Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-21 / 3. szám
isdorf * mm ggördülnek a járdaszegély anélkül, hogy kikapcsolná i tilosban. negragadja a férti karját, ngedi. Megpróbál valamit rézik. Aztán oldalra hajtja ít az új lakóházak ablaksoyt? - kérdi a férfi. A nő érfi felé fordítja és mélyen férfi egy pillanatig tétován megértőén bólint, nagyot orrán a levegőt és lehajtja pillanatban csibészes gri- gkérdezi: - Teszünk még súszik az ülésen, hangja könnyekkel küszködne: /lenj még valahová./- És követelödzik: - Nos, intöbbé ne hozz ide. Érted! i szemmel tekint a nőre, gát. Arca makacs, határo- Felbúg a motor, a gyorsa- jához nyomja a nőt. íye átsuhan a kocsi belse- . A nő meghatódva, alig nosollyal figyeli mindezt, férfi ebből az általa meg- mtett helyzetből kiutat tai-oda dobálja a kocsi. A nő tózik. Az utazás váratlan, szórakozást nyújt számá- emét, és nagyon erősen bői az érzésből valamit ;dig tudja, mindez elszáll, elszállt már, és hogy nem iőbb sem. :ha egy meghatározott cél jsttartása gyertyaegyenes A nő szemével végigsiklik ) és biztonság árad belőle, öbben, megtörtént a dénárja át, behatol a legtávo- ebben a pillanatban olyan zereti a férfit, ahogy még rerette s ezután sem fogja figyeli a motor bugását, ülő nőset nem vesz észre, ilem fojtogatja. Amikor az ő hátratámaszkodik, úgy ág semmi kincséért sem gmozdulni. A férfi felnyitja I, a csomagtartóból elöve- i csavarhúzó segítségével 3t. A nő, anélkül, hogy ;keny szemrésén át figyeli szelíd és nyugodt, s az í> megmásíthatatlanul ott boldog érzés megtörik, ellepi a könny, s tudja, ez tázdákat a férfi homlokán, jgyanó szemét, a ránehe- I, állának zsírpárnáit, s arra gondol, hogy ő a legszebb férfi, akit valaha ismert. A férfi jobb kezét a nő combjára teszi, ballal a kormányt tartja. A nagyvárosi éjszaka elsuhan mellette, s a nő arról álmodik, hogy újra gyermek lett, életéről ismét mások döntenek, megint olyan egyszerű minden. Nincs választás. Valaki magára vállalta a felelősséget helyette. Minden olyan csodálatosan könnyű. Lecsavarja az ablakot, ajkán a köd és a nedves lomb illatát érzi. Egy betonkeverő lámpái mint két piros szem úgy ragyognak fel. Az autó megfarol és nyikorog a villamossíneken. A nő arra gondol, milyen értelmetlen lenne most meghalni, pedig nem is lenne semmi ellenvetése, ha megtörténne. Felmerül benne a kérdés, vajon elég mély-e rokonszenve, vonzalma ahhoz, hogy megengedhesse magának a halált. Saját temetésének képe olyan konokul befészkeli magát a képzeletébe, hogy ezen nevetnie kell. De ugyanebben a pillanatban azt is tudja, nincs többé visszaút. Az az élet, amelyet húsz évig építgetett, befejeződött. S 6 száguld egy újrakezdés felé. Kétsége saját ereje felöl egyszeriben elszállt, s nincs értelme, hogy visszaforduljon. Arcát a férfi vállára fekteti, s először érzi magát igazán biztonságban. ' A férfi erős rántással fékezi az autót a kis zsákutcában, azon a helyen, ahol parkolni szokott, ha az anyjához érkezik látogatóba. Világosszükre szeme csillog, ajkát összeszorítja. Egy sötét ablakból fiatal asszony hajol ki, fején hajcsavarók, szájában cigaretta. A nő érzi, hogy kezdi lassan elveszíteni az ellenőrzést a belsejében dúló izgalom felett, s ezzel egyidőben élesen és világosan tudatosítja a külvilágot. Finom eső szórja be az autó ablakáit gyengéd vízgyöngyökkel, s a bizarr fátylon keresztül a világ puhábbnak és érezhetőbbnek tűnik. A férfi bekapcsolja a rádiót. A lágy, alaktalan zene túlharsogja az esőcseppek koppanását, és valami körülhatároltságot, kényelmet kölcsönöz az autó belsejének.