Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-28 / 4. szám

Julio Cortázar Volt idő, amikor sokat gondoltam az axolotlokra. Kijártam a Jardin des Plan- tes-ba, s órákig néztem őket, figyeltem mozdulatlanságukat, komor mozdulatai­kat. És most axolotl vagyok. A véletlen vitt el hozzájuk egy tavaszi reggelen, amikor Párizs a lassú léptekkel múló téli időszak után szétnyitotta páva­farkát. A Port Royal körúton mentem le aztán rátértem a St. Maróéira és a L Hospitalra, elnéztem a zöldet a ren­geteg szürkeség között, és eszembe ju­tottak az oroszlánok. Az oroszlánok és a párducok barátja voltam, az akváriu­mok nedves és sötét épületébe viszont sose mentem be. A rácsnál hagytam a kerékpáromat, és elmentem megnézni a tulipánokat. Az oroszlánok csúnyák voltak, a párducom pedig aludt. Az akvá­riumok mellett döntöttem, s miután unot­tan végignéztem a közönséges halakat, váratlanul megakadt a szemem az axo- lotlokon. Egy teljes óráig néztem őket s úgy mentem ki tőlük, hogy képtelen voltam bármi mást csinálni. A Saine-Geneviéve könyvtárban meg­néztem egy lexikont, s megtudtam belőle hogy az axolotlok lárva alakúak, kopol- tyujuk és valamiféle, a kétéltüekre jellem- zo légzőszervük van. Hogy mexikóiak, azt tudtam már rózsaszín kis azték pofá­!áh|0l'-fS 32 akvárium fölött kifüggesztett tábláról is. De azt olvastam, hogy Afriká­ban olyan példányokat találtak, amelyek a szaraz évszakokban a szárazföldi élet­re is képesek, s ha megjönnek az esők, a vízben folytatják az életüket. Megtalál­tam a _spanyo| nevüket is - ajoloténak hívjak okét értesültem róla, hogy ehe- zsí**at ugyanúgy használ­tak (állítólag már nem használják) mint a csukamájolajat. Szakkönyveket nem akartam megnéz­ni, de masnap megint elmentem a Jardin des Plantes-ba. Kezdtem délelőttönként odajárni, néha délelőtt és délután is el­mentem. Az akváriumok őre zavartan mosolygott, amikor elvette tőlem a jegyet Az akváriumok előtt húzódó vaskorlátra támaszkodtam, és néztem őket Nincs ebben semmi különös, de az első pilla­nattól fogva megértettem, hogy egymás­hoz vagyunk kötve, hogy valami, ami már regestelen-régen elveszett és tovatűnt, ennek ellenére még mindig összekapcsol bennünket. Elég volt azon az első dél- elottön megállni az üvegfal előtt, amely mögött buborékok szálltak föl a vízben. Az axolotlok az akvárium aljának kes­keny es csekély (csak én tudom, milyen keskeny es csekély) mohás földcsíkján bújtak össze. Kilenc példány volt az ak­váriumban, s a többségük az üvegfalhoz nyomta a fejét, s úgy nézte arany szemé­vel a közeledő látogatókat. Zavarba jöt­tem, szinte elszégyelltem magam, s csaknem illetlenségnek éreztem, hogy ideáitok ezek elé az akvárium mélyén csendesen mozdulatlanul összetömörülö kis testek elé. Gondolatban kiválasztot­tam egyet, hogy jobban megvizsgáljam. Egy rózsaszínű, áttetsző kis testet láttam magam előtt (a tejüvegböl készült apró kínai szobrok jutottak róla eszembe), amely egy különös finomságú halfarok­ban - testünk legérzékenyebb részében végződő, tizenöt centiméter hosszúsá- gu gyíkra hasonlított. A gerincén egy átlátszó uszony futott végig, és olvadt beto a farokba, de legjobban azok a lehe­letfinom kis lábak ragadtak meg, amelyek apró ujjakban és valósággal emberi kör­mökben végződtek; nem a formájuk miatt látszották emberinek, hanem azért, mert nem lehetett nem tudomásol venni hoqv emberiek. S ekkor fedeztem fel a szemét és az arcát. Ezt a kifejezéstelen arcot, amelyet nem tört meg egyetlen vonás