Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám
ÚJ szú 3 1983. VII. 1. I smeretesek Vlagyimir lljics Leninnek azok a szavai, amelyekkel a marxi politikai gazdaságtant a munkának a töke fölött aratott győzelmeként jellemzi. A polgári politikai gazdaságtani tanításokkal ellentétben, amelyek a profitot eredményező bérmunka rendszerének örökkévalóságát bizonygatják, Marx Károly megteremtette a munkásosztály politikai gazdaságtanát. Ezzel tudományosan megalapozta azt a társadalomtörténeti tanítást, hogy a kapitalizmus történelmileg átmeneti jellegű, s elkerülhetetlen, hogy egy új, kommunista termelési mód váltsa fel. Mint Lenin rámutatott, Marx közgazdasági tanítása alkalmazható ,,a kapitalizmus bekövetkező csődjére és a jövendő kommunizmus jövendő fejlődésére is.. Marx zsenialitása Lenin megállapítása szerint abban rejlik, hogy választ adott azokra a kérdésekre, amelyeket a haladó emberek már korábban is felvetettek a társadalon mozgatóerőivel, egy igazságos társadalmi berendezkedéssel kapcsolatban. Marx „megbocsáthatatlan vétke“ a kizsákmányolok, a más munkájából élők szemében, ugyanakkor felbecsülhetetlen értékű érdeme a kizsákmányoltak és elnyomottak szemében, hogy a kapitalizmust szakadatlanul változó, élő szervezetként örökítette meg. „A polgári társadalom - írja A tőke szerzője - nem szilárd kristály, hanem átalakulásra képes és szüntelenül az átalakulás folyamatában levő organizmus." Az érték- többlet tudományos forradalmiságát és újMARXIZMUS, GAZDASÁG, JÖVŐ szerűségét tekintve példa nélkül álló marxi felfedezése is bizonyítja a tőkés termelési mód átmeneti jellegét. A marxi politikai gazdaságtan kiemelkedő tudományos hatékonysága nemcsak abban rejlik, hogy feltárta az értéktöbblet termelésének titkát amit ma a tőkés világban a legkülönféleképpen igyekeznek leleplezni -, hanem abban is, hogy felfedezte: a kapitalizmus méhében felhalmozódnak a szocializmus gazdasági és társadalmi előfeltételei, megteremtésének objektív feltételei és szubjektív tényezői. A tőkés termelési mód fejlődésének ezt a szemléletét Lenin is magáévá tette s arról írt, hogy a monopóliumok kialakulása „akaratuk ellenére és tudtuk nélkül szinte beléta- szítja a tőkéseket valamilyen új társadalmi rendbe, amely átmenet a teljes szabad konkurenciából a teljes társadalmasításba“. Lenin számára az állammonopolista kapitalizmus már a szocializmus legteljesebb anyagi előkészítése, a hozzá vezető legutolsó lépcsőfok. A szocializmus anyagi előfeltételeit a lenini értelmezés szerint nemcsak az anyagi-tárgyi tényezők, a vállalatok, a közlekedési utak, a gépek jelentik, hanem a termelés, a munka, a fogyasztás, a nyilvántartás, az ellenőrzés, az oktatás a képzés társadalmasodásának összes formái. Ilyen értelemben írt Lenin gazdasági előfeltételeiről. Érthető, hogy napjainkban, a fejlett állammonopolista gazdaság feltételei közepette a tőkés országokban az objektív és szubjektív előfeltételek érettsége mindenképpen tovább fokozódik. Több nag^ságrendnyi különbség van a Marx korabeli termelőerők - a néhány száz munkást foglalkoztató gyárak termelőtevékenységének tervszerűsége, a 19. századi világpiac - és az egész gazdaság hosszú távú programokon és szerződések rendszerén alapuló állami szabályozásának mai eszköztára, a különböző földrészeken százezreket függésükben tartó nemzetközi monopóliumok világa között. A polgári társadalom alapvető ellentmondása napjainkban az állammonopolista szabályozás osztály jellegű, vagyis magánindítékú céljai és a nemzetközileg társadalmasí- tott termelés között nyilvánul meg. Az anta- gonisztikus erők ilyen „átcsoportosítása“ újabb válságok és megrázkódtatások forrása, köztük olyan mesterségesen teremtett megrázkódtatásoké, amelyek célja, hogy a ciklikus csapások erejét csökkentsék. Marx előre látta, hogy az ipari ciklus időtartama folyamatosan csökken, ennek következtében a töke normális ciklikus életében újabb válságok is berobbannak, miként a hetvenes években, amikor három visszaesés is volt. Ugyanakkor a közbülső válságok, mint ezt a nyolcvanas évek elején tapasztalhattuk, közvetlenül átnőnek a soron levő ciklikus válságba. Az állammonopolista kapitalizmusnak az a kísérlete, hogy a tudományos-műszaki forradalmat saját céljaihoz alakítsa, újabb példája a világ társadalmi fejlődése lelassító- j sára irányuló stratégiának. A tudományos- műszaki forradalom merőben új követelményeket támaszt a munkaerő iránt, s magával hozza, hogy az értéktöbblet elsődleges forrása már nem az egyszerű, hanem a bonyolult munka, azaz a szakképzett dolgozók munkájának kizsákmányolása. Ez különösen előnyös a monopóliumoknak, mivel a bonyolult, magasan kvalifikált munka még a munkahét csökkentése esetén is hatalmas érték- többletet biztosít nekik. Jurij Andropov szavai szerint az a helyzet áll elő, hogy „minél több fizikai és szellemi erőt használ fel a munkás, annál jobban növeli kizsákmányolóinak hatalmát“. A bonyolult munkát végző munkaerő képzésére fordított költségek növekedése azonban kedvezőtlenül hat a töke szerkezetére. Ezzel magyarázhatók azok az intézkedések, amelyek a töke szerves összetételének korábbi növeléséhez való visszatérést célozzák. Ebből adódik a minden eddiginél magasabb képzettségű munkanélküliek sokmilliós hadseregének szakadatlan növekedése. Ez a társadalmi feszültségek fokozódásának egyik oka. Végül az imperialisták számára nemkívánatos hatással járt a fegyverkezési verseny, a hadiipari komplexum felduzzasztása és a szociális költségvetés ezzel összefüggő megnyirbálása. A tömegeket a kormányzat magatartása mind jobban a háborús készülődés, a fegyverkezés ellen fordítja, erősíti imperializmusellenes beállítottságukat. A kommunista társadalom létrehozását bolygónkon Marx az emberiség olyan világméretű történelmi tetteként képzelte el, amely lerombolja a kizsákmányoló társadalmak által emelt, az egyén sokoldalú fejlődését akadályozó valamennyi gátat: „Az ejjnbéri nem képességeinek ez a kifejlődése, bár eleinte az emberi egyedek, sőt emberi osztályok többségének rovására megy végbe, végül áttöri ezt az antagonizmust és egybeesik az egyes egyed fejlődésével.“ Elképzelhetetlenül nehéz út vezet az emberiség ilyen harmóniájához. Hiszen a kapitalizmus és a gyarmatosítás még a legmodernebb formáiban is megfosztja az emberi nem döntő többségét az emberi létfeltételektől és kulturális javaktól. Különösen elviselhetetlen azon országok lakóinak a sorsa - földünk lakosságának háromnegyed része itt él -, amelyek a közelmúltban rázták le a gyarmati igát. Egymilliárd embernek nincs elegendő tápláléka, több mint egymilliárdnak megfelelő ivóvize. Csaknem egymilliárdan nélkülözik az orvosi ellátást, körülbelül egy milliárd embernek nincs megfelelő otthona, hozzávetőleg egymilliárd írástudatlant tartanak számon. A tőkés gyarmatosítók gazdag civilizációkat romboltak le Ázsiában, Afrikában és La- tin-Amerikában. Ugyanakkor a gyarmatosítás és az újgyarmatosítás csaknem teljesen megfosztotta e földrészek népeit attól a lehetőségtől, hogy megszerezzék az ipari termelés kultúráját, hogy korszerű képzésben részesüljenek. Az elmaradottságra ítélt emberek hatalmas tömegének csak egy lehetősége maradt ahhoz, hogy civilizálódjék: harcot indítani a kizsákmányolás és az elnyomás mindenféle formája ellen. Ebbe a harcba, mint már Lenin felismerte, egyre tudatosabban kapcsolódnak be az emberek százmilliói. E néptömegek társadalmi létfeltételei tudatos átalakításának objektív nehézségeit fokozza, hogy a megcsontosodott társadalmi-gazdasági berendezkedési formák egész kontinenseken állnak egymással harcban, konstruktív távlatok nélkül bomlanak, vagy korábbi világgazdasági függőség miatt megrekednek régi állapotukban. A függetlenné vált országok olyan tarka képet mutatnak, hogy sokukat egyelőre nem lehet a döntő politikai-gazdasági ismérv, a termelési mód alapján jellemezni. A marxista közgazdaságelméletnek még választ kell találnia korunk felszabadító harcainak és a gyarmati függőségből a tudatosan épített társadalomba való átmenetnek a kérdéseire. Marx Károly azt mondta, hogy az elmélet anyagi erővé válik, ha behatol a tömegek közé. De azt is hozzátette: ennek érdekében az elméletnek közvetlenül az emberhez kell fordulnia, és kellőképpen radikálisnak kell lennie. Más megfogalmazásban, Lenin szavaival: minél mélyebb a célul kitűzött átalakulás, „annál jobban fel kell szítani iránta az érdeklődést, a tudományos magatartást, meg kell győzni erről a szükségszerűségről újabb és újabb milliókat, tízmilliókat“. M. MITYiN akadémikus H ■ ■ m 0 a számok és a tények tükrében A szovjet kommunisták pártjának eredeti neve Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt volt, 1917 óta, a mensevikektől történt elhatárolódás következtében Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspártnak — OSZDMP-nek nevezték. 1918-ban pedig új nevet kapott: Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt - OK(b)P. A párt új elnevezését megindokolva, Lenin rámutatott: Amikor elkezdjük a szocialista » reformokat, világosan olyan célt kell magunk elé tűznünk, amelyre ezek a reformok végeredményben irányulnak, mégpedig a kommunista társadalom megalkotásának célját. - A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulásával kapcsolatban az OK(b)P megint új nevet kapott: a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja. 1952 óta a szovjet kommunisták pártját a Szovjetunió Kommunista Pártjának nevezik: A „kommunista“, „bolsevik“ kettős elnevezés, amely történelmileg a mensevik párttól való elhatárolásként alakult ki, elveszítette értelmét, mivel a mensevik párt a Szovjetunióban régóta letűnt a színről, és annál is inkább, mert a „kommunista“ fogalom pontosan kifejezi a párt alapvető feladatának tartalmát: a kommunista társadalom felépítését. 1983 elején a Szovjetunió Kommunista Pártjának majdnem 18 millió tagja volt. Közülük munkás 43,4 százalék, kolhozparaszt 12,8 százalék, alkalmazott 43,8 százalék. A kommunistáknak majdnem 16,5 százaléka a tudomány, a közoktatás, az egészségügy, a kultúra területén dolgozik. Kommunista minden negyedik mérnök, technikus, agronómus, állattenyésztési technikus, tanár, minden ötödik-hatodik orvos. Azoknak a tudományos dolgozóknak, akiknek tudományos fokozatuk van, több, mint a fele - párttag. A kommunisták 8,5 százaléka az irányítás területén működik, az állami, párt- és társadalmi szervezetek apparátusában dolgozik. A párt alapja: a pártalapszervezetek. Ezek a párttagok munkahelyén ' - az üzemekben, gyárakban, építkezéseken, szovhozokban, más üzemekben, kolhozokban, hivatalokban, tudományos intézetekben, stb. - alakulnak akkor, ha legalább három párttag van. A pártnak jelenleg 414 ezer alapszervezete van. A nagy létszámú pártalapszervezetek mühelypártszervezetekre és pártcsoportokra tagolódnak. Az SZKP-ban jelenleg több, mint 457 ezer múhelypártszervezet és több, mint 618 ezer pártcsoport van. A pártnak és szervezeteinek anyagi eszközei a tagdijakból, valamint a párt vállalatainak - a könyv- és újságkiadóknak, nyomdáknak - jövedelméből kerülnek ki. Az SZKP legfelső szerve a kongresszus. Ezt ötévenként legalább egyszer tartják. A kongresszus összetétele oly módon alakul ki, hogy kivétel nélkül valmennyi szervezet zárt (titkos) szavazással küldötteket választ. A kongresszus határozatai szigorúan kötelezőek mindegyik szervezet, minden kommunista számára. A kongresszusok dolgozzák ki a párt stratégiáját és taktikáját, bel- és külpolitikai irányvonalát. Eddig 26 pártkongresszust tartottak. Mindegyik mérföldkő volt a párt életében, fontos szerepet játszott a pártnak a szocializmus felépítéséért vívott harcában. A kongresszusok közötti