Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-26 / 34. szám
A itt katona >ta, aztán hanyatt esett... ssze! micsoda álom: csillognak kezemben :om. ez az én vérző szájam, vér szine gyakran, ír az elmúlás tája )an. írszer hadd szorítsam össze, a föld ördögeit! , mozdulatlan kezemré! an is. DEMÉNY OTTÓ fordítása O O Báliková Béke : a vasúti átjárónál i jelzőlámpa izz jön a vonat“, is életének :et engem, írjük beszédét, kus lélek sem győz meg arról, 5ág felér egy lián levő panelházban ; szép, nalat alkottak, <ban kialudt a fény, égé szakadt t közül bárki is klyik versemhez: tok-e ki, sötétítek-e el? k iez az ezerfejű sárkány? :anak k mögött nőst, illene stt TÓTH LÁSZLÓ fordítása Tf efáklya ma ű kezek alkotását tenyereket árad belőlük ■ mindenkiért dobban ékében akar mák dicséretet ásük csillaga zsoltak appallá n ndöklik hozzák a béke t... GEDE PÁL fordítása Szabó Gyula: Szlovák népdal E ste elindultunk a gazdával és Stefan nevű öccsével. Oly tömény a sötétség, hogy alig látom az előttem baktató legény hátát, fehér lepedős batyuját. Dombnak fel, dombról le, sikos füvön, ázott szántókon át vezet az út, vadvizeken, süppedő, mocsaras réteken át. Sohase jártam erre, a sötétség, mintha agyagból gyúrták volna, körülfog, felettünk nincs se ég, se felhő, se csillag. Mária mögöttem zihál, néha elvágódik, felbukik egy gyökérben, alig tudom felsegíteni. Hány kilométert futunk így, hány tanya mellett vezet el ez a verejtékcsorgató út. Nem kiálthatok rá Stefanra, lassítsa meg lépteit, a mellemet kés hasogatja, öreg már a szívem, jobb volna eldőlni a sárban, odatapadni a földhöz, ott maradni mozdulatlan, míg eláll a verése. A miavai út közelében egy meredeken hajló vízmosásban meglapulunk. Miko itt, az éjszakai futás legveszélyesebb szakasza előtt, egy kis pihenőt tart. ÉszreEGRI VIKTOR a mmás §Bgfl£ (RÉSZLET) vétlenül túl kell jutnunk a hegyvidékié ütőerén, a gondosan őrzött országúton. A távolban fények villannak, talán egy motoros jármű. Talán sötétben bujkáló ellenség. De a fények ezúttal csaltak, munkából jövő kerékpárosok lámpái pásztázták az utat. Valamivel kilenc előtt helyben voltunk. Miko előrement, és néhány perc múlva jelenti, minden rendben van, a kőtörő kopanyicsár befogad minket. A tanya fojtogatóan meleg konyhájában a gazda, egy elnyűtt arcú, felismerhetetlén korú kopanyicsár, felvezetett a padlásra. Az ingem merő víz, a testem is. örülhetünk, ha ennek a futásnak nem tüdőgyulladás lesz a vége! Egy kis szénarakás az ágyunk, felöltözve feküdtünk egymás mellett; a rozzant tető résein behatolt a szél, a novemberi éj hidege ébren tartott, dideregtünk takarónk, télikabátunk és a gazda nehéz szagú báránybőr bekecse alatt. A gazda nem kérdezte, miért nem jöttünk világos nappal, valahogy természetesnek vette, hogy embereket üldöznek, akik valahol el akarnak rejtőzni. Vajon tudja-e, mennyi kockázatot vállal, veszélybe hozta a házát, három gyermekét, a feleségét, és azt a vénasszonyt is, a rongyokban járó, Amerikából visz- szajött dúsgazdag nénijét, aki a sutból figyelt ránk? A konyha szegényes berendezése és a rozzant padlás arra vall, hogy szüksége van erre a kis pénzre, amit tőlünk kap. Amióta itt élünk az irtványokon, mindennap látni, mennyire más világ ez, mint távolabb, a Vág völgyében élő parasztoké. A szűkén termő föld, a kevés munkal- kalom találékonnyá tette ezt, az ínségtől keménnyé edzett emberfajtát. Az asszonyok nemzedékek óta háziszőttessel, csipkével és hímzéssel járják az országot - Mária Terézia óta kiváltságuk van erre a házalásra -, a férfiak a kavicsos, sovány földet gondozzák, vagy fakenyéren élnek, erdőt