sem, csak a szemek, ez a két gömböstü- fejnyi lyuk, amelyeket teljesen kitöltött az áttetsző arany, s nyoma sem látszott bennük semmiféle életnek; de amint el­néztem őket, tekintetem mintha áthatolt volna az aranyrétegen, s szinte beleve­szett a szemek áttetsző, sejtelmes belső világába. Vékony, fekete udvar övezte az aranyszínű szemeket, mintegy beleraj­zolta őket a rózsaszín húsba, a fej elmo­sódón háromszög alakú ékkövébe; a há­romszög persze szabálytalan volt, a csú­csait görbületek tompították le, s így telje­sen olyannak látszott, mint egy kis szo­bor, amelyet kikezdett az idő vasfoga. A száját elrejtette az arc háromszögletű síkja, csak profilból lehetett következtetni számottevő méretére; szemközt nézve az axolotl szája mintha csak egy apró kis rés volna, mint egy lyuk az alabástromon. Kétoldalt a fején, ahol a fülének kellene lenni, három korollra vagy növényhajtás­ra emlékeztető vörös kis ágacskák mere­ven fölegyenesedtek, majd újra lekonyul­tak. Néha leheletfinoman megmozdult valamelyik apró kis láb, s láttam, amint a parányi ujjak lágyan elhelyezkednek a mohán. Az a helyzet, hogy nem nagyon szeretünk mozogni; olyan szűk az akvári­um, hogy alig mozdulunk meg, farkunkkal vagy fejünkkel máris egymásnak ütkö­zünk, s nehézségek, viták, kellemetlen­ségek támadnak. Ha nyugton vagyunk, kevésbé érezzük az idő múlását. Épp a nyugalmuk volt az, ami meg- igézett, amikor először láttam az axolotlo- kat. Úgy rémlett, homályosan értem is titkos akaratukat: hogy közönyös mozdu­latlansággal szüntessék meg a teret és az időt. Később jobban kiismertem őket: a kopoltyúk összehúzódása, a vékony kis lábak puhatolózó mozdulata a köveken, egyikük-másikuk hirtelen úszkálása (egy­szerűen a testük hullámzásával úsznak) bebizonyította, hogy ki tudnak mozdulni abból a dermedt kábultságból, amelyben órákat töltenek el. Mellettük, a többi akvá­riumban, különféle halaknak a miénkhez hasonló szép szeméből meredt rám az együgyű ostobaság. Az axolotlok szemé­ből egy egészen más életről, egy másfaj­ta nézésről érkezett ^hozzám üzenet. Ar­comat az üveghez nyomva (ilyenkor az őr nyugtalanul köhintett) próbáltam köze­lebbről látni azokat az apró, aranyló pon­tokat, amelyeken át a rózsaszínű kis lények végtelenül lassú és távoli világba vezet az út. Hasztalan volt kocogtatni az üveget az arcuk előtt, sose reagáltak rá, a legkisebb mértékben sem. A szemük­ben tovább izzott az andalító, iszonyú tűz, s csak néztek rám abból a felderíthe- tetlen mélységből, amelybe beleszé­dültem. S ennek ellenére ott voltak a közelem­ben. Ezt már azelőtt is tudtam, hogy axolotl lettem. Már aznap megtudtam, amikor először mentem oda hozzájuk. A majomnak az emberekkel azonos vo­násai, a közhittel ellentétben, éppen arról a távolságról tanúskodnak, amelyek el­választják őket tőlünk. Az axolotlok és az emberi lény közti hasonlóság teljes hiá­nya bebizonyította nekem, hogy felisme­résem helyes, nem felszínes analógiákra építettem. Csak azok az apró kis kezek... De egy, fali gyíknak is ugyanolyan keze van, mégsem hasonlít rájuk semmiben. > Azt hiszem, az axolotloknál a fej tette, ez a háromszögletű, rózsaszínű kis fej az apró, aranyló szemekkel. Ez nézett és hívott. Csalogatott. Nem volt állati. Könnyű, csaknem kézenfekvő volt a mitológia útjára tévedni. Az axolotlok­ban olyan metamorfózist kezdtem látni, amely képtelen volt megsemmisíteni va­lamiféle sejtelmes emberiességet. Tuda­tos lényeknek képzeltem őket, a testük foglyainak, akiket