Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-09-16 / 37. szám

szó

a

xm.

Augusztus közepén rövid, pármondatos hír járta be a világsajtót: befejeződött a szovjet export-gázvezeték építésén a legnehezebb munka, a csőfektetés. A kis hír mögött valójában nagy eredmény húzódik meg, hiszen a Szibériát Nyugat-Eu- rópával összekötő gázvezeték 4451 -kilométeres szovjet szakaszát az építők huszonegy hónap alatt fektették le, ami abszolút világrekordot jelentene, ha a csőfektetésben is világcsúcsokat tartanának nyilván.

Az eredmény nagyságát növeli az a körülmény, hogy az építők rendkívül zord, szélsőséges klimatikus viszonyok közepette dolgoztak, hiszen 150 kilométert az örök fagy birodalmában, 700 kilométert mocsaras terepen, 2000 kilométeres szakaszt pedig erdős területen építettek meg. Két nagy hegyvonulattal, az Urallal és a Kárpátokkal is meg kellett birkózniuk. Ezenkívül a 7,5 milliárd rubelbe kerülő beruházás irányítóinak szüntelen szovjetellenes kampánnyal kellett szembenézniük, hiszen az amerikai kormányzat minden követ megmozgatott a hatalmas építkezés meghiúsítása érdekében.

Az említett hírrel egyidőben egy másik is szárnyra kelt az Egyesült Államokból: Reagan elnök feloldotta azt a tilalmat, amellyel eddig megakadályozta, hogy amerikai vállalatok berendezéseket szállítsanak az épülő szibériai gázvezetékhez. Ez a döntés lényegében a fehérházi embargópolitika kudarcának beismerését jelentette. Mindehhez még tegyük hozzá: a szovjet exportgázvezeték építői az eredeti határidőnél négy hónappal korábban végeztek a csőfektetési munkálatokkal.

Már a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján kelet-nyugati eszmecseréken egyre több szó esett az évszázad készülő üzletéről. 1981 végén ez a szovjet-nyugat-európai földgázegyezményben öltött testet. A szerződésben a Szovjetunió kötelezte magát arra, hogy 1984-től huszonöt éven keresztül az egyes kormányokkal kötött megállapodásokban rögzített mennyiségű földgázt szállít az NSZK-nak (évi 11,2 milliárd köbmétert), Franciaországnak, Olaszországnak, Ausztriának, Hollandiának, Belgiumnak és Svájcnak, (az utóbbi hatnak összesen 40 milliárd köbmétert). Az építkezés költségeit szovjet forrásból, illetve kisebb hányadát nyugati hitelekből fedezték, melyeket a Szovjetunió a szállítások megindulása után gázexporttal törleszt majd. Minden zökkenőmentesen indult, hiszen a nyugat-európai partnerek is kölcsönösen előnyösnek minősítették a kelet-nyugati viszonylatban páratlan volumenű üzletet.

Nyugat-Európa tengerentúli szövetségese, az Egyesült Államok azonban kezdettől fogva nem jó szemmel nézte a földgáz-csőüzlet létrejöttét. A nyugat-európaiakhoz intézett figyelmeztetéseik, majd későbbi fenyegetéseik nem jártak eredménynyel, hiszen nem álltak el a Szovjetunióval megkötött üzlettől. Ragaszkodásukat azzal indokolták, hogy érdekük országaik zavartalan energia-ellátásának a biztosítása, ehhez pedig a szovjet földgázszállítások nagymértékben hozzájárulhatnak. Nyugat-Európa ugyanis még emlékezett az 1973-as olajválság következményeire, amikor egyszercsak elmaradtak a közel-keleti olajszállítmányok. Még- egyszer nem akartak ilyen kényszer- helyzetbe jutni, ezért úgy vélték, a szovjet fél megbízható üzleti partner, tehát nem lesz fennakadás

