Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)

1983-08-26 / 34. szám

KONSZTANTYIN SZÍ MONO V

I HIM

E

gy alkalommal Alekszandr Biok azt mondta rólunk, írókról, hogy ,,az író évelő növény“.

Minél tovább élünk, annál jobban értjük ezt. Emlékezetünk telve van a múlt eseményeivel. Kiirthatatlanul részeinkké váltak, s nem szabadulhatunk tőlük. Nem bújhatunk sem a gyávaság bokraiba, sem a látszatközöny vakságának maszkjába, sem a tiszta művészet illúziójába.

Emlékezetünk sosem hagy cserben. S nemcsak a háborúkat, világméretű és lokális háborúkat őriz, amelyekben egyaránt gyilkolják az embereket; nemcsak régi és újabb háborúkat. Emlékezetünkben jelen van a mi békéért folytatott konok harcunk, amely lassan magának az ember életéért folytatott harcnak a szinonimájává vált.

Időnként mi, írók hajlamosak vagyunk az öniróniára saját beszédeinkkel kapcsolatban, amelyeket azokon a fórumokon mondunk el, ahol részt veszünk. Szavaink hatásosságának megítéléséhez józanság kell. Ez a józanság azonban nem mehet át önmagunk lebecsülésébe. Hiszen önmagunk lebecsülésének nincs helye ott, ahol a béke érdekében szólalunk fel, mi írók, akik szilárdan támaszkodunk a béke érdekében és az új háború elkerülhetetlenségéről szóló kegyetlen mítosz ellen írott könyveinkre.

A könyvek - ha nem is milliók, de tízezrek által olvasott, és a szerző iránt bizalmat ébresztő könyvek komoly támaszt jelentenek. S a művével hatni akaró író szava maga is tett. Pontosabban - mai szavait és a holnapi könyveit követő további művek és tettek lényeges része.

Mindannyian, így vagy úgy - saját megfogalmazásunk szerint akár mint Helsinki szellemét, akár mint a nemzetközi feszültség csökkentését, vagy mint a népek közötti barátság és kölcsönös megértés megteremtését -, de szeretnénk közös erőfeszítéssel áthághatatlan erkölcsi gátat állítani a termonukleáris háború elé. S ha mindany- nyian készek vagyunk személyesen, igen személyesen kivenni részünket ebből a munkából, akkor az a belső döntés, amelyet mindenki az itt folytatott beszélgetés alapján hozott, végső soron maga egy könyv. Az enyém, a tied, az övé - egy-egy könyv. S szavaink súlya megnyilvánul az általunk írott könyvek súlyában. Abban, hogy az elmondottak szelleme megfelel a megírottak szellemének.

Végül is könyveink alapján ítélnek meg minket. S helyesen teszik. S ha szükségét érezzük, hogy munkánkat megszakítva, más írókkal találkozzunk itt, akik szintén félbehagyták munkájukat, akkor ez azt jelenti, hogy mi, írók joggal érezzük magunkat a világban történtektől felzaklatott emberiség részének; részei vagyunk annak az emberiségnek, amelynek írunk.

Én, mint mindenki, aki eljött ide, szintén írok könyveket, s magától értetődik, hogy nekem is megvan a saját ízlésem, szenvedélyem s az az igényem, hogy vitázzak az irodalmi irányzatokról, a hagyományról és újításról, az avantgardizmusról, a dokumentalizmusról és különböző

más izmusokról; viszonylagos értékükről és helyükről a ma és a holnap irodalmában.

D

e éppen ma és itt nekem valahogy nincs kedvem, hogy e máskor izgató témáról beszéljek.

Miért? Valószínűleg azért, mert kezdettől, amikor elnökünk, Pantyelej Zarev bevezetőjét hallgattam, a szó szoros értelmében belefészkelték magukat a fejembe Thomas Mann-nak a humanizmusról és politikáról szóló, Zarev által is idézett szavai.

S a politikáról támadt kedvem beszélni itt, azért, mert mi, akik egybegyúltünk itt, írónak maradva is természetesen politikával foglalkozunk, a béke megőrzésének politikájával, amely közé és a humanizmus közé valóban minden erőszakoltság nélkül egyenlőségjelet tehetünk.

S mi, írók, miért is ne foglalkozhatnánk az ilyenfajta politikával, minden szégyenkezés nélkül és hangosan mondva ki a „politika“ szót?

Az utóbbi években elragadtatással olvasom Thomas Mann egyik kortársának - s lehet, hogy a huszadik század legnagyobb orosz költőjének - Alekszandr Bioknak a publicisztikai írásait, naplóit és leveleit. Beszédem elején már megemlítettem a nevét. Nézzük, mit írt hatvan évvel ezelőtt ez a kifinomult lírai költő a politikáról, arról a fogalomról, amelytől egyes költők még ma is félnek, mint a fűztől. ,,A politikán kívül élni? - írta Biok. - Hogy lehetne? Ez azt jelenti - félni a politikától, elbújni előle, bezárkózni az esztétizmusba és individualizmusba, s megadni az államnak a lehetőséget, hogy idejétmúlt eszközeivel tetszés szerint leszámoljon az emberekkel. Ha mi politikán kívüliek leszünk, ez azt jelenti, hogy valaki, aki másként szemléli a világot, csak ,,a politikával“ lesz, és úgy lép majd fel, ahogy neki tetszik, háborúzik, amennyit kedve tartja, kereskedelmi ügyleteket köt annak az osztálynak az elnyomóival, amelytől mi új történelmi erők megnyilvánulását várjuk, ok nélkül agyonlövet embereket, s a diplomácia olajával öntözi az európai élet felkorbácsolt tengerét. Mi pedig szemellenzöt hordunk s igyekszünk nem odafigyelni. Aligha leszünk képesek illyen körülmények közt bárkit is értékelni a XIX. század nagy írói közül.“

Biok e régi szavait olvasva elgondolkoztam tanulságukon. Egészen egyszerűen esztelenség lenne tőlünk, íróktól, ha beugranánk azoknak az embereknek, akik az emberiség sorsát a mi részvételünk nélkül szeretnék megoldani, akik a „békeharc“ fogalmát a „politika“ szóval igyekeznek kompromittálni, amellyel nekünk íróknak nem kell foglalkozni.

Igen, magától értetődik, hogy a békeharc politika. Méghozzá az egyetlen szükséges politika azok számára, akiknek egész életünkben dolgozunk - olvasóink számára.

M

int hazám fia és mint kommunista, annak a pártnak a tagja, amely vállalva a felelősséget politikájáért, már hatvanadik éve irányítja az országot, büszke vagyok ana, hogy az éppen csakhogy megszületett szovjethatalom első rendelete a békéről szóló dekrétum volt.

S számomra igen fontos, hogy ez a lenini dekrétum számunkra ma nem a Múlt, hanem a Jelen.

Szilárdan meg voltunk és meg vagyunk győződve róla, hogy a politikus vállán nyugvó legnagyobb felelősség a béke védelmének felelőssége.

Az ember legelső joga a békére váló joga.

Azok a próbálkozások, amelyek a földnek egyik vagy másik pontján harciasságot tulajdonítanak országomnak és népének, hamis és tisztán propagandisztikus próbálkozások.

Azok, akik ezzel próbálkoznak, maguk is nagyon jól tudják, hogy hazudnak.

Mi a saját országunkban sohasem követtük az erő kultuszát, s ha az írókról szólunk - azok sohasem dicsőítették ezt az erökultuszt.

Más kérdés, hogy mi - s adott esetben már nem az írókról, hanem az egész népről szólok - nem engedünk a házunkba senkit engedély nélkül. De hiszen ez minden önmagát tisztelő ember természetes ösztöne és minden önmagát tisztelő nemzet magától értetődő joga.

S emögött nem harciasság, hanem egész egyszerűen saját méltóságunk érzése áll.

Másfél évvel ezelőtt Moszkvában tartottak egy, a mi mostani szófiai nagy fórumunkat megelőző nemzetközi írótalálkozót.

A

kkor Moszkvában a második világháború tanulságairól és az íróknak népük és az emberiség sorsa iránti felelősségéről volt szó, vagyis egy részéről annak a békevédelmi rendszernek, amelyről mi ma itt beszélünk.

Szeretném felidézni a fasizmus elleni harc egyik veteránjának, az egykori gyalogsági tizedesnek, az amerikai írónak, Robert Crytonnak azon a találkozón mondott szavait.

A moszkvai találkozót megelőzően meglátogatta a sztálingrádi harcok színterét, s Moszkvában ezzel a kérdéssel kezdte a beszédét:

„Tudják, mi indított meg engem legjobban? Nem az elesetteknek, a hazai földben nyugvó elsetteknek állított emlékművek hatottak meg. Azoknak az arca indított meg, akik folymatos menetben tartottak a Mamajev-kurgán felé. Arcukon nem egyszerűen az elesettek emléke iránti tisztelet tükröződött. Ezek az emberek meg akarták érteni, miért estek el azok, s miért élnek ók, s mit hoz számukra az élet?“

Töprengjünk hát el újra és újra - s nemcsak beszédeinkben, de könyveinkben is - ezen a kérdésen, amelyet az amerikai író ott Sztálingrádban olvasott ki a férfiak és nők szeméből.

S valóban - miért okozta a második világháború csak itt Európában többször tízmillió ember halálát?

S mit hoz az élet azoknak, akik akkor életben maradtak, s azoknak, akik az életbenmaradásuk után születtek.

Mit hoz számunkra az élet?

Valóban csak bombákat?

Valóban csak a múlt keserű tapasztalatainak százszor komorabb megismétlődését?

S valóban, gondolatban legyintve és megbékélve az emberiség ilyetén sorsával, képesek lennénk nyugodtan folytatni és befejezni ki tudja miért és kinek írott könyveinket?

Erre a kérdésre természetesen csak egy válasz lehetséges: nem.