- Várj - szólal meg a férfi, és kinyitja az ajtót. Az őszi éjszaka hideg levegője behatol a kocsiba. A nő megrázkódik. Gondolatban követi a férfit a hátsó udvaron és a sötét lépcsőn át. Magasba csap benne a szánalom, szánalmat érez a férfi iránt, az általa választott kegyetlen út iránt. Megpróbálja elképzelni, mit érezhet egy idős asszony, amikor fia magával hozza a szeretőjét. Egy anya, akinek unokái egy másik asszony gyermekei. A fényképek jutnak eszébe, az anya és fia közötti zavaró hasonlatosság. Szíve olyan hevesen ver, hogy nyakán fájdalmasan rángatóznak az erek. Lázasan veszi fontolóra, jó lenne összeszedni magát, valamilyen tartást erőltetni magára. De olyan erősen átjárja az öröm és az izgalom, hogy nem képes kordában tartani gondolatait. Hirtelen képek villannak fel benne és tűnnek el újra. Az a másik férfi az íróasztali lámpa meleg fényében, a javításra szoruló jégszekrény, a legközelebbi évi szabadságára tervezett utazás, amely sohasem valósul meg. a kis Beáta, aki gyakran sír álmában. De semmi sem ölt igazi alakot. Fejét a támlára hajtja, beburkolja a zene, anélkül, hogy ez belsejébe is behatolna. Talán később, ha majd újra hallja ezt a zenét, valami érthetetlen emlék merül fel benne. Nézi a közeledő férfit, s megpróbálja kitalálni. vajon levert-e. A férfi lehuppan az ülésre és megszólal: - Hát... - s úgy modnja ezt a „hátot“, mint aki bevégzett valamit. És:- Kérlek. - S tesz egy hívó kézmozdulatot. A nő lába remeg, nem tud megmozdulni. Arra gondol, milyen nehezek is lesznek közös életük első lépései, melyeket nyílván beleng majd a meg nem értés fátyla. De újra és újra hisz az erőben, mely a férfiból áradt. A férfi megérinti a nő mellét és megcsókolja. - Kérlek - ismétli meg. - Gyere. Anyám elutazott. Gyere, legalább egy félórára. A nő számára szinte lehetetlenné válik, hogy megérezze a fájdalmat, habár tudja, hogy létezik, s méghozzá iszonyatos. A férfi fogja a kezét. Egy hirtelen széllökés körülsöpri az autót. Az ablaknál álló fiatal asszony a ház falán elnyomja a cigarettavéget, és bezárja az ablakot. A nő arra gondol, hogy ez a hónapban a legfogékonyabb napja, s biztosan terhes lesz. Egy különlegesen megnyugtató kábulatban az is eszébe jut, hogy ez nem a férfi bűne. Nem s talán mégis. Valami megérintette őt s továbbsuhant, nincs már semmi' köze a mellette levő férfihoz. Felmegy és szeretni fogja a férfit, ahogy azelőtt is szerette. Valójában semmi nem történt. Semmi nem változott. S mégis minden más. Hatalmas vágyat érzett magában, hogy szeressen, de eddig ez rejtve maradt, a jövőben viszont mindent e vágy alakít majd, semmilyen érzés nem fog tudni neki ellenállni. És tudja, hogy további élete elviselhetetlen lesz. Egyszerre szilárdan elhatározza magát, hogy felmegy, s hagyja, hogy a férfi teherbe ejtse. Ez az egyetlen lehetőség, az egyetlen remény, hogy szembeforduljon a fenyegető határtalan egyedülléttel.- Hát jó - mondja a férfi. - Megértelek.- Aztán becsapja az autó ajtaját s elindul. A férfi másképp vezet, mint azelőtt. Higgadtabban. Nyugodt derűt árul el arca. Nem veszi észre a stopptáblát. Izgatott. De nem nagyon. Új táblát raktak ide. A nedves aszfalt csillog a lámpák fényében. Az eső alábbhagyott. Egyikük sem szól egy szót sem. A nő arra gondol, mennyire elviselhetetlenül múlandó minden, amibe megpróbál megkapaszkodni. Ő is csak egy ember, aki a kezével akar vizet merni. A kerekek végiggurulnak a járdaszegély mentén. A férfi, anélkül, hogy kikapcsolná a motort, megáll a tilosban.- Ez a kis kör jót tett nekünk -szólal meg.