a gázvezeték megépülése után a szállításokban. Az NSZK gazdasági minisztere jó két éve így nyilatkozott: „Mérget veszek rá, hogy az oroszok az ígért időben és mennyiségben megkezdik a gázszállítást.“ Washington pedig épp ettől tartott a leginkább, és amikor az erélyes figyelmeztetések sem hatottak, a Reagan-kor- mányzat lépésre szánta el magát. Nem haboztak sokáig, hiszen az évszázad üzletének aláírása után egy hónappal Washingtonban közölték: embargót hirdetnek meg az amerikai olaj- és földgáztechnológiai vállalatok Szovjetunióba irányuló exportjára. Pár hónappal később a tilalmat kiterjesztették az amerikai szabadalmakkal dolgozó nyugat-európai vállalatokra is.

Emlékezetes, hogy a nyugat-európai fővárosokban micsoda fel*" uborodással fogadták a döntést, és sietve megerősítették, semmiképp sem állnak el az üzlettől. Washingtonban az európai partnereik üzleti lehetőségeinek korlátozására meghozott döntést azzal indokolták, hogy szerintünk az európai tőkés országok vakon fejest ugrottak az üzletbe, s nem gondolták végig az esetleges következményeket. Az amerikai kormányzat szerint a legfőbb veszély abban rejlett, hogy Nyugat-Európa a földgázellátás tekintetében, „túlságosan függővé“ válik a szovjet szállításoktól, s mi lesz, ha a moszkvai vezetés ilyen vagy olyan okokra hivatkozva egyszerűen leállítja a folyamatosnak ígért gázexportot. Nyugat-Európa erre a túlzott „körültekintésre“ kérdéssel válaszolt: az aggódó USA vajon tud-e egyetlen olyan példát mondani, amelynek alapján jogosan kételkedhetnének a szovjet ígéretek szavahihetőségében. Miután természetesen ilyenről a legnagyobb sajnálkozásukra nem tudtak beszámolni, a nyugat-európai kormányok sorra közölték, hogy cégeik teljesítik a szovjet féllel kötött szerződésben vállaltakat. Az amerikai cégek körében is olyan méretű volt a tiltakozás a kormányzat korábbi döntése miatt, hogy tavaly szeptemberben kénytelenek voltak több leányvállalatot mentesíteni a tilalom alól.

Az amerikai intrikák ellenére az építkezés munkálatai egy percre sem szüneteltek. Az embargó sújtotta amerikai szállítócégek helyébe új japán, illetve más, nem tengerentúli, licencekkel dolgozó vállalatok léptek, illetve számos beígért, de elmaradt amerikai berendezést, technológiai eljárást saját, szovjet fejlesztésből pótoltak. Miután Nyugat-Európaban nem fogadták el azt az amerikai érvelést, hogy az üzlet folytán ki lesznek szolgáltatva a Szovjetuniónak, a hazai cégek háborogtak, a gázvezeték viszont ennek ellenére folyamatosan épült. Reagan elnök tavaly novemberben viszakozni kényszerült: tovább enyhítette az embargót, az amerikai csőfektető berendezések és egyéb olajipari technológia szállításának tilalmát tartotta fenn továbbra is. Most tíz hónappal később ismét lépett: eltörölte az embargó egyik utolsó maradványát is: megszüntette a gáz- és olajcsővezeték építéséhez szükséges nehézcsőfektetö gépek Szovjetunióba való exportját korlátozó korábbi döntést. Most teszik ezt, amikor már nincs szükség ilyen gépekre, berendezésekre, hiszen a vezeték lefektetése már befejeződött. Az ilyen eső után köpönyeg jellegű döntésnek nincs semmi gyakorlati jelentősége, hiszen mindez már nem változtat a csódközelbe jutott amerikai Caterpillar cég helyzetén sem, amely a Szovjetunióba irányuló szállításainak letiltása miatt 90 millió dolláros veszteséget könyvelhetett el.

Itt azonban még nem ér véget az építkezés tömör krónikája. A munka dandárja ugyan már befejeződött, de az export-gázvezeték építésében még Csehszlovákiára is nagy feladat hárul, hiszen most országunk területén folyik - és az év végén fejeződik be - a vezeték utolsó szakaszának az építése.

