Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. július-december (16. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-29 / 30. szám
lettel elke- sza- ikes- g sa- ;vész zava- tesen ágyáéi, és orko- äzinte eldől- ; film- lindez ilyen A lágy ét- ■S egy emmi trand, i erdő bam- tt vol- t hold éjsza- en oly . Meg 3gma- feküdt íjra az Nagy, a fü- gtelen <re... n ülve jveget íz eső. ntalan lost az ffr ház- á tejjel! tozzon Storgó, z eső- Dlt ala- szaka- a csir- iraegy llantott mázott rövid fehér tkosott ócska, a Sura >s volt ozban, irosba, ől feke- á, hogy asz, és jobban bádog- i/issza- rémlett illantott ísanna gy haj- zsivajhatal- iy levél ;t talált ott egy ak meg ttétörte szárát, es, sätet tar- asö, és rdítása Csák Gyula nuMm Pest-környéki, mesterséges tó partján heverésztünk. Én a napon nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában feküdt, félkönyékre dőlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt, faragott pipára, eszembe jutott, és kirándultam hozzá. A tó ugyan mesterséges - téglagyár mellett keletkezett gödör -, de olyan régi, hogy már természetesnek hat. Bokrok, cserjék koronázzák a partszegélyt, s egyik oldalát ellepte a sás és a nád is. A helyi horgászszövetség tulajdona a tavacska, s öreg rokonom a halőr.- Emezt meg majd eladom - mutatta fel a régebbi pipát. Egyszer már kérték - részletre. Három tizesért vettem, tavaly. Ámbár... lehet, hogy meggondolom.- Szabad itt fürödni?- Nincsen rá rendelet, én meg: engedem. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mélyül. A nádhoz közeli partszakasz, om- ladékos volt. Nagyon magasra emelkedett, a mederbe zuhanó óriási rögdarabok azonban lejtőt képeztek, s öt-hat méterre be lehetett a tóba gyalogolni. Lubickolás közben egyszer csak megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett, nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyel-bajjal sikerült is megmozdítanom. Minden oldalról zárt vesszökosár volt, olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Hasa- dékain bekukucskálva tucatnyi jókora pontyot láttam. A kosárhoz madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfabokor tövéhez vezetett. Innen egy másik spárgán tapogatózva, félig pocsolyába ágyazott, csorba vasfazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egymáson. Egyszer csak mozogni kezdett a bozót, és kis termetű, szőrmék képű öregember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt.- Maga itt a rákász? - kérdeztem. A kis ember közelebb mozdult.- Hogy lehet ezeket fogni? - érdeklődtem tovább.- Húsra jön - dörmögte a Tolsztoj- kinézetű alak, egyben zsebébe nyúlt, s parányi, mócsingos húsfoszlányokat szórt a vízbe. - Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön.- Maga kicsoda? - dörrent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredek, háromméteres parton, és nagyon mérgesnek látszott. A kis ember megrettenve, behúzott nyakkal pislogott felfelé. - Van igazolványa?- Rákot fogok... - mormolta az idegen.- Itt nem lehet. Meg ne lássam máskor! - Nekem lehet - mondta emeltebb hangon a rákász. - Az államnak fogok. Ezen tűnődött kissé az öregem, majd ismét rászólt: - Mutassa az igazolványát. Nézd meg! - tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak kettéhajtott, szürke kartonlapot nyújtott át. Olyan cédula volt, amit repülőkön szállított csomagokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű számot láttam rajta, s a repülőtársaság emblémáját.- Na? - sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgálódásomat.- Rendben van ez - szóltam lassan, és összehajtva visszanyújtottam az „igazolványt“. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt.- Hogy lenne rendbe! - replikázott fentröl az öreg. - Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel!- kapta elő a magáét.- De ő állami rákász - feleltem nyugodtan. - Neki másmilyen van.- Le van pecsételve? - nyugtalankodott tovább az öregem.- Le... Na, nézzük, hogy csinálja- szóltam a hallgatag rákászra. Eltette a kartonlapot, aztán felgyűrte nadrágja szárát, a vízbe gázolt, majd lemerített két markával húzott egy hosszút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztán újra víz alá nyúlt. Eközben az öregem alkalmas pontot keresve lemászott, és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát.- Hát halat mivel fog? - kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel.- Én csak rákot fogok.- Aha! - kapott a szón rokonom.- Mit tudni, nem fog-e halakat is?!- Csak rákot...- De ha.. mondjuk, halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorítottam. Sejtettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartalmaz „igazolványa“- amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott de feltettem, hogy látott, amikor kosarára bukkantam. Abból, hogy eddig nem szóltam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. így is volt. Ö is vigyorintott egy furcsát, s azt mondta.- Hát... azt is lehet.- Mivel?- Inggel.- Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta ingét, görcsöt kötött két ujjára, s a gallérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás.- Na, maga így nem sokat fog- legyintett rokonom megkönnyebbülten, és újra tömte a pipát.