Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-09-02 / 35. szám
A Szlovák Tudományos Akadémia kiadásában jelenik meg a Slovenské divadlo színházművészeti folyóirat. Idén lépett harmincegyedik évfolyamába. A tavalyi jubileumi esztendő négy száma után az idei első számban a Dialógusok rovatban a szerkesztőség cseh és szlovák színházelméleti szakembereket kérdezett meg a három évtized alatt bekövetkezett fejlődésről. Ugyanott azt is megkérdezte tőlük, milyen tartalmi gyarapodást várnak a lapban a következő években. A válaszoló hat szinházelméleti szakember: Ernest Stric, a bratislavai Színművészeti Főiskola dékánja. Ota- kar Brúna, a Scéna főszerkesztője. Július Paéteka, az SZTA Művészetel- méleti Intézetének dolgozója, Pavol Palkovic, a Színművészeti Főiskola színház- és filmtudományi tanszékének vezetője, Karel Martinék, a prágai EGY ELMÉLETI FOLYÓIRAT JUBILEUMA Színművészeti Főiskola tanára és Jan Dvorák, a Scéna szerkesztője. A hat szakember az eltérő szempontok miatt természetesen másképpen látja a folyóirat harminc évét. A jövőt, a tartalmi gyarapodást illetően szinte valamennyien megegyeznek abban, amit Karel Martinék a következőkben fogalmazott meg: ,,Személy szerint üdvözölném, ha csökkenne a lap nyomdai átfutási ideje és megalapítanák a lap elméleti mellékletét (kiskönyvtárát), amelyben ritka dokumentumok jelenhetnének meg, de érdekes külföldi dolgozatok is. Ezzel fokozatosan helyrehoznák a kiadói gyakorlat hibáit. Üdvözölném a naiv divatos tendenciákkal, a közönséget bonyolult kísérletekkel bűvölő, külsőségekkel dolgozó törekvésekkel szemben tanúsított következetes elvszerúséget, amelynek jeleit egy tapasztaltabb szakember könnyen felismerheti. A szlovák és a cseh drámakultúra teljesebb vizsgálata, a szocialista országokban tapasztalható fejlődés és a külföldi jelenségek kontextusainak megkeresése következetesen opponálhatna a rutinra, a konjunkturális igényekre épített törekvések hullámai ellen, amelyek távol állnak a művészet értelmétől, az ismeretlen megismerésére, megtalálására és felfedezésére irányuló törekvésektől.“ Az idei első számban számos tanulmányt, dolgozatot olvashatunk a színház-, a film- és a televíziós művészet területeiről. Jelena Paste- ková Új Laokoón címmel a művészetek összehasonlító kutatásának módszertani problémáiról a film és az irodalom kapcsán szól. Gerhard Ko- mora gazdagon illusztrált írásában a plakátók, színlapok, műsorfüzetek grafikai kivitelezéséről értekezik. A nyolcvanas évek küszöbének francia színházáról Sofia Simková rajzolt terjedelmes körképet. A nyomdai átfutás lassúsága miatt ebben a számban emlékezik meg Ladislav Óa- vojsky Goethéről, s ennek kapcsán az is kiderül, hog színházainkban alig játsszák a nagy német klasszikust Emil Bartko elemző szándékkal közelíti meg a tavaly Budapesten megtartott Interbalett nemzetközi fesztiválon látottakat. Ezen belül a cseh és a szlovák balettmúvészetben tapasztalható művészi törekvéseket összehasonlítja a nemzetközi balettművészet változásaival. (d-n) A magyar irodalomban a színikritikának nagy hagyományai vannak: jelentős írók, Ady, Kosztolápyi, Móricz is művelték. Ambrus Zoltánnak, a századforduló franciás műveltségű, finom tollú írójának szépirodalmi műveivel (Midas király, Giroflé és Girofla, A türelmes Grizeldisz) csaknem egyenértékűek színibirálatai, amelyeket ötven éven keresztül írt a magyar sajtóba. A színházi világot nemcsak a zsöllyéből ismerte, hanem belülről is: 1917-22 között a Nemzeti Színház igazgatója volt. A most megjelent Színház című kötet félévszázad színikritikusi munkájának adja szűk keresztmetszetét (Fallenbüchl Zoltán szerkesztésében). Egy imponáló műveltségű és felkészültségű színházkritikus írásait olvashatjuk, akinek esztétikai ítéletei - egy évszázad távolából is - többé-kevésbé pontosak. S ha tévedett is, az a kortárs tévedése volt, aki a felfedezés friss örömével vagy szigorú mércéjével fogadta az új