Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-28 / 4. szám

„el akartam bújni‘ Zenét- jót és jól Egy műsor margójára Ismét a zenéről írok, azokat a közös vonásokat keresve, melyek mindnyájunk életében a legszembetűnőbb hajlamosí­tó tényezőket jelentik a szép, az értékeiben maradandó iránt. Kik azok, akik a televízióban zenével ,,próbálnak“ élmény­világot teremteni számunkra, felvállalva egy esztétikai érték­rendet és egy olyan kapcsolat­formát, amely stílust hozva lét­re közvetít zeneművészetet azokhoz is, akik nem jutnak el a hangversenytermekbe? Bi­zonyára sokan vannak, akik e téren dolgoznak, köztük szerkesztők, szakmai tanács­adók. Persze, a televízióban sem elég a puszta szándék, illetve a munka élvezése. Csu­pán az igyekezet elhamarko­dottságot, a sablon felületes­séget szülhet - s ezeket a ze­ne nem viseli el. Tapintat, alá­zat és magas fokú művészi tudás szükséges egy jó kon­cert ,,legyártásához“. Ezt a szót a televízióban gyakran profanizálják, némi megnyug­vást jelezve saját munkájukkal kapcsolatban. Az önmagában tartalmas bevezetők, összekö­tő szövegek és magas színvo­nalú zeneszámok ügyes összenyírása ugyanis végeér­hetetlen önismétléseket és ér­tetlenséget is szülhet, s a mu­zsikát nem értők tábora - félő -, így egy idő múlva nem kér többet a „jóból“. Ezért látja e sorok írója (és most talán ő is ismétli önmagát) szükségét egy összehangoló, koordináló tényezőnek - legyen az a do­kumentumokat, életrajzi érde­kességeket bemutató filmrész­let, vagy a hallgatóság, a né­zők figyelmét spontán lekötni tudó, ügyesen megszerkesz­tett szöveg mely éipró forté­lyokkal képes állandó figyelő- helyzetben tartani azokat, akikhez szólni kíván a műsor. A prágai televízió Hudba z res- píria című műsora változatos­ságaival, szigorú művészi kö­vetelményeivel már ezen az úton halad. A műsort figyelők, akárcsak egy visszapillantó tü­körbe tekintve, alkalomról al­kalomra szem- és fültanúi le­hetnek a színvonal állandó emelkedésének. A kiváló ze­neszerzők és muzsikusok nyo­mában útra kelő kamerák Csehország több vidéki váro­sába is elkísérik Milan Fridi szerkesztő forgatókönyvi el­képzeléseit, így változatos, új hangulatokat teremtő jó mű­sorral lepheti meg a televízió a zenebarátok táborát, mely előszeretettel - saját értékvilá­gával rezonáló megelégedés­sel - fogadja a számára újat, néha - a televíziós stílus elfo­gadásával - talán még megle­pőt is. Elég, ha mi, akik ott ülünk a képernyő előtt őszinte­séget, igazi érdeklődést, tán némi odaadást is látunk azok arcán, akik udvariasan, de nem behizelgően próbálják elénk tárni azt, amit már talán rég illett volna tudnunk - s ezt úgy csinálják, hogy mi mind­nyájan a jó muzsikát hallgatva nekik adunk igazat. RÁCZ TIBOR (Sípos Géza felvétele) T eát iszik, zsebkendőt szorongat, nézelő­dik. Vékony ujjai egymás után futnak végig az asztal márványlapján. Akármiről is beszél, akárhogy is mosolyog, a tekintete vala­hogy mindig bánatos marad. S ha szótlan, még szomorúbbnak tűnik.- Két remekbe szabott alakítását láttam a té­vében: a Lear király Cordeliájának és Marcel Achard Jozefájának a bolond lánynak, emlék­szem, ugyanez a szomorúság bujkált a szemé­ben. Aztán láttam egy Makk Károly-filmben, s azóta valami azt súgja, ön is azok közé tartozik, akiket korán megsebzett az élet.