irtanak. Csaknem minden második tanyán szilvából, cukorból szeszt főznek - engedély nélkül -, a desztilláló készülék könnyen szétszedhető és finánc ritkán csap le rájuk. Jellemükben merőben mások, mint a Vág völgyének parasztjai. A nácizmussal szolgai szövetségre lépett gárdista világ mocsara nem fertőzte meg őket; itt fent, körülöttük nem akadt férfi, akit a csizma, a gárdistaegyenruha kiváltsága csábított volna. Valóságos köztársaság volt ez a plébános úr köztársaságában, ellenállásuk belülről fakadó, benne él az iskolás gyerekben éppúgy, mint a partizánoknak tavasz óta pénzt és élelmet gyűjtő asszonyokban... Nem tudom, mit hoz a holnap, nem tudom, meddig kell kitartanunk ebben a roskatag, öreg házban, de ismét reménykedünk, hogy nem veszhetünk el. Két köteg szalmát és egy kevés szénát kerített a gazda. Fekvőhelyünk puhább lett, de hosszúak az éjszakák, és türelmünket próbára teszi, hogy nem jön látogató valami jó hírrel. A gazda úgy tudja, hogy tíz napnál tovább nem maradunk. A házból csak éjszaka, teljes sötétségben mozdulhatunk ki. Irtványbeliek árulásától nem kell tartanunk, ám ha kószáló idegen meglátna, futnunk kellene innen is. A gazda tízesztendős iskolás lánya három kék borítójú füzetet vásárolt számomra. Ottlétünk alatt sűrűn teleírtam őket. Ezek a füzetek nem kallódtak el, rájuk támaszkodhatom visszapillantásaimban. Napközben kisebb Wehrmacht-osztagok állandóan partizánok után kutatnak. Betérnek a tanyákba is, keresés közben könnyen ránk bukkanhatnak. Ilyenkor keveset érnek a papírok, hiába van bekecs rajtam, hiába járok halinanadrágban, a puha kezem, és az arcom elárul. Számolok ezzel az eshetőséggel, de nem kelt félelmet. Ha baj érne, Mária nem tartozik hozzám - így állapodtunk meg -, idegen vagyok még búcsút sem szabad vennie tőlem. Valakinek közülünk át kell vészelnie ezt az időt, s Máriának nagyobb az eshetősége, hogy életben marad. Eltökéltségem valahogy elveszi zaklatottságom élét. Mária is nyugodt, noha ittjaincs gondosan előkészített rejtekhely, mint a Hrasny vrchon, ahol egy figyelmeztető jelre eltűnhetnék. Gyötrelmesebb, hogy hetek óta nincs hírünk a gyerekekről. A feljelentésről és megmenekülésükről - mint megírtam — csak később kaptunk hírt. Nem gondolok bombázásra, ami egyformán sújt mindenkit, hanem a /jó barátunk“ újabb árulására. Ha a nácik vagy a feketeingesek kezébe kerülnek a kislányok, a szeredi gyüjtötáborba viszik őket, és ezzel sorsuk megpecsételődött. A pénz, amit a kezükre bíztam, és amit az asszonynak Pestre kellene átcsempésznie - veszély nélkül megteheti - a birtokukban marad. Magamban fohászt mondok - nem a bennem régen halott Istenhez, hanem a sorshoz, a végzethez, legyen hozzájuk irgalmas, ne pusztítsa el őket virágjukban, olyan kínok között, amelyeknek puszta gondolatára elrémülök, megáll a szívem verése. Hitem régen megingott, elvesztettem még az első világháború éveiben, az isonzói fronton, a bűzös far- kasvermekben és Verdun alatt, ahol halottakkal és a halállal eljegyzettekkel kellett élnem. Az emberbe vetett hitem is megfagy ebben a novemberi zimankóban. Valamikor eszmény volt előttem Spinoza etikája, Erasmus, Goethe és Thomas Mann európaisága, ma ez is megkopott, alig pislákol bennem a remény, hogy valaha kibotorkálhatok a fényre, és embernek vallhatom magam. Hatodik esztendeje élek így megbélyegzetten és kirekesztve az emberi közösségből, menekülök ismeretlen és jól ismert veszedelmek elől. Aki védhetne és megmenthetne engem és családomat, még iszonyúan messze harcol tőlünk. Körülzár és fogva tart az álnokság és gyűlölség, a hazugság és árulás. Nincs munkám, amely elvonná