időben a párt egész munkáját a Központi Bizottság irányítja, ezt a kongresszus választja, és a KB beszámolási kötelezettséggel tartozik neki. A KB-é a vezető szerep a bel- és külpolitika kidolgozása és gyakorlati megvalósítása terén. Különösen nagy jelentőségűek a Központi Bizottság plénumái vagy közgyűlései, amelyeket rendszeresen, évente legalább kétszer tartanak. A KB plénumain konkretizálják a kongresszusi határozatokban kitűzött feladatokat, dolgozzák ki az irányelveket az ország gazdasági és társadalmi fejlesztésére és a külpolitikai tevékenységre vonatkozó kérdésekről. A pártnak a plénumok közötti vezetése céljából a Központi Bizottság Politikai Bizottságot választ, a káderek kiválogatásával és a végrehajtás ellenőrzésének megszervezésével kapcsolatos munkára pedig - Titkárságot. A Politikai Bizottság és a Titkárság rendszerint hetente tart ülést. Az SZKP-nak egész története alatt három programja volt. Az elsőt az 1903. évi II. kongresszuson fogadták el. Ez két feladatot hirdetett meg: először, a cárizmus megdöntését és a demokratikus köztársaság létrehozását, másodszor pedig azt, hogy a proletariátus szerezze meg a politikai hatalmat. Az első program teljes mértékben megvalósult 1917 októberében, amikor a párt vezetésével végbement a szocialista forradalom. A második programot 1919-ben fogadta el a Vili. kongresszus. Ez a párt céljául a szocialista társadalom felépítését tűzte ki. Ez a program is valóra vált. Ez lehetővé tette az 1961-ben tartott XXII. pártkongresszus számára azt, hogy egy harmadik programot fogadjon el - ez ma is érvényben van. Ez a program arra irányul, hogy az országban felépítsék a kommunista társadalmat, és meghatározza a párt feladatait ebben a történelmi jelentőségű ügyben. Mivel a jelenleg érvényes programot húsz-egynéhány évvel ezelőtt fogadták el, és ezen időszak alatt jelentős változások történtek a párt és az ország életében, valamint a világ színterén, s óriási mennyiségű tapasztalat halmozódott fel - a XXVI. kongresszus (1981) szükségesnek tartotta azt, hogy elkészítse az érvényes program új változatát. Ez tekintetbe veszi majd mindezeket a változásokat és a szocializmus és a kommunizmus építése során gyűjtött tapasztalatokat. Az újonnan megfogalmazott programot a soron következő, XXVII. pártkongresszus elé terjesztik. Az SZKP - a kommunista világmozgalom elidegeníthetetlen része. Jelenleg 94 országban működik kommunista párt. Ezeknek abszolút többségével az SZKP állandó, baráti kapcsolatot tart fenn. A párt tevékenyen részt vesz a kommunisták nemzetközi fórumain. A világ 64 országa kommunista- és munkáspártjai képviselőinek 1957. évi konferenciája, a kommunisták 1960. évi tanácskozása, amelyen 81 párt küldöttei vettek részt, az európai kommunista [jártok 1976. évi konferenciája - íme azoknak a nemzetközi találkozóknak egyáltalán nem teljes felsorolása, amelyeken a szovjet kommunista párt vezetői részt vettek. A fasizmus ellen vívott Nagy Honvédő Háború (1941-1945) éveiben a párt harcban állt. 1945-nek, a háború utolsó évének elején, a párt taglétszámának majdnem 60 százaléka a fronton volt. A pártélet törvénye: az állandó gondoskodás a párt sorainak utánpótlásáról, arról, hogy minden kommunista méltóan viselje az SZKP tagjának magasztos címét és érdemesnek bizonyuljon rá. Az egyéni kiválasztás lenini elvét megtartva, az SZKP a legméltóbbakat veszi fel sorai közé, és nem erőlteti számbeli növekedését. Az SZKP-ba való felvételre vonatkozó döntés akkor számít elfogadottnak, ha az alapszervezet taggyűlésén részt vevő kommunistáknak legalább kétharmada mellette szavazott. _ Az SZKP-ban az új tagok számára egyéves tagjelölti időt állapítanak meg. Ezalatt a pártszervezet ellenőrzi az illető politikai, szakmai és erkölcsi tulajdonságait, neki pedig lehetősége van arra, hogy tanúságot tegyen képességeiről, kommunista tapasztalatokat szerezzen. <