A szovjet szakaszon a csöfektetés határidő előtti befejezése nemcsak gazdasági, hanem elsősorban politikai siker is, hiszen a beruházás irányítóinak legalább annyi politikai természetű nyugati rosszindulattal kellett szembenézniük, mint amennyi éghajlati viszonyokból eredő megpróbáltatás várta az építőket. Ennél szebb eredménnyel az idén nem is ünnepelhették volna méltóbban a Szovjetunióban az építők napját. Ennél nagyobb ünnep már csak az lesz, ha a kompresszorállomások építésének a terhelési és üzemelési próbáinak befejezése után a jövő évtől megindul a folyamatos földgázszállítás Nyugat-Európába.

P. VONYIK ERZSÉBET

A Frankfurter Rundschau szerint az USA tavalyelőtt így képzelte: embargójával megálljt parancsol a szovjet gázvezeték építésének.

Az embargó ellenére kész

Gyorsasági világrekord gázvezeték-építésben

„Lesz-e ötvenegy éves a lányom?“

Az alábbiakban némi rövidítéssel közreadjuk a The New York Times egyik politikai tárcáját, Roger Wilkins tollából. (A szerző a washingtoni „Politikai tanulmányok intézetének“ főmunkatársa.) Cikke az amerikai nemzetközi szakértők, politológusok egy részének jellemző önvádját és válságát fejezi ki.

Nemrégiben reggel otthon az egyik újság eszmefuttatását olvasgattam arról, milyen eljárás szerint lehet bevonni az MX rakétákat a fegyver-ellenőrzési ravaszkodásokba... Közben megpróbáltam tíznapos lányomat is álomba ringatni.

Miközben azon töprengtem, hogy az a szuperfegyver, amelyet sebezhető kilövőállásba helyeznek, lehet-e másra is hasznos, mint az első csapásra, belém hasított a gondolat, hogy illetlenség ilyen dolgokon morfondíroznom, miközben itt van mellettem egy emberi lény, aki 50 centiméter és mintegy három kiló. Aztán rájöttem, hogy pontosan ez a helyzet az, amelyben a nukleáris fegyverekről gondolkodnom kell.

Mint aféle idős apának, nekem a jövőt nem kell elképzelnem: a pólyás ott volt karnyújtásnyira. Magatehetetlensége még élesebben megerősítette bennem azt a felelősségérzetet, amelyet mint felnőtt generációm egyik tagja, némiképp általánosabb formában már kifejlesztettem magamban az idősebb gyermekeimmel való beszélgetések során. Ez a felelősség pedig - igencsak leegyszerűsítve - az, hogy a nukleáris problémával most, még az én időmben kell megbirkózni.

S hogy megkíséreljek elgondolkodni, mit kellene tennem lányom érdekében, megpróbáltam elképzelni, mi történik, ha úgy folytatjuk a dolgokat, ahogyan most vannak, milyen lehet akkor a világ 2034-ben, amikor Elizabeth épp annyi idős lesz, mint én most.

Azon töprengtem, mit tehettek volna a szüleim, s mások szülei, akiknek 1932 telén gyermekük született - s ilyen gyerek volt például Elizabeth Taylor, Andrew Young és Edward Kennedy mit tettek volna abban az évben, ha képesek lettek volna előre látni azt a világot, amelyet majdnem felnőtt gyermekeik örökölnek 1983-ban.

Nem volt olyan intő jel, amely arra késztette volna őket, hogy megálmodják a termonukleáris fegyvereket, az ellen- csapási stratégiákat, vagy azokat a tengeralattjárókat, amelyek sebezhetetlen rakétakilövő állások.

