezésnek, városépítéstannak mondtuk. De ezek a megnevezések szűknek bizonyultak, egyrészt mert mindinkább nemcsak városokról volt szó, másrészt nemcsak építésről, rendezésről, hanem a tágabb - történelmi, közgazdasági, szociológiai, pszichológiai és egyéb összefüggésekről, mondhatni a társadalom egészének olyan fejlődéséről, lehetőségeiről, igényeiről, amelyek többé-kevésbé meghatározzák, előrevetítik azt, hogy milyen életkeretekben, milyen városokban éljünk, éljenek utódaink - milyen lesz hát ilyen értelemben a jövő.“ E tágabb összefüggések érvényesítését hiányoljuk kisvárosaink egy részének építési terveiből, a múlt-jelen-jövő értékszemléletet, a sajátosságok megőrzését, a nagyarányú építkezések időszakában is. Mert az uniformizált épületek, a csaknem teljesen hasonló lakótelepek, városrészek nem vetnek jó fényt ízlésünkre, építkezési kultúránkra, s nem segítik megteremteni az emberek jó közérzetét, nyugalmát, egészséges lokálpatriotizmusát. Akadnak természetesen jó példák is. Csehországban számos kisváros megőrizte történelmi hangulatát, patináját, magvát a nagyszabású építkezések alatt és után is. Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) a Vámbéry-tér elrendezése igazolja, hogy nem a rombolás az egyetlen megoldás, mert történelmi értékű épület harmonikus egységbe ovlasztható mai létesítményekkel. Galántán is sikerült megtartani a városközpont funkcióját: ide építették a közintézményeket, az üzleteket és a művelődési házat, miközben több régebbi épületet rekonstruáltak. Sajnos, több helyen nem tűnnek ilyen átgondoltnak az urbanisztikai munkálatok. Bizonyítja ezt több kisvárosunk rendezetlen városképe. A laikusnak természetesen sokkal könnyebb kérdezni, mint a szakembereknek minden lényeges összefüggést figyelembe véve válaszolni. Ám kérdezni és válaszolni, legfőképpen pedig cselekedni kell, mert kisvárosaink jelenéről és jövőjéről van szó, sok-sok ember életkörülményeiről, munkáját, életvitelét befolyásoló tényezőkről. ,,A város tegyük hozzá: a kisváros, a falu is - írja a már idézett Granasztói Pál - össztársadalmi alkotás, eredmény: tükrözés. Olyan, amilyen a társadalom, amely létrehozta. Esztétikai értékének is ez a fokmérője, tehát a megépült, a valóságos állapot, s nem a tervek, az elképzelések. “ Erre (is) kellene gondolni, méghozzá szüntelenül. Mindenkinek, aki városainkat, kisvárosainkat alakítja, építi. SZILVÁSSY JÓZSEF IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIH
