Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám
Egyik közeli rokonom - ötéves kisfiú — a gyermeknapi élményeiről mesélt. Többek között futólag megemlítette, hogy színházban is volt óvodástársaival. Kérdeztem öt az előadásról, de az unalmon kívül másra nem nagyon emlékezett. Nem véletlenül: felnőtteknek szánt előadásra vitték el a falu óvodásait, kisiskolásait. Hogy kerültek kisgyermekek a másutt felnőtteknek játszott harmadrendű darab nézői közé? A választ elsősorban az a népművelő tudja, aki ügybuzgalomtól fűtve, ezt a gyermeknapi előadást a színház értelme. Bár ösztönösen ugyan, mégis pontos különbséget tett - az élmények szintjén - a két előadás között. Persze, bárki közbevethetné, hogyha gyermekek játszanak színházat gyermekeknek, akkor már maga a tény is érdekes, hiszen azonnal létrejön a kontaktus a színpad és a nézőtér között. Persze akkor is többről és másról van szó. Elsősorban az a világ határozza meg a gyermeknéző reagálását, amelyben él, amelyet be- népesít képzeletén átszűrt valós és kigondolt lényekkel. Eredendően hajlik a képi látásra. A színpadon eljátszott kutyában már nem a falu kóbor kutyáit látja, amelyektől esetenként félni is kell, hanem az embert, akitől nem kell félni. Szergej Obrazcov írja a Hivatásom című könyvében: ,,A természet és az állatok megfigyelése tanított meg arra az asszociatív és képszerű gondolkodásra, amely nélkül nem lehet művészettel foglalkozni, mert ilyen gondolkodásmód nélkül nincs is művészet. A természet életének és az állatok viselkedésének megfigyelésekor érzett élvezet rendkívül hasonlít ahhoz az élvezethez, amelyben a művészi alkotás, az irodalom, a festészet, a színház részesíti az embert. Mindenesetre előkészít a művészi élmény befogadására. Szembesítés közönségszervezőjével együtt nyélbe ütötte. Jószándékához, mint annyiszor és annyi más helyen, most sem, itt sem férhet kétség. A jószándékkal kikövezett útnak azonban ismert a vége... Szép gondolat, hogy a gyermeknap ürügyén meghívták a MATESZ két társulatának az egyikét. Csakhogy, aligha gondolkodtak el azon, milyen élményt jelent majd ezeknek a gyermekeknek az az előadás, amelyen olykor felnőttek sem szórakoznak igazán. A gyerekek ezen többnyire olyan élményt szerezhetnek, mint az említett ötéves kisfiú, akinek egyetlen maradandó emléke a gyermeknapi színházlátogatásról az ottlét unalma volt. Minden kérdezgetés nélkül újságolta azt, hogy alig két- három héttel korábban is voltak színházban, amelyet gyerekek játszottak. Erről aztán megtudtam, hogyan büntette meg az erdő tündére a favágó feleségét, mert az igencsak kapzsi volt. „Az orrára nőtt a kolbász... és nem tudták levenni.“ Vége-hossza nem volt az élménybeszámolónak. Az is emlékezetes marad számára, amit a színpadon kutyát játszó gyermekről mesélt: „Néha nem is volt kutya, gyerek volt, csak hasonlított a kutyára.“ Lám, így növekedik a színházba járó kisgyermek Hiszen az egyes állatok jellemét, cselekedeteit akaratlanul is mindig egy-egy emberhez, egy jellemvonáshoz, cselekvéshez hasonlítjuk...