De ha lett volna, nem azt várná az ember, hogy Taylorék, Youngék, Kennedyék és Wilkinsék és a hozzájuk hasonló emberek az egész világon csaknem mindent félretesznek annak érdekében, hogy olyan politika megteremtéséért hárcoljanak, amely el tudja téríteni ezt a hajmeresztő világot, amelynek kelepcéjébe most gyermekeik belecsöppentek?

A mi nemzedékünk számára nincs bocsánat, mert míg a mi szüléink számára az Arizona csatahajó lehetett az elképzelhető legszörnyüségesebb fegyver, a jövő intő jelei a mi szemünkben a szárnyas rakéták, az SS-18-asok, s az, ahogyan az Egyesült Államok, majd a Szovjetunió több robbanófejüvé tette a nukleáris rakétát a fegyverkorlátozási folyamat védőszárnya alatt.

Csődöt mondott politikai képzelőerönk. Vigasztaló a gondolat, hogy a fegyverkorlátozási folyamat mérsékelheti a nukleáris veszedelmet. A gond azonban az, hogy senki nem tekintett a jövőbe és adott számunkra hihető képet e folyamat vagy a fegyverkezési verseny végéről.

Akik most a leszerelési folyamatokban hisznek, azt emelik ki, hogy az olyan ellenőrzés, mint a légköri nukleáris kísérletek betiltása és a SALT-I, megakadályozta több félelmetes fegyver kifejlesztését. Ezekkel máskülönben most együtt kellene élnünk. Bizonyára. Csakhogy most együtt élünk azzal a ténnyel, hogy a tudósok mindkét oldalon lázasan dolgoznak azon, hogy a fegyvergyártás lehetőségeit jóval az igen mozgékény SS-20-asok és a rettenetes Trident D-5 rakéták képességein túlra tolják ki.

Tudjuk, hogy most munkálkodnak a számítógépek ötödik, s a nukleáris fegyvereknek ama harmadik generációján, amely magában foglalja a lézertechnológiát is.

A fegyverkorlátozás és a fegyverkifejlesztés egymáshoz kapcsolódó története nekem azt sugallja, hogy a világ fegyverlaboratóriumaiban kigondolt ötletek közül néhányat ki is fejlesztenek és néhányat rendszeresítenek is.

Mivel nincs kézzelfogható bizonyíték, ami arra mutatna, hogy az emberiség bölcsessége párhuzamosan a fegyverek kifejlesztésének magas színvonalával vagy a nukleáris kapacitások elszaporodásával az egész világon felfelé tartana röppályáján, a helyzet tendenciáiból nem tudok arra következtetni, mi lesz 2034-ben, s hogy a lányomnak mennyi esélye lesz arra, hogy megérje az 51 éves korát.

Nekem úgy tetszik, új utakat kell találnunk a nukleáris jövő kezelésére, új politikát kell kigondolnunk.

De a világba belefáradt nagyokosok, akik beleragadnak a jelenbe, biztosítanak minket arról, hogy ezt nem lehet megtenni, és figyelmeztetnek, hogy le vagyunk cövekelve a fegyverellenőrzésnél, s ez még a legkecsegtetöbb reményünk. Azokat az embereket pedig, akik általános és teljes leszerelésre hívnak fel, álmodozással, továbbá azzal is vádolják, hogy lerombolják a fegyverek korlátozásának „központi konszenzusát". Azokról pedig, akik a létező fegyverarzenál részeinek kölcsönös és széles körű megsemmisítésére szólítanak fel, nem vesznek tudomást.

A lényeg mindazonáltal az, hogy amikor négy évtizeddel ezelőtt a fizikusok ismét felfedezték az erőszakot, paran- csolóvá vált az emberi kapcsolatok újrarendezése annak érdekében, hogy megbirkózzunk a fizikai világhoz és egymáshoz való kapcsolatainkban ezzel a hatalmas változással. Úgy tetszik, a legkevesebb, amit azokért tehetünk, akiket az ebben a világban való élésre ítéltünk, az, hogy vállaljuk a jövő elképzelését, s azt, hogy olyan politikát találunk, amely meg is őrzi ezt a jövőt.