Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-29 / 30. szám
•< Lebnyid Kurasov, a Druzsba kolhoz elnöke, Kosztromai terület Egy kolhozelnök a modern falu problémáiról Agronómus vagyok. Az agrártudományi főiskolát 1966-ban végeztem el, és rögtön a Druzsba kolhozba mentem dolgozni. Ez a gazdaság, amely Oroszország nem feketeföld-övezetében van, nem rendelkezik kedvező természeti adottságokkal, mégis eredményesen dolgozik. Egész jó burgonyatermést takarítottak be, nagy marhacsordákat és birkanyájakat tartottak. Jó minőségű burgonya- és zöldségtárolók, hagymaszárítók, marhaistállók - mindez a jól szervezett termelésre utalt. Beléptem az akkori kolhozelnök irodájába, bemutatkoztam.- Agronómusra szükségünk van - örvendezett az elnök - csak (ekkor zavarban volt) egyelőre nem tudunk lakást biztosítani. Kibérelünk egy szobát neked. Akkor még nem volt családom, megtetszett a kolhoz, maradtam. Bár a távozás gondolata is foglalkoztatott, talán akad jobb hely is? Hamarosan kiderült, nemcsak lakásgondok vannak itt. Például Sunga községben, a kolhoz központjában az óvoda mindössze 50 apróságnak tudott helyet biztosítani, ami bizony kevés volt. A szűk, jelentéktelen külsejű klubhelyiség sem vonzotta az embereket. Meglepődtem, milyen nagy a szakadék a nem kielégítő szociális infrastuktúra és a kolhoz gazdasági lehetőségei között. Az ötvenes években, amikor még a háborús sebek sem gyógyultak be, a parasztok úgy-ahogy beérték egy darab kenyérrel és tetővel a fejük felett, de ma - különösen a fiatalok •- a falusi életfeltételeket a városéval vetik össze. Ha az összehasonlítás során nem a falu felé billen a mérleg nyelve, érthető, miért igyekeznek a városba. Amikor 1970 elején megválasztottak kolhozelnöknek, mindenekelőtt azon gondolkodtam el, hogyan lehetne a szakembereket a gazdaságba csábítani, mit kellene tenni, hogy a fiatalok ne hagyják el a kolhozt. Az egyik gyűlésen mindent elmondtam a kolhoztagoknak, ami nyugtalanított. Lakást kell építeni, sok lakást, mondtam. Gazdasági eredményeink lehetővé teszik ezt. Az állam is kilátásba helyezte a segítséget: kedvezményes hiteleket, építőanyagot - korlátlan mennyiségben. A kolhoztagok figyelmesen meghallgattak... de nem értettek velem egyet.- Mi is magunk építettünk házat - mondta Tatjana Bikova növénytermesztő. - Másoknak is erre kell törekedniük. Fölösleges erre pazarolni a kolhoz pénzét. Most már könnyen beszélek, ám akkoriban nekem és a kolhozvezetőség tagjainak egyaránt nagy erőfeszítésébe került, hogy meggyőzzük a kolhoztagokat arról, ha még jobban akarunk élni, ideje tudományos alapokra helyezni a termelést. Ehhez pedig diplomás szakemberekre van szüksége a gazdaságnak. A korszerű mezőgazdasági technikával csak jól képzett emberek dolgozhatnak. A fiatalokra gondoltam, s tudtam, hogy számukra a megfelelő életkörülményeket is biztosítani kell. Hosszas viták után a kolhoztagok jóváhagyták Sunga község rekonstrukciós tervét. Többek között elhatároztuk, hogy utat építünk Kosztromáig. Akkor már többeknek volt motorkerékpárja és autója. Az utak hiánya miatt azonban csupán esetenként használhatták azokat. Elkészült az út (tíz évvel ezelőtt). Két év múlva pedig ünnepélyesen megnyitottuk a tágas nézőtérrel és táncteremmel épített kultúrházat. Itt kapott otthont a könyvtár, a rajz- és énekszakkörök is saját helyiségben dolgozhatnak. Igaz, a kultúrház megnyitásának napján sokan télikabátban ültek a széksorokban, bár az előcsarnokban rendelkezésükre állt a ruhatár ... 1975-ben a szülők már az új óvodába vihették gyermekeiket. Néhány hét múlva pedig műsoros rendezvényre hívták őket, a főszereplők az apróságok voltak. A meghatódott papák és mamák élménye egészen a következő ünnepig tartott. Közben felépítettük az első többlakásos lakóépületet. Az érkező szakemberek örömmel rendezkedtek be az új lakásokban, hiszen itt mindaz megtalálható, amit a városlakó megszokott. A helybéli fiatal családok tetszését is elnyerték az új lakások, melyeket a legkedvezőbb feltételekkel, gyakorlatilag ingyen kapnak meg. Ez nagyon fontos dolog volt. Ennek ellenére egy ideig üresen álltak a lakások. Ma már nem is tudom, örüljek-e, vagy szomorkodjam - hetven lakáskérelem van az asztalomon. A kolhoz újabban kertes házakat épít, ezek közelebb állnak a falusi emberek szívéhez. Sokan azok közül, akik korábban többlakásos házba költöztek, szeretnének áttelepülni családi házba. Rövidesen erre is sor kerül. Jól emlékszem arra a napra, amikor odajött hozzám a helyettesem Gennagyij Matvejev.