Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-09 / 36. szám
Szurkolók. Az Értelmező Szótár szerint a szurkoló: „Mérkőzésen kedvenc csapata vagy versenyzője győzelméért izguló, a játékosokat vagy a sportolókat biztató személy...“ 1. Lehet-e azonban egyáltalán definálni a sportesemények nézőit, szurkolóit, drukkereit, akik az értékes (nem mindig!) látnivalókért képesek ázni, fázni, verejtékezni, akiket sem eső, sem hó, sem fagy nem, sem sár, de még a feleség elkeseredett szidalma sem tarthat vissza a pályáktól (néha viszont örül oldalbordánk, ha távozunk legalább fellélegezhet), kedvenceik biztatásától? Azt hisszük, nagyon nehezen akadna olyan tudós, aki maradéktalanul, tökéletesen meghatározná a szurkolók fogalmát. Már csak azért is kételkedünk, mert tökéletes szurkoló nincs; egyszerűen csak szurkolók, drukkerek, nézők léteznek. De milyenek is ezek az emberek, akik hétről hétre izguíják, harsogják, trombitálják, éneklik végig a sporteseményeket, főleg a labdarúgó- és jégkorong-mérkőzéseket? Miért van az, hogy néha a legszelídebb családapa is kivetkőzik emberi mivoltából, ha átlépi a stadion kapuját és szurkolni kezd kedvenc csapatának? Miért van az, hogy apró, kis, vézna emberek súlyos sportszerűtlenségekre bíztatják a játékosokat és többrendbeli becsületsértést vágnak a bírók, az ellenfél futballistáinak és szurkolóinak fejéhez? Miért? Miért? Miért?, A válasz nem egyszerű ... i " r ■ > nem állhatott ellen még a leghalvérübb futballista sem, amelyen egy-egy addig szárnyaszegetten vergődő csapat a meg-megújuló hajrázástól visszanyerte szárnyait. Tehát nem a sportszerű szurkolás értelmetlen, hanem ellenkezőleg: a labdarúgás, a jégkorong és más labdajátékok vesztik értelmüket a hangosan, lelkesen, sportszerűen bíztató szurkolótábor nélkül. De mi játszódik le a szurkolók egy részének lelkivilágában, hogy bizonyos pillanatokban, bizonyos körülmények között szinte bűnözővé válnak, és gyakran MINEK ÖRÜL A SZURKOLÓ? Minden további elemezgető fejtegetés helyett egyszerűen kimondhatjuk: a szurkoló hangja, jelenléte éppúgy alkotóeleme a sportversenyeknek, elsősorban a labdarúgásnak és a jégkorongnak, mint a pálya, a jég, a két fehér futballkapu, a jégkorong kapusainak a „vasketrece“, a labda és a korong. Ahogy közönség nélkül, taps nélkül nincs igazi színház, úgy fullad érdektelenségbe, áll meg a fejlődésben annak az országnak labdarúgása, jégkorongja, ahol passzívak, közömbösek a nézők, a szurkolók, az emberek. Mert közönség nélkül megszűnik az élsport, a futball, a jégkorong. Olyanná válik, mint a könyv olvasók nélkül. Holt értékké. A festő sem azért dolgozik, hogy csodálatos képe egy sötét, elhagyott pince mélyére kerüljön. A sportoló sem az üres lelátók előtt szeret játszani, hanem sportszerű atmoszférát teremtő publikum előtt. Nem új megállapítás: a közérdeklődésre számot tartó sport és a nézők fogalma szorosan összetartozik. A versenysportok ma már nem csak feltételezik, hanem egyenesen megkövetelik a nagy nyilvánosságot. Mert például a futball, és a jégkorong köztudottan általános társadalmi jelenséggé változott, nagy népi szórakozásnak, színháznak számít. A sznobizmus nagyképú művelői előszeretettel hangoztatják: a közönség nem rúghatja be a labdát a futballista hejyett a kapuba, tehát mire jó a szenvedélyeket felkorbácsoló szurkolás. A felületes szemlélő számára ez nagyon szépen és logikusan hangzik. De voltak-e focimeccseken ezek az ellenszurkolók? Ha igen, akkor észrevehették volna: a lelátók szerepe, a közönség magatartása, a szurkolók bíztatása egyáltalán nem közömbös egy-egy találkozó kimenetelében. Talán sokan emlékeznek közülünk olyan hazai vagy nemzetközi összecsapásra, amelyen a drukkerek hangorkánja szinte befújta a labdát az ellenfél hálójába, amelyen a szurkolók lelkesedésének a fizikai erőszakot is igénybe veszik „igazságuk“ magyarázása érdekében, annak ellenére, hogy a civil életben még a légynek sem ártanak? (Lásd a nemrégen indult