Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám
A ráépítés ült a házon, mint a kakas a tarka tyúkon. Most aztán kérdezheted, melyik az előbbrevaló - a ház, vagy az, amit ráépítettek? S ki hol lakjon? A ráépítésben akár a tánctermek, akkorák voltak a szobák, a plafonjaik fönn a magasban, a falakat a plafon alatt I harminc centiméterrel legalább szemre meg kellett alacsonyítani egy vékony csíkkal, hogy a szobák úgy-ahogy melegnek tűnjenek. A táncterem tágasságé, templomhajó magasságú, kétszárnyas, fehérre lakkozott ajtajú szobákban kutya hideg volt. A csillogó barna kályha fütyült a szobasarkokra - felőle befagyhattak, és bizony be is fagytak. Csakhogy kívülre a ráépítés úgy páváskodott, mintha első lenne a legelsők között, a homlokán cir- kalmas betűkkel ki volt rakva, hogy VILLA. Amikor az öreg Fichter ráépítette ezt a kakast a régi földszintes, tágas és egy kicsit ostoba külsejű házra, amely tényleg kaparászó tyúkra emlékeztetett, Völgyben mindenki tudta, hogy Fichter magasan repül. A kerítés mellé erdeifenyőket, jege- nyefenyöket, lucfenyőket ültettetett ki, nem volt neki elég, hogy kőhajításra van az erdő. A kerti ösvényeket fehér kavicscsal szóratta fel. Olyan fehérrel, hogy kár volt azt a láb alá szórni. Fichter arról álmodozott, hogy sétálni járnak majd hozzá a fehér ösvényeken, a homok úgy fog csikorogni a fényes lakkcipők alatt, mint a kristálycukor, azokban á fehér szobákban pedig táncolni fognak, a szoba sarkában álló zongorából vidám dallamok röpdösnek majd a táncosok lába alá, s az sem kizárt, hogy még hangversenyeket is rendez Völgyben. Én még éjjel őrizzem a bányáját, a Krisztusát neki, nappal meg legeltessem a tehenét és vigyem házhoz neki a tejet, mérgelődött Stelman, amikor a tehenet és borját hajtotta el Fichter kerítése előtt, a Krisztusát az anyjának! De aki magasan száll, elfáradhat, bányaőrök és bányászok költözhetnek a házikójába, s az öreg Fichter a házával meg a ráépített VILLA elnevezésű toldalékkal együtt egy rakás gondot is rájuk hagy. A villát négyzetméterenként felosztották, lemérték a kertet is, a fákat azonban elfelejtették megszámolni. Nem dőlt el, mely négyzetméterek a jobbak. Egyik méter olyan, mint a másik, de ha valakinek itt kell laknia, nem muszáj, hogy az ilyen elosztással beérje. Egyik kertdarab olyan, mint a másik, de ha valakinek két cseresznyefa, szilvafa, körtefa, három almafa, diófa, a továbbinak valamivel gyengébb eresztés almasor, jávorfa, er- deifenyö, ezüstfenyő, a következőnek nemes fajta orgona, négy jegenyefenyö és holmi erdeifenyő is jut, a többieknek pedig csupán egy darabka krumpliföld, amit ugyan mindén mással tele lehet ültetni - nemigen lesz közöttük békesség! Fichter villájában Zimermann, Stelman és Dodák lakott, s egy darabka krumpliföld Trojan professzornak is jutott, szegénynek, aki Andula nevű feleségével érkezett Völgybe, de amikor később elköltöztek - vagy, sejthetően, inkább menekültek -, Andula asszony mellett immár öt kislány lépegetett; ezt tette a jó hegyi levegő. Ha a professzorocskát elfelejtjük, Janó Dodáknak volt a legtöbbje. Az új villarészben lakott, s az ő négyzetméterein nőtt a legtöbb gyümölcsfa. Zolo Stelman a Borházban - az asszonyok egyszerűen csak a bűn házának nevezték -, szóval ez a Stelman lefújta söréről a habot, megfordította a poharát, odébb tolta a pulton és azt mondta:- Ki vagy te, talán Fichter?