- Ebből él? - faggattam a szór- mókot.- Meg madárból.- Azt hogy fogja? Most már teljesen megnyugodott. Kirázogatta ingét, a partra terítette, aztán leguggolt, fejét két térde közé szorította, és füttyszerű hangokat hallatott.- Prü-prü-prü, pii-pii, prü-prü... A sajátos madár-morzejelre válasz érkezett valahonnan a nádasból.- De hogy fogja meg?- Kézzel. Villámgyorsan kaszáló mozdulatot tett, jelezve, hogy így.- Hol tanulta? - kérdeztem hitetlenkedve.- Apámtól.- Melyik vidéken?- Nagysárréten. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte.- Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom nyújtotta a zacskót. A sárréti ember sodort, és jóízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén derű és nyugalom honolt. Attól féltem: sírnom kell, ezért gyorsan leguggoltam, térdem közé szőri-1 tottam a fejem, és utánozam a madár- nyelvűt:- Prü-prü-prü- pii-pii, prü-prü... MALINAK ISTVÁN EKG Nem ilyen éjszakákat, Nem ilyen akadozó virtust! Balladámról lahasadtak a rímek: Nyitott seb a meztelen vers. A versnek, ó, adjatok ritmust! Két sántító ütem között Dermed a meg sem kezdett mozdulat. Tágult pupillák színes tűfejekkel Emlékeket szegeznek a mennyezetre, Ezerszer lerágott csontokat. Mint macskakövek réseiben az esővíz, A görcs lassan oldódik - még engedelmesen, Meddő marad minden vágy: Olajzöld pillantása ölelő asszonynak Nem fénylik fel a szürke ablakszemen. Nem ilyen éjszakákat, Nem ilyen magányos virtust! Üres vizespohár az asztalon, Egyetlen üvegpercbe feszített kérdőjel. A versnek, ó, adjátok vissza a ritmust! Úti napló Az átmérők feszítik a kört, melyen háromszor indultam útnak. Az átmérők csak a kört szelték ketté, S öklömet, a zsebembe szórtat. Esendő, ki negyedszer is búcsúzik tőled, s körkörös úton tétovázik feléd. Mert a felvonó két emelet közé szorult, és az erő kitörni már nem elég. A negyedik dimenzió ez itt, kimondatlan szavak börtöne. A párhuzamok itt metszik egymást, a körnek nincs vége, és hol a kezdete? Az átmérők a semmibe merednek. Esendő, ki újra mozdulok feléd: A kör íme beszakadt, elnyelve elhaló lépteim neszét. i. Igen, most lehet folyó. Egy légy szállt a nyakára, i egy szilánk. Érezte, hogy kerülgeti a legördülő lyadék csór- izzadságcseppeket. Most megállt. íz? Gyorsan Biztosan fölemelte a mellső lábát, és volt. A vér- megtörölte parányi fejét. Egészen tek le a fűbe. biztos! Minden légy ezt teszi! Most asához nyúlt, egy kicsit tovább ment. Átkozott légy! leg, tapadós A pilóta felemelte a kezét, és a nyakára csapott. Ismét zümmögést k! hallott. Elszállt, a ronda dög! Csaknem, ez nem hogy most meg a halántékára ült. A pilóta megrázta a fejét. A légy meg se mozdult. Újra megrázta a fejét. Semmi. A pilóta bágyadtan legyintett. A légy felröppent, és a hajára szállt. A piros kéz lehanyatlott a fűbe. Kiabálnom kellene, gondolta a pilóta. Bizonyára vannak a közelben emberek. Szabad területen van. Itt nincs ellenség. Felemelte a fejét. Fű. Mindenütt fű. Eltakarta a kék égboltot. Kiáltani próbált. Segítség, segítség! A hangja idegenül csengett. Segítség! Csend volt. Csak egy madár csi- csergett valahol a közelben. A pilóta visszahajtotta fejét a fűbe. Egy aprócska zöld pókot vett észre, amely az ő árnyéka elől menekült. Egy ideig mozdulatlanul feküdt. A szilánk tépte seb a gyomrában egyre jobban fájt. Valami megcsiklandozta véres tenyerét. Egy légy volt. Ott ült a vérbe merülve. Fúj! Elrántotta a kezét. A légy áttelepedett egy fűszálra közvetlenül az arca elé. Aztán felröppent, és a homlokára szállt. A pilóta mérges lett. Szóval nem hagysz nyugton! A másik kezével végigsimított a homlokán. Zümmögést hallott. Aztán csend volt. Hosszú csend. Már azt hitte, hogy a légy elszállt. De itt volt. Ismét a nyakára telepedett. Érezte, hogy ott ül, aztán egy másikat is észrevett a füle alatt. Már ketten voltak. Nem, hárman. A harmadik a kabátja ujján mászott felfelé. Megmozdította a kezét. A légy elszállt, de rövidesen egy újabbal tért vissza. Vagyis most már négyen voltak! A pilóta undorodva megborzongott. Újra fölemelte a fejét, újra kiáltott. Semmi válasz. Csak a fű susogott az enyhe szélben. Ismét zümmögés. Egy nagy zöld légy. A szemöldökére szállt. Aztán lassan átvándorolt a halántékára, ahol egy keskeny véres csík húzódott. Akkor került oda, amikor azt a másodikat elakarta hessegetni. Nem, az elsőt. De ez már az ötödik. És ki tudja, hány van még rajta. Félelem kerítette hatalmába. Újra kiabálni kezdett, de már nem emelte fel a fejét. Hangját elnyelte, eltűnt a föld, a fű gyökerei között. Zümmögést hallott. Egy egész légyraj közeledett. Kicsi, nagy, fekete és zöld legyek. A fű pedig hallgatott. Sárga volt, és magasra nőtt. Eltakarta az égboltot. Ilyen hát a vég! Mindenütt legyek! Az arcán, a szemhéján, az ajkán. Szívták az izzadságot és a vért. Az izzadságcseppek pedig egymás után gördültek le a pilóta arcán. És a vére is egyre folyt. A pilóta már nem védekezett. Susogott a fű. Léptek közeledtek. Emberek. Már ott álltak fölötte. Itt fekszik. Él? Él! Megsebesült. De nem életveszélyes. Hé, jó ember, ébredjen! A pilóta felnyitotta a szemét, és kinyitotta a száját. Könyörgök... Könyörgök, hajtsák el a legyeket! ILLÉS ANNA fordítása VARGA LAJOS illusztrációja