műveket. Egyben biztosan nem tévedett: az igazi tehetség megítélésében. Érzékeny szemmel és füllel kísérte figyelemmel a hazai színházi életet. Lelkiismeretességére jellemző, hogy egy előadást többször is megnézett és a jelentősebb előadásokról kétszer is írt: előbb egy tudósításszerú beszámolót (ami már a bemutató másnapján megjelent!), majd egy hosszabb, elemző igényű tanulmányt. A cikkek - amelyek két oldaltól akár harmincig terjedtek - műfaja természetesen a megjelenési helytől függően változott. (Pesti Hírlap, Pesti Napló, Magyar Hírlap, A Hét, Új Magyar Szemle). E kötet is vegyes műfajú: a szinikritikákon kívül drámaelemzéseket, pályaképeket és színészportrékat tartalmaz. Milyenek Ambrus Zoltán színibírálatai? Elsősorban irodalomcentrikusak: legrészletesebben a drámát elemzi, kevésbé az előadást, a rendezést egyáltalán nem, inkább a színészi játékot. Spektrumában felöleli csaknem a teljes világirodalmat a klasszikusoktól (Shakespeare, Aiszkhülosz, Moliere, Calderon) a mára elfeledett kortárs szerzőkig (Echegaray, Raynal, Krog, Lavedan). Ha meggondoljuk, Ambrus számára a múlt század végi és az e század eleji drámairodalomból mindenki kortárs: Csehov, Ibsen, Strindberg, Shaw, Pirandello éppúgy, mint Csiky Gergely, Gárdonyi, Heltai, Herczeg Ferenc, Szép Ernő. írásainak felfedező értékű, legizgalmasabb része éppen ez a nagyszabású kortársi drámairodalom, amelyről nemritkán ö ad hírt először. (Ibsen Nórájának magyarországi ősbemutatója kapcsán például egy rendkívül alapos és szellemes esz- szében elemzi a mű hibáit és erényeit). A kritikus felelőssége Szívügye a magyar drámán kívül a francia, amely ízléséhez, szelleméhez a legközelebb áll. Mindez azonban nem akadályozza meg abban, hogy ízekre ne szedje Victor Hugo gyengébb müveit vagy Dumas ma már elfelejtett darabjait. Ahogy a kortárs drámairodalomban, úgy a kortárs színházművészetben is nagy korszak tanúja volt. Ő még látta színpadon Sarah Bernhard-t, Jászai Marit és Eleonora Dúsét. A magyar színészgenerációk közül az idős Jászai Maritól, Márkus Emílián, Prielle Kornélián, Rákosi Szidin át a fiatal Tőkés Annáig számos nagy egyéniség pályáját kísérhette figyelemmel. ( A kötet írásainak legkorábbi dátuma: 1879, legkésőbbi: 1930). Ambrus Zoltán nem ismer el semmilyen tekintélyt, csak a valódi tehetséget. Rendkívül magasra rakott kritikusi mércéjén gyakran remekművek is fennakadnak. Shakespeare János királyát éppúgy nem kíméli, mint Jászai Mari Stuart Mária alakítását. A nagy Sarah játékának kijáró kritikusi és férfiúi hódolatba is finoman bíráló hangok vegyülnek. Ez a kíméletlen őszinteség, amely csípős humorral és finom iróniával párosul, Ambrus legfőbb kritikus attitűdje. Hogy Írásai a számos műveltségben információ dacára sem szárazak, pedánsak, az elsősorban sziporkázóan szellemes, köny- nyed, elegáns stílusának köszönhető. (Szívesen használ közmondásokat, hasonlatokat, nyomatékosítószókat.) Kritikái ennyi évtized távolából is közvetlenségével hatnak. Az ilyen mondatok például nemcsak rendkívül szellemesek, hanem idötállóan igazak is. ,, Ez a felvonás elveszett. Mi még mindannyian hidegek vagyunk, mint a jégcsap. Pedig már fél kilenc, és ebben az időben az alakítás sorsa már eldőlt.“ Színházkritikusi ars poeticáját Beöthy Zsolt színibírálatai kapcsán fejti ki, összehasonlítva a régi, teoretikus kritika híveit (Gyulai Pál, Greguss Ágost, Salamon Ferenc) az újmódi, kevesebbet esztétizáló írónemzedékkel: ,,S ha a színházkritika a komoly dolgokról csak azért, mert komolyak, nem beszél nehézkesen, pontifikálva, avagy szibillai ábrázattal, hanem természetesen, könnyedén, ötletesen: hát ebben sincsen semmi szégyellnivaló. Ez az előadásmód több olvasót hódított meg a színháznak és az irodalomnak, mint a régieket utánzó, üres fontoskodás. “ E majdnem százéves kritikákat olvasva nemcsak kordokumentum értékű színháztörténeti körkép bontakozik ki előttünk, hanem egy rendkívüli műveltségű színházértő