- Az hát - nevette el magát Janó Dodák - csak zongorám nincsen. Zolo egyetértőén bólintott a fejével. Fichter zongorája is Trojan professzornak jutott. Amíg az udvarban nem ütöttek össze egy tyúkólat, a zongorán állt egy skatulya a kiscsibékkel. És Janó, amikor a verandán leakasztotta a szögről a karbidlámpát, asszonyának is elmondta mindezt.- Amit az ital mellett kisütöttetek, azt csak egyétek is meg ott - mondta a felesége, Anna. A férje zoknijait stoppolta, időről időre a hasára tette a tenyerét, mert eleven mozgolódást érzett benne. Ahogy az első gyereknél szokás. A fiatal írónő Fecskék című könyve a múlt év legjobb szlovák nyelvű irodalmi alkotásaként elnyerte a Szlovák Irodalmi Alap Ivan Krasko-díját. Fönti írásunk a díjazott mű kötetnyitó elbeszélése. Janó Dodák a kimosott, kékesszürke munkaruhában, sisakkal a fején és a vállára akasztott karbidlámpával végigcirógatta tekintetével az asszony alakját. Ilyen pillantást talán már nem is szabad hogy megengedjen magának egy férfi, nem is illik talán. Csakhát, nehéz így látni Annát, s menni a munkába.- Vigyázz magadra! - kiáltotta utána az asszony. Erre föl elmúlt két nappal és egy éjjel. És Janó nem tért vissza a műszakból. Anna melegítgette neki a savanyúkrumplit, még fasírtot is sütött. Végül a disznónak kellett dobnia az ételt. Most aztán mérgelődjön vagy sírjon? Senki neki egy mukkot sem szólt. Csak Tereza Zimer- mannová sóhajtozott hangosan a verandán: - Óh, jaj! Janó Dodák akkor, amikor a disznó a vályúból az ételét lafatyolta, természetesen éhes volt. Szörnyen éhes. Nem tudta azonban, szegény feje, asztalhoz ül-e még valaha. Hogy élni fog-e, s hogy egészben sikerül-e ót előkotorni a bányából. A műszak vége előtt betemette őket. A cső; amelyen át a légsűrítővel a levegőt hajtották befelé, valami csoda folytán megmaradt, levegőből teleszürcsölhették magukat, csakhát tisztán levegőből nem lehet megélni. Janó nem is bírta, összeesett, még mielőtt odáig ástak volna a mentők. A kimerültségtől. Azok között, akik két napon át túrták a földet, volt Zolo Stelman is. Odajött, noha nem hívta senki, Dodákkal ugyanis még nem végzett. Szépen néznénk ki, ha ott maradna a föld alatt, amikor neki még befejezetlen vitája van vele! Zolo meztelen hátán csordogált a verejték:- Már csak ez kellett nekem! Ez a mentés! Ha kikaparjuk őket, Dodák kap egyet tőlem a pofájára. Kap és kész. Fát akartam bekészíteni, a fuvarossal is megegyeztem már. A végén még, neadj isten, ö is jól lehord. A fa elázik, nehéz lesz, mint a szakramentum. Na, majd én adok neki, az ördögbe...- Stelman, maga egy aszociális elem, miért nem fér a bőrébe, demoralizálja a többieket. Mi lenne, ha magával történt volna...? - mondta a mérnök.- Én nem tudom, hogy mi vagyok. Mérnök, ezt maga mondja. Dodák azonban kap tőlem a pofájára, csak lenne már fönt. Ő nem a maga szomszédja, mérnök, ő az én szomszédom. Tudom, hogy mit beszélek. A felesége meg várandós. Olyant kap a képére, hogy még a szeme is szikrázni fog, csak kerüljön már elő... De amikor a négy ottrekedtet lent elérték, Zolo már nem volt velük. Neki is pihennie kellett. Aludt otthon, mint akit agyonütöttek.