“ Éppen ez a gyermeki képesség kellene hogy meghatározza a gyermekszínházat is, függetlenül attól, felnőttek, vagy gyermekek játsszák-e azt. Mondanom sem kell, hogy ezeket a képességeket (amelyek minden nézőtéri gyermekben eredendőn megvannak) kellene a hivatásos színházaknak is a prrodukció szolgálatába állítani. A gyermekek játszotta amatőr előadások közül is csak azok számíthatnak mindig sikerre, amelyeket a gyermekekben meglévő képi látásra, az ezzel együttjáró assszociatív, szerepjátszási képességekre al aprózott a dra- matikus foglalkozást vezető pedagógus. Nem véletlen tehát, hogy a siker vagy a bukás elsősorban a színpadi megjelenítés és közvetítés módján múlik. Nincs szó itt a hivatásos színészek és a gyermekek játszotta színház szembeállításáról. Elsősorban a gyermeket, mint az életkori sajátosságok által meghatározott nézőt szembesítettem a róla alkotott hibás népművelői szemlélettel és színházi felfogással. DUSZA ISTVÁN ÖRÜLNI MINDEN SZÉPNEK, JÓNAK Találkozás Jirina Ővorcová érdemes művésszel Délelőtt tíz óra. A Vinohrady-i Színház minden' kapuja zárva, csupán a színészbejáró forgalmas. Éled a színház, kezdődik a próba. Jirina Svorcová az öltözőjében vár. Picit fáradtnak látszik. Nem csoda, előző nap két előadása volt, s hangját ez kissé megviselte. Arca testetlen, frizurája rövid, sima, a hangja bársonyosan lágy, megnyugtató. Hradec Královéban született. Tízéves volt, amikor anyja egyedül maradt a négy gyermekkel, s a család felköltözött Prágába. A felszabadulás után beiratkozott a konzervatóriumba - színinövendéknek. 1950-ben friss diplomával visszament szülővárosába, ahol a Győzelmes Február Színházban játszott, de ötvenegyben már a Vinohrady-i Színház tagja lett. És azóta sem vált meg tőle, pedig lehetősége számtalanszor adódott. Elönyösébb csere is mutatkozott.- Nem tudnék megválni ettől a színháztól- mondja. - Minden színész vágyainak netovábbja a Nemzeti. Nekem nem. Hűségéért színháza gazdagon megjutalmazta, hiszen itt játszhatta szép szerepeit, sikert hozó alakításait. Capek Anyájának címszerepét, Fagye- jev Ifjú gárdájának hősét, Uljana Gromovaját. Schiller Stuart Máriáját, Csehov Három nővérének Olgáját, Tolsztoj Karenina Annáját...- Nagyon szerettem Annát - emlékezik.- A szovjet filmváltozatban is én szinkronizáltam Szamoljovát. - Nehéz szerep volt, megszenvedett a sikerért. Végül is nehéz elképzelni jobb Annát, mint ö. A színész jutalma a siker, a siker eredménye az elismerés. Hetvenben a Munka Érdemrendet adományozzák Jirina Svorcovának, három évvel később az Érdemes művész címet, hetvennyolcban a Győzelmes Február Érdemrendet, nyolcvanban a Klement Gottwald Állami-díjat. Kezdő színésznőként filmszerep>eket kapott, jobbat és kevésbé jót. Akadt közte - mai szemmel nézve - sematikus is. Ám az egyik régi filmjét, a Sumava királyát a tévé nemrég újra közvetítette, s ez a jók közé tartozik. A tévé régi szerelme. Kevesen tudják Jirina Svorcováról, hogy egyike volt az első bemondó- nőknek. 1953-ban a május elseji felvonulás előtt ó köszöntötte a nézőket. De emlékezetes szerepek is fűzik a tévéhez: az Asszony a pult mögött sorozat elárusítónője, Anna Holubová, és az Egy járás északon főhősének felesége. A sorozatokat külföldi televíziók is megvették. Az Asszony a pult mögött például Bulgáriában szerzett népszerűséget Jirina Svorcovának. A sorozat főhősét olyannyira a szívébe zárta egy elárusítónökböl álló kis kollektíva, hogy felvette Anna Holubová nevét. A színész közéleti ember, milliók figyelnek rá, szeretik vagy nem kedvelik, de magatartásával - akarja