- Leonyid Anatoljevics - mondja zavartan. - Nem vehetnénk vissza Szergej fiamat a kolhozba? Sehogy sem bírja megszokni a várost. Nem akartam emlékeztetni Matvejevet arra, hogyan győzködtem a gyerekeit, sőt őt magát is, próbáljon szülői szóval hatni, hogy ne hagyják itt a fiúk a kolhozt. Megígértem, hogy a fia kérelmét a vezetőség elé terjesztem: Hamarosan visszatért hozzánk Vagyim is, Matvejev idősebbik fia, aki hét évet gyárban dolgozott a városban. Visszajött a kolhozba Szergej Gracsev, Nyikolaj Mironicsev és sokan mások. Már évek óta nem fordult elő, hogy a fiatal szakemberek elmennének tőlünk. Miért? Megtalálják itt mindazt, ami a harmonikus életvitelhez szükséges: érdekes munkát, kényelmes otthonokat, kielégítő szolgátatást. Gyakran ellátogatnak hozzánk színészek a megyeszékhelyről, sőt az ország más városaiból is, időnként még Moszkvából is. Abban az időben, amikor elkezdtük az építkezést, gyakran tették fel nekem a kérdést: megtérülnek-e a kiadások? Az emberek nyugtalansága érthető volt. Az utóbbi tizenöt év alatt a szociális célokra fordított kiadásaink és a szolgáltatások bővítésére szánt összegek mintegy tízszeresére növekedtek. Viszont ma már tudjuk, ezek a kiadások megtérülnek. A kolhoz évente nem kevesebb, mint 700 ezer rubel tiszta nyereséget ér el. Régen napkeltétől napnyugtáig dolgoztak az emberek, mégsem értünk el ekkora jövedelmet. Úgy tűnhet tehát, hogy mindennek a nyitja a korszerű technika, a föld szakszerű művelése. De nemcsak ez a fontos. Itt van például az általunk épített bevásárlóközpont. A kolhoztagok megvásárolhatnak ott minden szükséges dolgot: a fogkefétől a televízióig vagy a motorkerékpárig. Ugyanott működik a varroda. Fodrászaink felveszik a versenyt a városiakkal. A kolhoztagoknak tehát nincs szükségük arra, hogy a városba utazzanak, s arra fecséreljék el az idejüket, hogy bevásároljanak, szolgáltatásokat vegyenek igénybe, amihez valamikor kizárólag a városban juthattak hozzá. A legdöntőbb az életmódbeli változás. Ha jól élnek az emberek, a munka is jól megy. Az ifjúság most azt igényli, építsünk egy sportkombinátot, versenypályákkal, úszómedencével, tornaterem-' mel, lőtérrel. Nos, úgy vélem, ennek is eljött az ideje. (A Szelszkaja Zsizny című lapból) „ francia Amikor mftoéoitatt® cud. "S* ,an lo^miiyen névre ges, hogy szpaszibo 33*»“= szőnöm. ÚJ szú 15 983. VII. 29. Claude Brieau, negyvenkét éves Loire-vidéki orvos, Daniel az öccse szintén orvos, és, Antoine Muller huszonkét éves párizsi történész-hallgató, a testvérek barátja - a vitorlás-sport szerelmesei. Két évvel ezelőtt, amikor La Rochelle kikötőjében vízre bocsátották saját építésű tizenegy méteres Ubu nevű jachtjukat, egyáltalán nem szándékoztak rekordot javítani vele. Egyetlen céljuk az volt, hogy kipihenjék a mindennapok fáradalmait. Az útvonalat is - a Kanári szigetektől a Karib- tengerig - ennek megfelelően választották ki. 1981. január 4-én, vasárnap délután futottak ki a tengerre. Minden említésre méltó esemény nélkül hagyták el a Gascogne-i öblöt. Az utazás kellemesnek ígérkezett, a jacht kitűnő menettulajdonságokat mutatott, a szél erősödése ellenére könnyedén szelte a hullámokat. Január 13-áról 14-re virradó éjszaka Antoine volt a soros ügyeletes. A testvérek aludtak. A jacht a Madeira-szigetektől 300 mérföldre észak felé haladt Gibraltár irányába. Éjszaka egy óra tájban az Ubu érezhetően megremegett A lökés olyan erős volt, hogy Claude és Daniel is felébredt. Átvizsgálták a hajófenéket, s a gerincnél húsz centiméter átmérőjű rést fedeztek fel. A víz elárasztotta a géptermet. A hajót sehogy sem tudták menetben tartani, a hullámok rendre oldalba kapták. A víz elöntötte a hajó orrát, a jacht lassan merülni kezdett. Felfújták a gumicsónakot, s alighogy átszálltak, a jacht elsüllyedt. Nyugtalanság vett rajtuk erőt. Az arra haladó hajók a