- Már kint vannak, hál’istennek - kiáltották be az útról a szomszédok. - Valamennyiket elviszik kórházba. Az udvaron a jávorfa alatt fűrészbak állt, Zimermann a feleségével, Terezá- val fát fűrészelt. Csissz-esissz, vijjogott a fűrész, kiköszörült fogaival rágta magát bele a száraz fenyőfába. A földre és Zimmermannék lábára csak úgy zúdult a fúrészpor.- Csak gyerünk, gyerünk - mondta Zimermann Terezának. - Elfelejtetted húzni.- Hallod, kimentették a szomszédot...- Éppen azért, sietnünk kell, gyorsan el kell végeznünk.- Előre mondom - adott hangot megsejtésének Tereza -, hogy semmi kocsma, nem hogy nekem ismét leiszod magad!- Tudod mit, te asszony? Tudod mit? Te majd csak akkor beszélhetsz, ha a liba, a gúnár kukorékolni fog - mondta Zimermann. Az új villarészből Anna Dodáková jött elő. Csillogó klottköpenyben, amely hátul a lábszáréig ért, kidudorodó hasán a gombocskák pedig csaknem lepattantak. Nekitámaszkodott az ajtófélfának, egy karéj vajas kenyeret harapdált és elmerengve nézte a felhőtlen, mély, őszi égboltot. Tereza elengedte a fűrészt, hagyta a munkát a fenébe. Zimermann is szó nélkül csípőre tette a kezét, szétterpesztette a lábát és várakozott. Tereza beletörölte a kezét a kötényébe.- Na, hogyan, szomszédasszony? - kérdezte. Anna megvonta a vállát. Hiszen láthatja - sehogyan. Panaszkodjon vagy átko- zódjon? Leitta magát valahol, de az is meglehet, hogy szeretője van, vagy mi. Rosszabbra gondolni sem szabad.- Most már ne gyötrődjék, Dodákot kihúzták, elvitték a kórházba - mondta Tereza.- Na, isten bizony - csapta össze a kezét Zimermann -, isten bizony, Tera, te aztán megmondtad neki. Anna csak tartotta a kezében a megrágott kenyeret s neadj isten hogy ráhibázzon.- Mi van? Mit beszélnek?- Él, máskülönben egyenesen a hullaházba vitték volna, nem a kórházba- magyarázta jóhiszeműen Tereza.- A kórházba élőket visznek, vagy nem?- De miért? - értetlenkedett Anna.- Miről beszélnek?- Jézusmária, Dodákné, hát miért? Ha énrám omlik s két nap, egy éjjel a föld alatt vagyok, talán már nem is szuszogok ... Éles repülögépbúgás, Szokatlanul alacsonyan repült, Völgyben ezt a zajt a visszhang megsokszorozta és fölerősítette. A gép csillogott az őszi napfényben, tényleg nagyon alacsonyan szállt s olyan nagynak tűnt, hogy az emberek bár tekergették utána a fejüket, ugyanakkor kicsit meg is lapultak. Nagyobb repülőgépet Völgyben még nem láttak. És amikor a rétek fölé ért, mint egy nagy hal hasáról, elkezdtek róla peregni az ezüstös és aranyló pikkelyek, melyek puhán ringatóztak a légben s lassan ereszkedtek a föld felé.- Jézusmária, nézzék csak! - rikoltott fel Tereza. Elkapta a köténye alját s úgy kezdett keringeni, mintha táncolna. , - öreg, nézd, szomszédék, nézzék, emberek, na, nézzék, csak, aranyat szórnak le nekünk... Anna Dodáková a hasához kapott, váratlanul nagy fájdalom hasított a derekába is, az ujjai alatt megkeményedett, keményebben mint eddig bármikor, megmozdult valami. A csillogó pikkely-felhő még egy kicsit ringatódzott, aztán leereszkedett a rétre. Zimermann előbb a nyakát tekergette, most már csak ellenzőt vont a szeme elé a tenyerével, bizalmatlanul megsimította az állát és hümmögött.