angol és NSZK-beli bajnokság mérkőzésein és utána a nézők által okozott botrányokat!). A szurkoló állítólag azonosul a klubbal. Ha ezt nagy általánosságban magyarázni akarjuk, előrebocsájthatjuk: ilyen jellegű megnyilatkozások nemcsak a sportversenyek szurkolóira jellemzőek, hanem bármilyen más emberi tevékenységre, bármilyen nyilvános fellépésre és összejövetelre. Itt mindenütt kifejezésre jut valamilyen formában a szurkolás. Identifikálásra, azonosításra kerül sor az egyén és a tömeg között. A sportban ez úgy nyilvánul meg, hogy a szurkolók azonosulnak a klubbal. És ez az azonosulás gyakran olyan méreteket ölt, hogy az egyén szívesebben viseli el saját értékének veszélyeztetését, és kétségbe vonását, saját maga ócsárlását, mint mondjuk a klubét, amelyért lelkesedik. Egy kis túlzással mondva: a maximális azonosulás tipikus példája az anya azonosulása gyermekével. Az anya sokkal nehezebben, fájdalmasabban viseli el gyermeke sikertelenségét, mint mondjuk a magáét. Senki sem vitatja, az egyesületek, a klubok és a szurkolók viszonyának, azonosulásának létjogosultságát, de azért vannak bizonyos határok. Ha ezt átlépik, számtalan negatív jelenségre kerülhet sor. Tulajdonképpen miért is mennek ki a szurkolók a sportpályákra? Még el sem kezdődött például a futballmérkőzés, már fütyülnek, igyekeznek kellemetlen légkört teremteni az ellenfél számára. A fütyülés ugyan nem azt jelenti, hogy semmi szükség az ellenfélre, menjen haza. A legelfogultabb szurkoló is tudja: a találkozóhoz két csapatra van szükség. Ám így adják az ellenfélnek tudtára, hogy ók más, ellenséges“ csoporthoz, klubhoz tartoznak. Ebben az esetben már beszélhetünk eleve eltökélt szándékról, mert a szurkoló bizonyos elképzelésekkel megy ki a mérkőzésre, mindent meg akar tenni csapata győzelméért. Ez önmagában nem is lenne baj, ha az elhatározásba nem vegyülne sok-sok agresszivitás az ellenféllel szemben. Ez az erőszakos magatartás más sikertelenségekből is fakadhat. A nézőnek családi és más jellegű gondjai vannak, s ezt az egyéni, belső nyugtalanságot kompenzálhatja a sporteseményen. Olyan eseményen, ahol esetleg részese lehet kedvenc csapata sikerének. A szurkolók örülnek annak, hogy szabad idejüket sporteseményen tölthetik. Mert a sport valóban lehetőséget nyújt számukra, megnyitja előttük a szabadság és az elmélkedés tágas birodalmát, a „fizikai és szellemi erők szabad játékát“, szemben az egyhangú munkanap fáradalmaival és gondjaival, a munka szférájával. A sport teszi számukra lehetővé, hogy szabad elhatározásuk szerint valakivel és valaki ellen legyenek, hogy saját elhatározásuk szerint az egyik sportolónak vagy csapatnak szurkoljanak, a másiknak ne, hogy ezt ki is nyilvánítsák, és ezáltal valamit vagy valakit lelkesítsenek, egy másikat pedig ne. A néző a maga nézeteit, gondolatait szabadon fejezheti ki, a társadalmi öncenzúra mértéke minimális a lelátón. Sót, némely esetben a nézetek túl is mennek az adott jogi, társadalmi és erkölcsi normák határain. A normák megsértőivel szembeni szankciók rendszerint igen hatástalanok. A szurkoló a nézőtéren képes olyan kijelentésre vagy cselekedetre, amelyet egy gyárban vagy más emberi közösségben, egy moziban, vendéglőben soha nem tenne meg. A nagyobb személyes szabadság mértékével és érzésével arányosan nő a kötetlenség és az anarchizmus érzése; leomlanak a társadalmi viszonyok emelte gátak, az egyén kiszabadul azokból a megszokásokból, amelyekre a társadalom állandóan kényszeríti, lehullanak a morális „mimikrik", s gyakran csak a sajátos jellemek és szenvedélyek belső magja marad. A drukkerhadsereg tragédiája abban rejlik, hogy nagy többsége nem sportvetélkedést, hanem egyszerűen győzelmet, kedvenc csapata győzelmét akarja látni. Az ilyen elvakult szurkolókat nem elégíti Szurkolnak az angolok. Nem mindig így. Az utóbbi időben törnek, zúznak, verekednek... Európában rettegnek a szigetországiak vandalizmusától ki a játék szépsége, a sportküzdelem. Hogy