figyelmemet; ez a kék borítójú iskolai füzet, amelybe apró betűkkel panaszomat rovom, ideig-óráig parányi megnyugvást hoz. Vannak percek, amikor váratlanul feltámad bennem az öröm, a rég múlt messzeségekbe vezet régi életemnek boldogsága. Emberek esnek vad es könyörtelen indulatok, gonosz parancsok martalékául, és én élek, valami megnevezhetetlen erő életben tart, átsegít a veszedelmeken, mintha feladatot tartogatna számomra. A kétség pillanatában úgy érzem, még nem értem a szemvedések legfelső fokára, ott fenn kegyetlenebb megpróbáltatások várnak, és a vég elkerülhetetlen. Miért is kerülném el, mikor jobbakat, érdemeseket nem kímélt? De a kétség nyomában remény éled bennem: nem morzsolódhatunk fel mind, nem kerülhetünk ilyen balgán és jeltelenül a romok alá! Ki kell jutni ebből a félelmetes hideg pokolból, mert jelentést kell tennünk, valami feladat vár ránk egy születő új világban, új emberek közt. Valami miértje mégiscsak lesz ennek a nehéz útnak, amelyet megjártunk eddig, és amely - úgy hisszük - oly élet felé vezet, amelyben az értelem feltör, napvilágra jön. Kell, hogy mindabban, amin általestünk, egy szikra értelem csiholódjék, talán csak annyi, hogy tűréssel jelt adjunk a világnak. Megsebzett és elgyötört, darabokra töredezett életünkből kell, hogy új, tiszta élet szülessék, amelynek rendje és igazsága kárpótlást hoz az elmúlt esztendők sötétségéért. SZERGEJ BARUZGYIN A stúdióban új filmet forgattak. A filmben kellet lennie a következő jelenetnek: egy faházban, ahol egy fáradt vándor alszik, bemászik egy medve. Az ember felriad. Az embert meglátva, még jobban megrémült a medve. Az ablakon át elmenekül. Ennyi az egész. Kétperces jelenet, semmiség. A stúdió munkatársainak medvére volt szükségük. Hogy ne kelljen sokáig keresgélni, elhatározták: a cirkusztól kérnek kölcsön egy mackót. A városban épp olyan műsor ment, amelyben medveidomító is fellépett. Az idomító másnap elvitte a stúdióba a legnagyobb medvét.- Ne féljenek tőle - mondta az idomító. - Az én Talpasom egészen szelíd. Szavainak igazolásául a medve jámboran sorra nyalta a kezét mindenkinek, jóízűen megette a süteményt, amely- lyel megkínálták, amikor pedig a stúdió egyik termében kerékpárt fedezett fel, ügyesen kariI kázott egyet. Valóságos artista! - szólt örömmel a rendező. - Pontosan ilyen kell nekünk. Próba nélkül vesszük fel a jelenetét! A stúdió pavilonjában meg Í volt építve a háznak egy része - ajtó, ablak, a falnál lóca. A medvének az ajtón kellett bemennie, az ablakon - kiugrania. Eljött a felvétel napja. Előkészítették a gépeket. A színész lefeküdt, a padra, és alvást színlelt. A rendező kiadta a vezényszót. Bekapcsolták a vakító fényt. Az idomító a kissé megnyitott ajtón beengedte a medvét. Ekkor váratlan dolog történt. A mackó a fényárba kerülve, a hátsó lábaira állt, és táncolni kezdett. Aztán néhányszor bukfencet vetett, majd elégedetten leült a szoba közepén.- Nem! Nem! Abbahagyni! így nem megy! - kiáltotta a rendező. - Miért táncol és bukfencezik? Hisz ez „vad“ medve! Az idomító zavartan, bűntudatosan a díszletek mügé vezette a medvét. Mindent elölről kezdtek. Megint felhangzott a vezényszó. A színész megint végignyújtózott a lócán. Ismét bekapcsolták a vakító fényt. A mackó, amikor a félig kinyitott ajtón oldalvást bebújt a házba, és megláttta a jupiter- lámpák vakító sugarait, rögtön felemelte a hátsó lábait, és „kézen“ is „járt“ egyet.- Állj! Abbahagyni! - kiáltotta végképp feldühödve a rendező. - Hát nem lehet valahogy megmagyarázni neki, hogy ilyesmire nincs szükség?! De a mackónak nehéz volt megmagyarázni. MAKAI IMRE fordítása ♦ 4