- öreg, szaladj a rétre, vagy megyek én - ugrált Tereza, aki egyszerre úgy kapkodta a lábát, mint egy fiatal kecske.- Szomszédasszony látta ezt? Látta? Ha nem arany hullott, akkor biztosan brokát. Lehet, hogy töltőtollak is... Anna homlokát verejték harmatja lepte be, rémülten nézett a sárgásbarna szemével, amelyből, amikor egy kicsit megnyugodott, kigurultak a könnyek.- Mi van, szomszédasszony? Mi történt? Aranyat dobtak le nekünk...- Nyughass, Tera - kiáltott feleségére Zimermann. - Legyél addig mellette, elugrok mentőért, el kell szaladnom telefonálni. - Vezesd be - kiabálta vissza már a vas utcakapuból. — Vezesd be, az ördögbe, miért hagyod öt kint?- Várj - kiáltotta Tereza. - Jaj, szomszédasszony, hát mit csinál? Az istenért, mit csinál? Mindent összeszednek mások... A légben ökörnyál is szálldosott. És estére megszületett Éva Dodáková... Tereza Zimermannová kezdetben szörnyű mérges volt Évára. Nem hitte el. hogy abból a nagy repülőgépből csupán papírdarabkák hullottak, azzal a használati utasítással, hogy a mezőn, réteken és a legelőkön hogyan kell használni a műtrágyát. A röplapok olyan szépen csillog-. tak az őszi verőfényben! De amint lehullottak a földre, nem értek semmit. A birkák lepotyogtatták őket bogyóikkal, senkinek sem akaródzott összegyűjteni őket, meg aztán kinek is adták volna. Aztán valószínűleg széttaposták mind az apró paták. Egy hónap múlva már nyoma sem volt a röplapoknak. Kezdetben Tereza Zimermannová a kicsi Évára nemcsak a röplapok miatt haragudott. Haragudott azért is, hogy nőtt. Hogy van. Hogy egyáltalán a világra jött. Szeretkeztek ők Zimermannal, bizonyára nem kevesebbszer, mint Dodák Dodáknéval. De mi haszna? Családi pótlék nem lett belőle. S méghogy Tereza ne haragudjon a kis Évára. De ez a harag, ez is jó volt valamire. Mert amikor egyszer úgy istenigazábó! feldühödött, a szerelemnek is mindjárt meglett a gyümölcse. És csak úgy dőlt az áldás. Az egyik évben Sano, a másikban Janó és a harmadikban Fredy. Zimer- mannékat belengte a gyerekszag. Sano ügyes volt, kicsi korától a feje mögé tudta tenni a lábát. Janó - neki mindig csikóláb lógott az orra alól, és jól tudott ordítani. Azt bizony tudott. Fredy- ő önálló volt, bár utolsónak jött a világra. Völgyben megeredtek a vizek, előbb csak a hó alatt, később aztán szétcsörgedeztek és megbokrosodtak, a villa melletti árokban a víz zavaros volt, talán jó is, mert elfedte a régi edényeket, pléhdobo- zokat s lehet, az elveszett babát és csörgőt is, alámosta a télen hamuval felpúpozott partot, itt-ott velős csontot ragadt magával velő nélkül, itt-ott megzördült egy jégdarab vagy jégtömb, ami a hegyen vált le és még nem volt ideje szétolvadni. A négyzetméterenként felosztott kertben megfiatalodtak a jegenye- fenyők, szétvetett ágaikkal úgy tettek, mint a férfiak, amikor néha részegen egymás vállát tapogatják, kölcsönösen egymás kezébe, tenyerébe vágnak, csapkodnak. A lucfenyők teljes csöndben álldogáltak, mintha nem lenne mit mondaniuk egymásnak. A fákban nyiladozott az élet. Zimermannék télen szánnal vagy három fuvar téglát hoztak, berakták abba a sarokba, ahol az új villarész az ő földszinti lakásukkal érintkezett. Tereza mindennap figyelte, valakinek nem ragad-e kezéhez a téglából.