vagy nem - mindig befolyásolja az embereket. Az elkötelezett művész mindig többet vállal, a kevésbé látványos és hálás feladatot is teljesíti. Ám nehéz lenne kijelenteni, hogy a politizálás nem feladata a színésznek. Amikor egy színész szervez, irányít, pihenésre, művelődésre szánt idejében másokért dolgozik, vajon nem végez-e áldásos munkát? Tizenegy év a Cseh Drámamüvészek Szövetségének élén - az elnöki funkcióban -, nem kis idő. Jirina Svorcová jól ismeri a színészek minden gondját.- Milyennek tartja a mai fiatal színésznemzedéket? Milyen különbséget lát saját generációja és a maiak között.- Merem állítani, hogy ismerem a fiatal színésznemzedék problémáit. Véleményem szerint szakmai tekintetben sokkal jobban felkészíti őket az iskola, mint bennünket. De társadalmi magatartásból nem... Siránkozásra azért nincs okunk. Negyven- nyolcban Prágában mindössze két főiskolán, az iparművészetin és a konzervatóriumon voltak fiatal kommunisták, a többin nem, s olykor igen éles politikai vitákra került sor. Ma sem aktivizálja magát minden fiatal egyformán. De azért szorgalmasak, dolgosak. Sajnos, gyakrabban kapnak szerepet a tévében, mert a tévének szüksége van fiatal arcokra. Eljátszanak egy-két szerepet, s máris azt hiszik, hogy a világ és Prága a lábuk előtt hever. S ha nem kapnak fővárosi szerződést, csalódnak, szabadúszók akarnak lenni, ez pedig veszélyes. Mert amíg szükség van rájuk, a tévé foglalkoztatja őket, de semmilyen felelősséget nem vállal értük. Félnek vidékre szerződni, félnek attól, hogy nem lesz film, tévé. Mi, a szövetség mindent megteszünk ' azért, hogy írjanak róluk, tévészerepeket kapjeinak. Lehetőségeik vannak önálló műsorok előadására.- Ha visszatekint az életére, pályafutására, van-e olyan, amit másképp csinálna, vagy amit szívesen elfelejtene? Az újvidéki (Jugoszlávia) Színház a fotóművészetben VII. nemzetközi tri- ennále zsűrije Huszár Tibornak, a prágai Filmművészed Főiskola fotószakos hallgatójának ítélte oda a verseny aranyérmét. A fiatal művész Próbától a bemutatóig című sorozatát a bratislavai Új Színpadon készítette, ahol Nodar Dumbadze Az örökkévalóság törvénye című drámáját játsszák.- A csalódás az élet nélkülözhetetlen része. Mert ha az embernek minden elképzelése, vágya megvalósulna, akkor... Örülni kell minden szépnek, jónak, amit az élet adott, és nem siránkozni afölött, ami nem jutott osztályrészül. Az életet nem lehet visszaforgatni. Azok a hibák, amiket elkövettem, nagyon is determináltak voltak és törvényszerúek.- Boldog ember?- Erre a kérdésre az előbb feleltem, örülök annak ami szép, és sok szép van az életben: az eredményes munka, az emberek, akik szeretnek és tisztelnek, viszonylag egészséges vagyok, van családom... Sajnos, gyerekeim nincsenek, és ez nagyon hiányzik, és már a férjem sincs, de itt a testvéreim családja - és a család összetart. Van minek örülni. Utóiratként részlet egy hálás néző leveléből: „Beszélgettünk önről... hiszen állandó vendég az otthonunkban. Igényes szerepeivel, a költészet szépségével lebilincseli az embert. Tudja-e, hogy a vasárnapi verset talán többen nézik, mint az esti mesét, s nincs hétfő, hogy ne értékelnénk a verset és az előadót. Ezt akartam önnek elmondani, mert ön valóban a miénk - a nemzet művésznője“. ÚJ SZÚ 14 KOPASZ CSILLA 1983 VII. 1.