- Most minden könnyebb valamivel. Nagyszerű volt együtt utazni veled és együtt hallgatni s minden pillanatban tudni, hogy ugyanarra gondolunk. A nő átmegy az utcán, érzi, hogy a férfi tekintetével követi. URBÁN KLÁRA fordítása * Kortárs NDK-beli elbeszélő llett csinálnom sak görnyedt, társtalan. i az emberrel volt szavam. arcra kelt a kárhozat. iszság, a bún s a restség ó lelkeket keresték, lézték gondtalan, lindig más az áldozat. •n mindig mást csináltam, ímes játék, ne kísérts; ármerre a világon rontott, átok, üdére gsugárzás, messzi álom -, 9m is volt szabad csinálnom, ímes játék, hű felem, >lt a rímed mégsem játék: cél voltál, mindig szándék, ■> volt veled a küzdelem. sugárzás, messzi álom; jnálom, amit csináltam, am szívben és virágban, am ezt kellett csinálnom. Soshi a szélről (JAPÁN MÉRTÉKRE) Szarvas közelit az alkonyi réthez, lángol az ég alja, hajnalra szél lesz. (UGYANAZ PRÓZÁBAN) Rohamsisak kúszik az esti bozótban, sírdogál a nádiveréb, lángolnak a kazlak. a it riS sVa Őszi máglya Miénk az ősz dús aranya. A tűz, amelytől rőt varázzsal babonás, pogány lángra gyúlnak s peregnek a halk levelek. A túz, amely meg nem fakulhat, s amelyben én mar soha mással nem éghetek, csak teveled. A hálókocsiban feküdtem, az éjszakai lámpa kékes fénnyel világított, sehogy sem jött álom a szememre, a vasúti kocsi pedig rohant, ringatott a téli erdők északi sötétje közepette, a padló alól fagyos csikorgás hallatszott, ágyamat mintha jobbra-balra rángatta, húzta volna valami, én szomorú és magányos voltam a hűvös, kétágyas fülkében, és siettettem a vonat vad száguldását: gyorsabban, gyorsabban, hogy mielőbb otthon legyek! És hirtelen meglepő gondolatom támadt: milyen gyakran vártam egyik-másik napot, milyen meggondolatlanul számoltam az időt, hogy hajszoltam, valósággal pusztítottam, megszállott türelmetlenséggel! Vajon mit vártam? Hová siettem? Képtelenül furcsának látszott, hogy tovatűnt ifjúságomban jóformán sohasem sajnáltam, nem tudatosítottam magamban az elsikló időt, mintha a boldog végtelenség várt volna rám, s a lassan folyó és nem is igazi, hétköznapi földi életben csak egy-egy öröm emelkedett ki mérföldkőként, minden egyéb értéktelen időnek, haszontalan távolságnak, két állomás közötti pályaszakasznak tetszett. Gyermekkoromban hevesen sürgettem az időt, várva a napot, amikor apám megveszi az újévre ígért zsebkést, türelmetlenül siettettem a napokat és az órákat, remélve, hogy megpillantom a lányt, kis aktatáskájával, könnyű ruhácskájában, fehér zoknijában, amint a járda kőkockáin lépeget házunk kapuja mellett. Vártam a pillanatot, amikor elhalad mellettem, és dermedten, a szerelmes kisfiú lenéző mosolyával élveztem pisze orrának, szeplős gőgjét, azután ugyanolyan titkos szerelmes érzéssel követtem tekintetemmel a feszülő, egyenes hátán himbálózó két copfját. Akkor semmi sem létezett számomra a világon, csak ennek a találkozásnak a rövid percei, miként ifjúkoromban sem létezett a valóságos lét a kábító érintések boldog órájáig, amikor a kapualjban álltunk a fűtőtest mellett, és éreztem testének titkos melegét, láttam nedvességtől csillogó fogát, csókoktól duzzadó, engedelmes ajkát. És mindketten - két telhetetlen, erős és örült fiatal ember - úgy gyötrődtünk a beteljesületlen gyönyörűségtől, mint valami édes Jurij Bondarev Várakozás kínzástól; térde az enyémhez szorult, és majdnem egymáséi voltunk az önfeledt kábulatban, az egész emberiségtől elszakadva, egyedül a lép- csöházban a fakó lámpa alatt, de mégsem léptük át az utolsó határt- visszatartott bennünket a szégyenlős, tapasztalatlan tisztaság. Odakint világosodott, eltűntek a hétköznapi törvényszerűségek, megszűnt a föld, a csillagképek mozgása, a hó sem hullott Zamoszkvorecsje néma, hajnali mellékutcái fölött, habár egyre csak havazott, mintha a világmindenség fehér üressége közepette hullana, és elborította az úttestet; az élet is megállt, s nem volt halál, mert nem gondoltunk sem az életre, sem a halálra, mivel sem az időnek, sem a térnek nem volt fölöttünk hatalma - valami különösen