- Tizenöt éves koromig minden rendben volt körülöttem. Bár az óvónőnek sok gondot okoz­tam. Ha sétáltunk, minden kapualj alatt meg­álltam, hogy becsöngethessek, s azon szóra­koztam, hogy a pofont azt kapja, aki az utolsó a sorban. Ha meg aludni kellett, elcsentem a kabátomat és meglógtam. Ennek természete­sen az lett a vége, hogy kitették a szűrömet. Anyám varrónő volt, nem sokat foglalkozhatott velem, közgazdász apám meg jóformán többet volt a nagyvilágban, mint otthon. A nagyma­mámhoz kerültem, aki megpróbált házias kis­lányt faragni belőlem. A mosogatás nem nagyon érdekelt, de az, hogy utána megengedte, hogy SZÁZHÚSZ FOKON INNEN ÉS TÚL Találkozás Igó Évával az asztal tetején énekelhessek, nagy örömet jelentett. Később anyám mellett a foci, a zsíros kenyér és a nagy bunyózások idejét éltem. A gimiben meg, enyhén szólva, én voltam a leg­nagyobb bajkeverő az osztályban. Amiből kitűnő voltam, abból fél év múlva bukásra álltam. Igazá­ból csak a könyvek, meg a nyelvek érdekeltek. Anyámtól németül, apámtól angolul tanultam. Szóval otthon ülő lettem. De szabadság volt ez is, hiszen azt csináltam, ami érdekelt. Legna­gyobb élményem ebből az időszakból Norman Mailer könyve, a Meztelenek és holtak. Emlék­szem, úgy kiborított a szörnyűsége, hogy na­pokba telt, míg újra magamra találtam. Aztán tizenöt éves koromban meghalt az apám, s ez egy csapásra megváltoztatott. Az a szomorú­ság, amiről előbb beszélt, talán akár fészkelhet­te be magát a telkembe. Rettenetesen fájt, hogy elveszítettem öt. Ma, ha döntenem kell valamiben, óhatatlanul megfordul a fejemben, hogy mit tenne ö az én helyemben. Mondják is, hogy olyan vagyok, mint az apám, az izgága termé­szetem is tőle örököltem. Hogy nem vagyok könnyű eset, azt magam is tudom. Engem vagy nagyon szeretnek vagy ki nem állhatnak. Akik nem szeretnek, tudom, azért nem, mert valamit viszek a képemen, ami nem tetszik nekik. Ami­nek nem ismerik az igazi tartalmát.- A bolond lánnyal ugyanígy voltak az embe­rek. Vagy nagyon nem szerették vagy elis­merték.- Végül is ez a fontos, nem? Akarhatok-e többet, minthogy egy darab, amelyben játszom. Komoly érzelmeket kavarjon föl? Úgy hiszem, ez még a személyes sikernél is fontosabb. Hogy mit éltem át, amíg felvettük a filmet, az más kérdés. Pár nap alatt kétszáz oldalnyi szöveget keltett megtanulnom, s hozzá ez volt az első munkám a tévében. Aztán tartottam a partnere­imtől is, úgy hittem, nehezen fogok feloldódni közöttük. Huszti Péter a tanárom volt a főisko­lán, Psota Irénnel és Darvas Ivánnal viszont akkor dolgoztam először. Psotát mindig tátott szájjal bámultam, de gyerekkori ideálom volt Darvas is. Otyan szerelmes voltam belé, ahogy az a nagy könyvben megvan írva. Az álom, hogy egyszer találkozunk, nagyon jó volt. De amikor ott voltak mellettem, azt sem tudtam, melyik lábamra álljak. Ha hiszi ha nem, az alatt a hat nap alatt, amíg felvettük a filmet, pontosan hat kilót fogytam. Voltak napok, amikor el akartam bújni a világ elől.- Máskor is érzett valami hasonlót?- Soha. Az, hogy amit felvettünk, azon már nem tehetett javítani, nagyon elkeserített. És persze az sem volt mellékes, hogy Dómján Edit után játszottam a szerepet. Hiába mondogattam magamnak, hogy közben tizenöt év telt el, s mert a világ sokat változott, nekem máshogy kell megformálnom a lányt, a felelősség súlyát olyan nehéznek éreztem a vállamon, hogy egy­szerűen nem tudtam feloldódni. A százhúsz fokot, amit máskor sikerült elérnem, itt meg sem közelítettem. Csurka István rádiójátékában nem. azzal álltak elém, hogy most mutasd meg, mit tudsz, hát nem is voltak gátlásaim. Azt úgy megcsináltam, hogy nívódíjat kaptam érte. Szó­val a bolond lány tanúlságos eset marad szá­momra. Végérvényesen megjegyeztem, hogy csak a saját kárán tanul az ember. SZABÓ G. LÁSZLÓ I---------------------------------------------------------------------------------------------------------------1 J Gleb