egy végtelenül mély némaságra ítéltek. Egy reménytelen töp­rengésre. Vak tekintetük, az a kifejezés­telen, de ennek ellenére iszonyúan fény­lő, két apró aranykorong úgy hatolt be­lém, mint egy üzenet: „Ments meg min­ket, ments meg minket!" Meglepetten vettem észre, hogy vigasztaló szavakat suttogok, gyermeki reményeket közvetí­tek feléjük. Ők csak néztek rám tovább mozdulatlanul: a kopoltyúk apró ágai hir­telen kiegyenesedtek. Ebben a pillanat­ban valamiféle tompa fájdalom áradt szét bennem: talán látták, talán érzékelték erőfeszítésemet, hogy belehatoljak éle­tük végzetesen elzárt lényegébe. Nem voltak emberi lények, de egyetlen állat­ban sem fedeztem fel ilyen mély rokon­ságot. Az axolotlok mintha tanúi lettek volna valaminek, néha pedig rettentő bí­rái. Aljasnak éreztem magam, ha a sze­mükbe néztem, olyan rémítő tisztaság ült ezekben az áttetsző szemekben. Lárvák voltak, de lárva szó spanyolul álarcot, sőt kísérletet is jelent. Vajon ezek mögött a kifejezéstelen s ennek ellenére kérlel­hetetlenül kegyetlen azték arcok mögött milyen kép várta a maga óráját? Féltem tőlük. Azt hiszem, ha nem éreztem volna a többi látogató és az őr közelségét, nem mertem volna szembe­nézni velük. „Majd felfalja őket a szemé­vel“ - mondta nevetve az őr, aki bizonyá­ra kissé bolondosnak tartott. Nem vette észre, hogy éppen ők faltak fel lassan­ként a szemükkel valamiféle aranyló kan­nibál szertartás folyamán. Távol az akvá­riumtól elég volt csak gondolatban fel­idézni őket, s máris mintha a messzeség­ből is hatottak volna rám. Végül már mindennap eljártam, éjszakánként pedig elképzeltem őket, amint mozdulatlanná merevednek a sötétségben, s lassan elö- renyújtják egyik lábukat, s ez szinte rög­tön a másikéba akad. Talán épp a teljes éjszakában lát jól a szemük, s nappal válik számukra minden elmosódottá. Az axolotlok szemét nem fedi szemhéj. Most már tudom: nem volt benne sem­mi különös, hogy így kellett történnie. Minden délelőtt, amikor az akvárium fölé hajoltam, kissé erősebbé vált bennem ez a felismerés. Szenvedtek, s testem min­den ize felfogta ezt az elnémított szenve­dést, ezt az enyhülés nélküli kínlódást a víz mélyén. Fürkésztek valamit, egy távoli, megsemmisült birodalmat, a sza­badság korát, almikor a világ az axolotlo- ké volt. Lehetetlen, hogy egy ilyen iszo­nyú kifejezés, amely le tudta győzni az ékkőre emlékeztető arcukra erőszakolt közönyt, ne hordozza magába a fájdalom üzenetét, valami bizonyítékát ennek a fel­színi elátkozottságnak, ennek a folyé­kony pokolnak, amelyben szenvedtek. Hasztalan próbáltam bebizonyítani ma­gamnak, hogy saját érzékenységem vetít egy nem'létező tudatot az axolotlokba. Ők is tudták, én is tudtam, hogy haszta­lan. De nem volt benne semmi különös, hogy így történt. Arcom odatapadt az akvárium falához, s szemem újra meg újra megpróbált behatolni ezeknek az aranyló, szívárványhártya és pupilla nél­küli szemeknek a titkaiba. Átmenet és meglepetés nélkül pillantottam meg az üveg túloldalán az arcomat az axolotlok helyett: igen, kívül láttam az arcom az üvegtől, és megértettem. Csak egy dolog volt különös: az tudniil­lik, hogy ugyanúgy gondolkodtam tovább, mint előzőleg. Mikor az első pilla­natban észrevettem ezt, olyan volt, mint amikor az élve eltemetett döbben rá el­borzadva a végzetére. Kívül újra közele­dett az arcom az üveghez, láttam, amint ajkam összeszorul az' erőfeszítéstől, hogy megértsem az axolotlokat. Axolotl voltam, s egy pillanatra tudtam, hogy lehetetlen