titokzatosat, fontosat, valóságosat alkottunk, teremtettünk, amelyen egészen más, a XX. század idejével nem mérhető élet és halál született. Visszatértünk valahová, a réges-régi földi pillanatok boldog örvényébe, amikor nem voltak ésszerű számítások, az ősi szerelem pillanataihoz, amelyek a férfit a nőhöz édesgették, s lehetővé tették, hogy higgyenek a halhatatlanságban. Sokkal később értettem meg, hogy a szerelem a férfi számára az alkotás nagy aktusa, amelyben a férfi és a nő a legszentebb istennek érzi magát, és hogy a szerelem hatalma nem hódítóvá, hanem a természet mindent átfogó jóságának alárendelt, fegyvertelen uralkodóvá változtatja az embert. Nem, én akkor nem gondoltam erre, de ha valaki megkérdezte volna, hogy ezekért a kapualjban, a fűtőtest mellett, a fakó kis lámpa fényében történő találkozásokért, az ajkáért, a leheletéért hajlandó vagyok-e, kész vagyok-e odaadni néhány évet az életemből, elragadtatással ezt felelem: igen, hajlandó vagyok!... Olykor azt hiszem, mintha a háború is hosszas várakozás lett volna, az örömmel való félbeszakított találka végtelen, gyötrelmes ideje, vagyis mindaz, amit műveltünk, a szerelem távoli határain túlra esett, és ezért ideiglenesnek, kényszerűnek, természetellenesnek éreztük. Elöl pedig, a géppuskasorozatoktól szabdalt, füstlepte látóhatárt elborító tüzeken túl, a megkönnyebbülés reménye csalogatott, az erdő közepén vagy a folyó partján álló csendes kis ház melegének áhított vágya - ahol bizonyára találkozunk a befejezetlen, igéző múlttal és az elérhetetlen jövővel. A türelmes várakozás meghosszabbította napjainkat a golyók pásztázta mezőkön, s egyúttal megtisztította lelkünket a lövészárkok fölött leselkedő halál bűzétől. Emlékszem életem első sikerére és a megelőző telefonhívásra, amelyben benne csengett a várva várt siker ígérete. A beszélgetés után ledobtam a kagylót (senki sem volt otthon), és túláradó boldogságomban halk, fojtott hangon kiáltottam: ,,A fene egye meg, végre-valahára!" És mint egy fiatal kecskebak, félőrülten ugrottam fel a telefon mellől, és fel- alá járkáltam a szobában, miközben önmagámmal beszélgettem és a mellemet dörzsöltem. Ha ebben a pillanatban valaki idegen meglát, azt hihette volna, hogy örült kölyökkel van dolga. Én azonban nem örültem meg, csupán küszöbhöz értem, amely földi létem legfontosabb mérföldköveként bukkant elém. A siker örvendetes pillanatáig, addig a nevezetes napig, amikor teljes kielégülést kaphattam, s a szerencsés ember énjét éreztem - még jó néhány hónapot kellett várnom. És ha megint megkérdezték volna tőlem, odaadnám-e cserébe életem egy részét azért, hogy megrövidítsem az időt, hogy azonnali közelségbe hozzam az áhított célt, késlekedés nélkül így válaszolok: igen, kész vagyok megrövidíteni földi létemet ... Hát észrevettem én régebben, milyen villámgyorsan tűnik tova az idő? És csak most - amikor már nem vagyok fiatal ember, életem legszebb éveit leéltem s átléptem az életem közepét jelentő mezsgyén, az érettség küszöbén - nem érzem a beteljesülés hajdani heves örömét. Most már egyetlen órányi létezést sem adnék oda valamely kívánságom azonnali teljesüléséért, az eredmény rövid pillanatáért. Miért nem? Megöregedtem? Elfáradtam? Megcsömörlöttem? Nem azért. Csak most már megértem, hogy az igazán boldog ember útja a születéstől az örökkévalóságban történő végső feloldódásig- azonos a környező világban való mindennapi létezés örömével, s ez utóbbi elodázza az elkerülhetetlen, sötét nemlétet - és későn eszmélek rá: milyen értelmetlen dolog siettetni és a cél várásával mintegy keresztülhúzni a napokat, az élet megismételhetetlen pillanatait, melyeket csak egyetlenegyszer kapunk, mint valami drága ajándékot. GELLERT GYÖRGY fordítása