és -szerető kritikus portréja is. Akinek egyéni szimpátiái mindig eltörpültek az esztétikai kritériumok mellett. És aki imponáló szakmai tudásával, műveltségével, felelősségteljes magatartásával a mai gyakorló színikritikusok számára is mércét állított. ÉZSIÁS ERZSÉBET A Toung színház, egyike a Vietnamban még eleven nemzeti hagyományoknak. A rendező, Hoang Chu- ong az együttes tagjait egy művelődési ház termébe hívja össze, mivel a nagy, klasszikus színházépületben vendég- szereplésre érkező együtteseknek kell a hely. (Ma egy szovjet balett, holnap a hazai néptáncegyüttes ad műsort.) A Tuongot dekoratív jelzések egyszerű elemeivel játsszák. Meghatározó benne a jelek rendszere, amelyek évszázadok alatt rögződtek. Ezeket a néző ismeri, azonnal megérti a szerep társadalmi hátterét és a jellem összetevőit. Ehhez a szintetizáló felfogáson - a szöveg, az ének, a zene, a kifejező tánc, a pantomim, az akrobatika, a festészet elemein - kívül hozzájárul a rendkívül kifejező maszk és a gazdag kosztüm is... Az egyik fiatal színész etűdöt játszik: lovagol. Mindent kifejez egy ostorral: bambuszbotra kötött szalagokkal. Mit nem képes megcsinálni egy színész egy ilyen egyszerű kellékkel! Nem lehet megszabadulni Tovsztonogov A ló halála című Tolsztoj-novellából készült rendezésének emlékétől. Az elvek analógnak tűnnek. A színházi metafora csökkenti a földrajzi távolságokat. Az egész világ számára fogalom Tovsztonogov és Lebegyev (Hölsztomer alakítója) neve. De ki ismeri a fiatal hanoi színészt, aki úgy játszik akár az élet, olyan kifejezően gazdag skálán, amelyre nálunk kevés színész lenne képes? Itt semmi sem civil, minden erőteljes mozgásban van: komoly, kifejező, teljes odaadás és abszolút koncentráció. Ebben van a gyökér és a színház jövője is. örülök, hogy ezt a kelléket megkaptam, mint színházi élményt idéző emléket... Nincs értelme tagadni, hogy a Tuong erősen patrióta jellegű színház, hiszen ez ugyanúgy hozzátartozik az ország mozgalmas történelmében létrejött erkölcsi értékekhez, mint egyéb. Van benne valami a vallásos imákból és temetési szertartásokból. A versbe szedett szöveget zenével kísérik és néha éneklik... A színház, ahogyan sok más a vietnami kultúrában, egy életre szóló feladat. A színész hónapokon és éveken át formálja a gesztust, amellyel kifejezi az éjszakát, a napot, a folyó áramlását, a hegyek magasságát. Ezt a megközelítést a LAM SON művészeti műhelyben tudatosítottam, amely valahol az ötmilliós Ho Si Minh-Város közepén működik. Manufakturális körülmények között a régi európai festőműhelyeket idézve él ott a klasszikus vietnami festészet hagyománya. Tapasztalt és fiatal művészek ülnek órákon át türelmesen a táblák fölött, amelyekre hat alapréteget és tizenhárom fedő-, lakkréteget visznek fei. Egy kisebb méretű kép elkészítése is két hétig tartó becsületes munka eredménye, az egész munka azonban, az előkészítést is beleértve, három hónapig tart! JAN DVORÁK Színházi próbán Vietnamban Vasziljev: Van valami, ami a legfontosabb Egyszer eljött hozzám egy rosztovi barátom, most egy vidéki színház tagja. Nemrég láttam egyik alakítását; Még főiskolai tanulmányaink idejéből tudom, hogy foglalkoztatta a pantomim-művészet. Moszkvába érkezése után sokat beszélgettünk, s akkor feltettem neki egy kérdést: Mi veszik ki az emberből, ha már nem igazi művész? Mi is történt az én régi barátommal? Tanulmányi ideje alatt nem fejlesztették kellőképpen egyéniségét, nem serkentették, nem szilárdították meg különleges művészi érzékét (ez nála megvolt). Mintha valami átlagszínház ruhájába öltöztették volna. De egy modern, pszichológiai színházéba! Emlegetnek egy történetet. A tallinni fesztivál szemtanúja volt egy incidensnek. Eljött Litvániából Jonasz Vajtkusz is, diákjaival. Egy etűddel készültek, amelyet rituális elemekből, szertartásokból állítottak össze. Nagyon izgultak, s végül előadták. Bemutatták és vártak: mi is vártuk, mit mondanak a mesterek. Aztán fellépett Arkagyij Iszakovics Kacman és dühösen kioktatta őket: „Georgij Alekszandrovics Tovsztonogov nem erre tanított bennünket...