Panfilov, A tűzön nincs átke­lés és a Szót kérek című nagy sikerű szovjet filmek rendezője Darja Mihajlovára, a fiatal moszkvai színésznőre bízta legutóbbi alko­tása, a Valentyina főszerepét. A fil­met a Szlovák Televízió is műsorá­ra tűzte. J A kisfiú % és a farkasok Nem tudományos-ismeretterjesztő filmről akarok írni, mégcsak nem is az állatvilág védelmét hirdető műsorról. Mélyen emberi témát választott Anto­nin Máéa cseh író a nemrég bemuta­tott Karácsonyfa című tévé játékához. Pontosabban nem is témát, hanem alapanyagot, amelyet Michele Bataile francia író novellájában talált meg. Az üdülésen tartózkodó francia apa és fia közvetlen közelében zuhan a tengerbe egy atomtöltettel felszerelt repülőgép. A fiú - Pascal - a megsé­rült töltetből „kiszabaduló" sugárzás­tól halálos beteg tesz. A radioaktív fertőzés tehát egy védtelen és ártatlan tíz-tizenkét éves fiút taszít a halálba. Nem, nem hal meg azonnal, az ilyen kisebb dózisú fertőzések lassú halált okoznak. Leukémiás tesz - gyógyít­hatatlan beteg. A történetet ezzel akár be is fejezhetnénk, de ez a tévéfilm jóval mélyebb filozófiával boncolja a végveszélyhez érkezett világ hely­zetét. Nem az atombiztos óvóhelyek egyenruhás lakóit jeleníti meg, nem is a frakkos diplomaták politikai harcát. Á kisembert - az egzisztenciájukért, megmaradásukért küzdő emberek életét állítja előtérbe. Tragédiájuk an­nál megrázóbb, minél inkább tudato­sítjuk, hogy gyakorlatilag tehetetlenek a „békeidők" sugárfertőzéseivel szemben. A légtérben röpködő, atom tölteteket szállító repülőgépek, a raké­tasilók mélyén lapuló sugárhalál, vétet lenek, emberi hanyagság, közöny té­vedés nyomán elszabadulhatnak - el­pusztítva a földet. Volt a tévéfilmnek egy jelenete, amikor a fiát egyedül nevelő férfi újságíróként dolgozó barátnője két­ségbeesve közli: nem fogadta el lapja az esetről írt feltáró riportját. Főszer­kesztője azzal indokolta döntését, hogy fölösleges pánikot kelteni az emberekben. A polgári társadalom is­mert érvelése ez, a maga minden álszenteskedésével együtt, mondván: amiről nem írunk, nem beszélünk az nem létezik. Pedig a veszély kimon­dásával megtehető az első lépés az elhárításához. Az igazi drámát azonban az jelen­tette, hogy a fiú az eset óta sejtette, majd tudatosította is, hogy halálos veszélyben van. Az orvos három örömteli, nyugodt, gyermekien boldog hónapot kért neki apjától, aki anyagi lehetőségeihez rpérten ezt meg is adta fiának. A természethez - a farka­sokhoz - ősi módon vonzódó fiúnak még farkasokat is vásárol. Jelkép ez, amely jelzi, hogy csupán az ember képes önmagát tudatosan pusztítani, a természet más élőlényei erre képte­lenek. Persze ez így önmagában nem a megoldást kínálja. Az állatkertböl a két farkassal hazafelé tartó apa autója mellett elhaladva, a szagtól megvadulnak egy gazda lovai, s az arra haladó kamionnak rohannak. El­pusztulnak a lovak, de meghal gazdá­juk is. A természetet egy ideig megő­rizhetjük úgy is, hogy házaink köré telepítjük, de a megőrzést nagyban kell elvégezni - földi méretekben. Ha nem így teszünk, beláthatatlan követ­kezményeknek nézhetünk elébe. Nehéz ennek a filmnek többrétegű mondanivalóját egy rövid recenzió­ban megfogalmazni. Kétségtelen, hogy időszerű gondolatokat vetett fel. Az önmagát veszélyeztető ember, a természet és az ember viszonya, az érzelmek, a családi kapcsolatok rend­szere, illetve rendszertelensége, az anyagi jólét és az erkölcs kölcsönha­tásai olyan kérdések, amelyek függet­lenül a társadalmi berendezkedéstől, a világon élő valamennyi embert érin­tik. (d-n) DJ SZÓ 14 1983. I. 28.

Next

/
Oldalképek
Tartalom