- Meg kéne már csinálnunk - mondta Zimermannak -, minél előbb, annál jobb. Fagyni nem fagy, a beton nem kezd el virágozni. És a fal szépen kiszárad, az első napocskának is van azért ereje- okoskodott. Az öreg Fichter nagy úr kellett hogy legyen. És minél nagyobb úr valaki, annál kevesebb az esze s a megértés benne. Az ilyen csak önmagára képes gondolni, mert nagy, s éppen ezért, míg teljesen átjárja öt a gondolat, bizony megtart egy ideig. A házára emeletet kanyarított, amelyből ferdén lépcső ereszkedett le a földszintre. S a lépcső alá készítette el az egész villa számára az emésztő- gödrot.- Elég már, elég már, most már végképp elég - mérgelődött számtalanszor Tereza* Az egyik vécé hátával a másiknak, a másik a harmadiknak támaszkodott. És amikor Fichter villája négyzetméterenként felosztatott, a mérnök azt mondta: minden család ka professzornak pe Ugyan mit számít vécé Zimermann dőlt? Dodák, még mit nya, leakasztotta a véceajtóját, befa kibontotta a falat i deszkából kis vei Hogy ne az udvarr niuk. Ezen a télen, an mögé tudta tenni hároméves, de itl hordott a gatyáját zsák cementet és a házhoz.- Én nem akarol akarok, de neked r lenni, csináld hát nekem már végkép- okoskodott Terez- Ne félj semmit,- ígérte Zimermanr Dodák ült a pador megkapta a nyugd A fuvarosok vasta vontattak elő az e a kerítés mögött az szögekkel összefc szétguruljanak és \ összezúzzák a lába nem lehetett dolgo: egy ló is alig fért el Az ágaktól meg a nyers fáig összi dorongok tiltakozóai veszékeltek, amiko egymásra hajigáltá minden térő után sildes sapkájukat, ki ták homlokukon a v gyanta és faszilánk- Dodák bácsi, nem kell dolgoznia a házhoz... Nyugd íjfolyósítás nem törődött vele, n érezte magát rokk; előtte elég hamar el kés fenébe. Főleg A bányaomlás óta valami, a fejében a szíve vagy az eszi mi volt az, de ol mintha félig megb ivott, nem érezte a kor józanul számc a nyugdíját, a mér a fejét és a szívét.- Meglátja, val- mondták a fuvaro Dodák elővette s gél, lecsavarta a ki gával húzta ki, mir gyüszűnyit és sorb Aztán maga is húzó ta a fiaskót, rácsav; pxis üveget becsüs: „Eleget dolgozt; lélek“ - kezdett be! len énekbe, amire vagy a katekizmus- Az viszont holtbi túlélem - mondta.- Stelmant is, Zi valamennyiünket - rosok.- Frászt - mondt ember vagyok. De ma megüti a guta udvarba. Minden pillanaté; egy lapát suhogó m; szétvetette a lábát, megtartsa, szélesn befelé, mint egy fee Zimermann rakta csapta a keveréket, elült benne, kalapál helyre ütögette, ma buggyanó maltert, csinálhatta volna a“ A lépcsőről vezet mutogató, Stelman nyíló vécéjéhez e< serényen forgolódó úgy körözött, mint i ten-nyomon bekukt nálnak a gyerekek, i lábbal ült a konyhai nús csöndben a sa egy széken állt a ki val kockacukrot rop A fönti útról Éva hátán dobálódzott ; a tolltartó. Leszökí egészen a jávorfáig- Anyu itthon var- Köszönni! Éva fölvetette a a vállán. Janónak megfes elővett egy doboz puhítgatta a cigerátt és megcsapkodta a- Megmondom ar