“ De ki állítja azt, hogy Tovsztonogov nem jóra tanított? Viszont a jó nem mindig és nem mindenkinél egyforma. Az embernek szükséges, a színésznek százszor szükségesebb éreznie, hogy a maga nemében ő egyedülálló a mi szép bolygónkon. A színész munkájában talán az a lefgon- tosabb, hogy mindig felszabaduljon a benne rejlő tehetség. Meg kell öt győzni: neked mindent szabad, benned határtalanul gazdag tehetség rejlik, csak még egyelőre nem tudtad, vagy nem volt időd felfedezni és felhasználni. A tanulás és a próbák ideje alatt is az önfelfedezés legprecízebb és legbonyolultabb folyamata megy végbe. Már sokszor észleltem, s ez mindig hihetetlenül élvezetes számomra, hogy a jó színésznek munka közben szinte megváltozik a szeme, a tekintete, nem is beszélve szokásairól. S az előadásokon ez még inkább kitűnik. Tehát: a szerepet egy hivatásos színész játssza, és ez nem tartozik felülvizsgálat alá. De nemcsak a hivatásosság teszi igazán művészivé a művészetet, hanem a színész más emberi tulajdonságai is, amelyek a nézőtérről észlelhetőek. Mindig nyugatalan vagyok, ha sokáig nem láthatom kedvenc színészemet. Nélkülem élt át néhány napot, mi ment végbe benne? Mi történt vele, hol és mikor? Látom, milyen hatással van az emberre a saját életstílusa. Érzem, hogy a színész mikor kezd nyugtalanná válni, mikor kezdi átélni szerepét, mikor adja át ezt az átélést partnerének, és mikor nyeri vissza ezáltal lelki egyensúlyát, megnyugvását. Osvald Zahradník Szóló ütőhangszerekre című darabjának előadásakor a szemem láttára történt a következő: Először a színészek valamitől merevvé váltak, majd ezt a merevséget feloldották a párhuzamosan játszott darabok. így aztán a „Szóló“ előadása egy igen drámai periódussá vált az életükben is. Haza egészen más emberként' mentek, otthon is újnak, idegennek tűnt a lakás; hatalmassá, állandóan változóvá vált, úgy érezték valamit elveszítettek, nyugtalankodtak. Akarva - nem akarva, Záhradníknak ez az öregekről írt története a MCHAT öregei által előadva, nyomot hagyott rajtuk. És a színészek is egyszerre bizalmasabban kötődtek egymáshoz. Mindegyikük új kapcsolatot teremtett partnerével, de főképp önmagával, saját jó és rossz tulajdonságaival. Jelizaveta Nyikiscsihina, amikor a Vassza Zseleznova első variációja próbáinak a csúcsán volt, amikor már a szerep „ment“, nemcsak a családi gondjaitól igyekezett megszabadulni (felkérve anyját, hogy vegye át a háztartását), de lemondott minden más színházi és filmszerepröl. Számomra ez emberileg, művészileg és világnézetileg is óriási teljesítmény. A színész legjobban a szerep feladásától fél. Bármit játszana, csak játszhasson. Mintha ezzel valamit megmentene. Az már más realitás, hogy az olyan életszemlélet, mint Nyikiscsihina életszemlélete, a legnagyobb felelősséget követeli meg a rendezőtől is. Hiszen ö a mi közös művészi és emberi ideáljainkért cselekedett így. És azonosulva az ö maxi realizmusával, ilyen esetben vállalom a felelősséget - engedjék meg - az életéért és színészi sorsáért is. És ez nem kis vállalás! Ami engem illet, pedagógusaimra csak halával gondolok. Nekem egyszerűen jól kijött! Egyikük - Andrej Alekszejevics Popov. Neki megvan az a felbecsülhetetlen természetes adottsága, hogy diákjait egyenrangúaknak tartja. És ez nem póz, nem infantiliz- mus, hanem egyszerűen egy intelligens ember tulajdonsága. Ez az egyenrangúsága viszont nem szül hamis barátságot vagy bizalmaskodást. Ándrej Alekszejevicsből valami termékeny folyamat áramlik, amely igazolja emberi méltóságát. Marija Oszipovna Knebel, (me az ő pedagógiai krédója: ő nem rendezőt nevel, embert, pontosabban színházi embert, vagy még pontosabban a művészet emberét; fejleszti érzelmi világát, ízlését, műveltségét, életfelfogását. Ami afegfontosabb. BELLUS IMRE fordítása