bármiféle megértés. Ó az ak­váriumon kívüli gondolat volt. Maga lévén ő, ismertem őt, de axolotl voltam, és a saját világomban éltem. A borzalmas az volt - ezt még abban a pillanatban megértettem -, hogy egy axolotltest fog­lyának éreztem magam, mintha átvándo­roltam volna belé embergondolatommal együtt, élve volnék eltemetve egy axolotl- ban, s arra volnék ítélve, hogy csillogva fickándozzak ezek közt az érézketlen teremtmények közt. De minden meg­szűnt, amint egy apró láb végigsiklott az arcomon, félrehúzódtak, máris^egy axo- lotlot láttam magam mellett, amint nézett rám, s megértettem, hogy ő is érti; mind­ez bármiféle lehetséges kommunikáció nélkül játszódott le, mégis olyannyira vi­lágos volt az egész. Vagy én voltam benne is, vagy mindnyájan emberi módra gondolkozunk, csak a gondolatok kifeje­zésére nem vagyunk képesek, csak sze­münk aranyló csillogására vagyunk utal­va, amely mereven nézi az akvárium üvegéhez tapadó emberi arcot. Ö sokszor visszatért, de mostanában ritkábban jön. Hetek is elmúlnak anélkül, hogy megjelenne. Tegnap láttam, hosz- szan nézett rám, aztán hirtelen elment. Úgy rémlett, hogy már nem érdeklődik irántunk annyira, inkább csak megszo­kásból jött le. Mivel gondolkodáson kívül egyebet sem teszek, sokat gondolhattam rá. Eszembe jut, hogy kezdetben kapcso­lat volt köztünk, akkor olyan közel érezte magát a rejtélyhez, amely rabul ejtette, mint még soha. De a híd megszakadt kettőnk közt, mert az a valami, ami akkor rabul ejtette, most egy axolotl volt már, s elidegenedett saját emberi életétől. Azt hiszem, eleinte némi tekintetben - ó, csak bizonyos tekintetben - még vissza tudtam térni mellé, s ébren tudtam tartani benne a vágyat, hogy jobban megismer­jen bennünket. De most már végleg axo­lotl vagyok, s ha úgy gondolkodom, mint egy ember, csak azért van, mert rózsa­színű ékkőre emlékeztető képében min­den axolotl ember módjára gondolkodik. Azt hiszem, sikerült az első napokban - amikor még én voltam ö - mindebből elmondanom valamit neki. S ebben a végső magányban, amelybe ö már sose tér vissza, csak az a gondolat vigasztal, hogy talán ír majd rólunk, s ab­ban a hitben, hogy egy mesét talál ki, megírja mindezt az axolotlokról. BENCZIK VILMOS fordítása r E letünktx és a b bér néha elkc talanságot, s És az ilyesmi . ra van. Egyszer pe gok az utcán. Süt a nap, : rétién embe szembe... Ro vés emberek gam... Aztán tatáskás férfit jó megjelené; visel, és ezei veszek észre nincs begomt Más az én tovább és ner én, a bolond., erre szükség« Figyelmezt« ne kerüljön ke Utána kiált* — Uram! Ur Nem hallja. I Ismét kiélte - Uram! Vá Nem hallja, Utána szál; Befordul a dúlok. Bemec be, én utána, són, már majc kor belép va ségbe, én ul feltartóztat.- Kit keres Mire én:- Azt az € most jött be. Mire a nő: - Milyen üc Milyen ügy ügyben, azt é Azt felelem - Belső üg\ Mire a nő:- Szinyicin hét be. El var Mire én:- Csak eg össze néhán) mondani. A nő:- Akkor mc elintézem. Én:- önnek n Ez nagyon ké A nő:- Akkor írja ron, én majd ; Fogok egy i Igen intelligen ha netán bár hozhassa zav társat. Tehát ezt ANN- Maga neken gott, ne tagadja észrevettem. Mes Mosolyogtam.. igen... valamikor. Gyöngéden átk- Megfigyeltem - az autóbuszé; pontosan nekem gott. Isteni alakja ga a megtestesült Tudom, mi a szé udvariasság. Gé gyök.- Szívesen r kednék magával, hogy gyönyörűen Atfonta karjávc kamat.- Talán elmegy hová táncolni? E *Mai észt elbeszéli Ludovit Fulla: Téli csend

Next

/
Oldalképek
Tartalom