Ezt a „nemet“ kiálthatjuk emelvényekről s mondhatjuk alig hallhatóan kéziratunk mellett. A lényeg nem a hangerőn vagy az indulaton múlik. A lényeg magának a szónak, a „nemnek“ a súlya és elvisége

A békeharc ügye teljességgel elvi kérdés, amelyben nem lehet harmadik út és nem lehet harmadik szó az igenen és nemen kívül. (1977)

életében fontos szerepet játszik - mondja Tánya, miközben asztalhoz hív bennünket. - Esténként, vacsora után, ha fáradtak vagyunk, mindig megtaláljuk a hangulatunknak megfelelő muzsikát. Ha meg vendégeink vannak, nem egyszer bizony éjjel kettöig-háro- mig is elénekelgetünk - kacsint férjére és Szása máris gyertyát gyújt, villanyt olt. Kint is, bent is sötét van már, az utcai lámpák távoli fénypontoknak tűnnek a meleg éjszakában.

Tánya boldog, mert a vacsorát dicsérjük.- Imádok főzni, ennyi az egész - mondja nevetve. - És nem vagyok rest sorba állni keleti fűszerért, meg az örmény boltban édességért.

S amíg mi tovább falatozunk, Tánya a Madrigálról mesél. Ez a tíztagú együttes 1965-ben alakult a Moszkvai Állami Filharmónia mellett, s azóta több mint 50 bemutatót tartottak és kétezer hangversenyt adtak. Kezdetben csupán a fővárosban, majd Lea

Vili. 26.

Este volt már, talán fél nyolc lehetett, amikor ' kiszálltunk a taxiból a Gorkij utca sarkán. A nyári szellő bódító hársfaillattal fogadott; jókedvünk volt és éreztük, hogy felejthetetlen órák várnak ránk.

Tatjana Beljakova és Alekszandr Szuetyin vendégei voltunk.

Tánya és Szása a népszerű moszkvai Madrigál kórus tagjai; napjaikat szinte reggeltől estig a zene tölti ki. Próbák, lemezfelvételek, hangversenyek, hazai és külföldi vendég- szereplések - évek óta ugyanaz a körforgás jellemzi életüket. Prágai barátom már ismerte őket, én azon a júniusi estén egy jól sikerült hangversenyük után találkoztam velük először.

★ * *

Hűvös, sötét lépcsőház; világos, ízlésesen berendezett

egyszobás lakás Moszkva belvárosában. Akármerre is nézünk, mindenütt könyvet és hangszert látunk. Szása ugyanis lantokat gyújt. Díszes kivitelű, drága anyagból készült pengetós hangszereket, amelyekből játszi könnyedséggel csalja elő a varázslatos dallamokat. Virtuóz tudásával nemcsak a moszkvaiaknak szerzett csodálatos perceket, sikere volt Prágában, Drezdában, Varsóban, Nyugat-Berlin- ben és Belgrádban is. De erről most nem beszél... Amíg Tánya asztalt terít, kedvenc lemezeit hallgatjuk. Spanyol gitármuzsikát, Vlagyimir Viszoc- kij dalait, aztán Kecskés László albumát. És sorra elénk rakja féltve őrzött könyveit is. Andrej Rubljov ikonjait, Greco festményeit, Viszockij verseit, mindazt, ami nélkül üresek lennének a hétköznapjai.- Igen, a zene mindkettőnk

Tatjana Beljakova és Alekszandr Szuetyin, a moszkvai Madrigál tagjai

ningrádban, Kijevben, Minszk- ben, T allinnban és Rigában léptek fel, később aztán, ahogy nőtt a népszerűségük, az ország többi városába is eljutottak. Közép-Ázsiától Mur- manszkig, a Kaukázustól egészen Távol-Keletig mindenütt sikert arattak, s ma már külföldön is jegyzik az együttest. Műsorukon a reneszánsz zene neves mestereinek alkotásai szerepelnek, így aztán lemezeiket is napok alatt szétkapkodják. Éppen találkozásunk napján jelent meg a Madrigál 16. nagylemeze, rajta az angol Byrd, Dowland, Morley és HoL- borne legismertebb szerzeményeivel.

De Tánya nemcsak a madrigálokat szereti. Főiskolai vizs- gaelöadásán Menotti A telefon című egyfelvonásos vígoperájának női főszerepét énekelte, így az opera világa sem áll távol az egyéniségétől. Ám ha akarjuk, - néz ránk kérdően - akkor most orosz románcokat énekelne a legszívesebben. Mi bólintottunk, erre Szása leemelt egy lantot a falról, Tánya meg énekelni kezdett. Szerelemről, barátságról, kenyérről, borról, összetartozásról, elválásról. Úgy énekelt, hogy éreztük: ott benn, ott leg- belül megnyílt valami és minden porcikánkat különös melegség járja át.

Amikor felálltunk az asztaltól, a gyertya már rég csonkig ®9ett SZ. G. L

WíwfMímvKk wtKtPTjPf/Mím