miért van ez így? Talán mert ezek a nézők képtelenek megérteni, felfogni a sportversenyek szépségét? Vagy a rohanó élet során kevésbé vagyunk megér- tőek a vereségekkel szemben? Ki tudja. Annyi kisebb-nagyobb vereséget szenved az életben az ember.. És itt vagyunk a sporterkölcsnél, amelyet nemzetközi viszonylatban is úgy értelmeznek, hogy az szociális és pszichológiai tényező. Ilyen téren nem valami rózsás a helyzet. Hiányzik az erkölcsi háttér. Napjainkban a csapatok a legtöbb esetben a pillanatnyi s|x>rtsikert az erkölcsi kritériumok fölé helyezik. Ha a pályán nem tartják be a sportszerűség elveit, akkor ezt nehezen kérhetjük számon a nézőktől, akik különböző okoknál fogva mennek ki a mérkőzésekre. Amint már említettük, sokakat a felgyülemlett agresszivitás levezetésének gondolata vezérel a sportpályák lelátóira, ahol szinte gátlástalanul „lazíthat“, mert a lelátón úgymond mindent szabad. Tegyük azonban rögtön hozzá: az élsportolás alapja a versenyzés, a küzdelem és ez a maga módján nagyon közel áll az agresszivitáshoz. A szabályok adta lehetőségek csak fokozhatják ilyen irányban a küzdelmet. Főleg, ha „lazán“ kezelik a paragrafusokat... A ma sportjában fontos szerepet játszanak az anyagi tényezők. Ahol a sport a jövedelem forrása lett, ott a vezérlő eszme, a pénz áll az első helyen. Ezért keresik mindenáron a győzelem eszközeit. A győzelmet fizetik. Ebből világosan következik: nem is annyira a játékon van a hangsúly, hanem a győzelmen. Mert a siker anyagi haszonnal jár. Az indítóok a legtöbb esetben kizár minden olyan gesztust, amely valaha, nem is olyan régen kísérő jelensége volt egy-egy mérkőzésnek. Manapság gyakran szenved vereséget a sporterkölcs. Amikor például az edzőnek választania kell a sportszerű vereség és a sportszerűtlen győzelem között, rendszerint az eredményt pályázza meg, nem nagyon törődve az erkölcsi háttérrel. Ezzel nemcsak az egyének, a szurkolók vannak így, hanem bizonyos helyzetekben embercsoportok, falvak, városok, nemzetek. Az aktivitás egyik fő területe lett a sport! Ez a felfogás az egész világon virágzik, főleg a kis nemzetekre jellemző, amelyek a sportsikerekben látják az érvényesülés egyik formáját. A szurkoló tehát hazamegy a meccsről, és „normális“ emberré válik. Lehet. A fodrásznó, a villamoskalauznő, a feleség már másnap elfeledte a vasárnapot, de a szurkolónak, aki úgy szereti, ha magával ragadja a modern sport drámai feszültsége, még sokáig emlékezetes maradhat a vasárnap. Mert győzött vagy kikapott kedvenc csapata, amelyet jobban szeret saját magánál is. És szurkol neki. Képes lenne ökölre menni a klubszinekért. Tehát gyakran túllépik a határt, és megfeledkeznek egy nagyon fontos momentumról: a szurkolás módja mindenképpen visszahat a sportolókra. Szurkoljunk hát, de maradjunk emberek! TOMI VINCE í Egy régi felvétel: Petét ostromolják at autogramgyűjtő gyerekek (Archívumi felv.) #ÚJ SZÚ vasárnapi kiadás Index 48 097 Kiadja Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága, főszerkesztő: Rabay Zoltán, helyettes főszerkesztő: Szarka István és Csetó János, szerkesztőség: 815 81 Bratislava. Gorkého 10. telefon 309 331-252, 332-301, szerkesztőségi titkárság 550-18. gazdasági ügyek: 506-39 Távíró: 092308 Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat. 815 80 Bratislava. Volgogradská 8 Fényszedéssel készül a Pravda, az SZLKP Nyomdaipari Vállalata 02-es üzemében. 815 80 Bratislava. MartanoviőovaA21 Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 815 80 Bratislava, Jiráskova 5. telefon: 337-823, 337-825 Hirdetési iroda a közüle- teknek: 815 80 Bratislava, Vaianského nábreiie 15. II. emelet telefon: 551-83. 544-51 Előfizetési díj havonta - a vasárnapi kiadással együtt - Kős 14.70. A vasárnapi kiadás előfizetési dija negyedévenként Kős 13.-. Terjeszti a Postai Hirlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések. PNS, Ústredná expedicia a dovoz t^tőe. 813 81 Bratislava. Gottwaldovo námestie 6