hullámzás és sűrű vízfátyol miatt nem vehették észre őket. Minden reményük a hat jelzőrakétában és abban a néhány füstpatronban maradt, amelyek jachtjuk mentőfelszerelésében voltak találhatók. Rádiójuk nem volt velük. Másnap az időjárás semmit sem változott, a látási viszonyok azonban javultak. Dél körül feltűnt egy hajó. Nem vették észre a gumicsónakból fellőtt rakétát. Claude megpróbálkozott egy füstpatronnal is. Az eső azonban a víz színére szorította a füstjét. Este még egy hajót láttak. Az a kísérletük, hogy észrevetessék magukat, ezúttal is hiábavalónak bizonyult. Két rakétájuk maradt, és előttük volt még egy éjszaka a viharos óceánon a bizonytalan gumitutajon. Mindhárman teljesen átáztak, a hidegtől és az egyhelyben üléstől egész testük elgémberedett. Daniel kétségbeesésében egymás után kilőtte az utolsó rakétákat. Vége, most már nincs semmi remény. És előttük az éjszaka. .. A Csernyahovszk szovjet gőzhajó szállítmányával Leningrádból Argentínába tartott. Alekszandr Szozinov másodkapitánynak véget ért szolgálata. Elöl, a menetiránytól balra fényt látott felvillanni. Talán rakéta.- A kormánytól balra semmit sem vett észre? - kérdezte a matróztól, hogy ellenőrizze önmagát.- Nem, semmit - hangzott a válasz. A távolban ismét felvillant egy vörös csík. Világos, rakéta! Szozinov közölte rádión a kapitánnyal: valaki vészjeleket ad. A hajón riadót fújtak, az egész legénység megjelent a fedélzeten. Alekszandr Malcev rádiós átkapcsolt arra a csatornára, amelyet csak végveszélyben használnak. A csatorna néma volt. Ennek ellenére a Csernyahovszk megváltoztatta útirányát, és elindult arra, ahonnan felemelkedni látták a rakétát. A parancsnoki hídról egyszer csak megpillantották a csónakot. A hajó tett egy kört, hogy csökkentse a sebességét, majd ismét közeledett a tutajhoz. Arról szó sem lehetett, hogy vízre engedjék a mentőcsónakot, a hullámzás miatt darabokra zúzódott volna a hajó oldalán. Anatolij Berkun kapitány azt gondolta, legjobb, ha balról közelítik meg a csónakot, ezzel a manőverrel megvédik a széltől, egyben megfékezik a hullámzást is. A bal oldalon leengedték a kötélhágcsót. A legerősebb matrózok ereszkedtek le. A hágcsó alján derékig a vízben ketten álltak: Jevgenyíj Kocsenov első tiszt és Viktor Olejnyik fedélzetmester. A csónak lassan közeledett. A három francia maradék erejét megfeszítve, kezével evezett.- Amikor a hajó manőverezésbe kezdett - meséli Claude -, azt gondoltuk, hogy szándékát hirtelen megváltoztatta, és segélynyújtás nélkül folytatja útját. Amikor viszont megértettük a kapitány manőverének célját, szinte eszünket vesztettük örömünkben. Egyikünk nevetni kezdett, és mindaddig nem tudta abbahagyni, amíg orvosi segítséget nem kapott a hajó fedélzetén. Amint csónakunk nekiütődött a hajó oldalának, két markos tengerész csodálatos ügyességgel és hozzáértéssel egymás után felhúzott minket a hágcsóra. A fedélzeten rögtön meleg ruhát terítettek ránk, és szaunába kísértek bennünket, hogy átmelegedjünk. Aztán asztalhoz ültettek. Daniel hozzáteszi:- Nehéz szavakba önteni, milyen bodogok voltunk. Aki nem volt még hasonló helyzetben, nem is értheti, mit éreztünk. Persze, inkább ne értsenek minket, semhogy átéljék ezt a szörnyű kalandot. A Csernyahovszk engedélyt kapott, hogy a hajótörötteket a Kanári-szigetekre vigye. Két nap elteltével a szovjet tengerészek és a három francia Santa Cruz de Tenerife kikötőjében elbúcsúztak egymástól. Mielőtt végleg elváltak volna, a franciák megkérdezték:- Hogy mondják oroszul: merci?- Szpaszibo - hangzott a válasz. Megkérték a tengerészeket, Írják le ezt a szót latin betűkkel. Néhány hónap elteltével a le- ningrádi kikötőben feltűnt egy jacht, amely emlékeztetett az Ubu-ra. Oldalán az a szó volt olvasható, amelyet a szovjet tengerészek a franciák kérésére latin betűkkel leírtak. A Brieau-testvé- rek és Antoine Muller a Szpaszi- bón elhajózott Leningrádba, hogy még egyszer találkozzanak a Csernyahovszk legénységével. A találkozás örömére ott mindjárt a kikötőben pezsgőt bontottak. (Az Aurora című folyóiratból) mSlönöm/ 0 Anatolij Berkun kapitány (balra a második) és a francia jacht legénysége a leningrádi kikötőben fi 11I1I
