Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-06-17 / 24. szám

gás fogja el /alahányszor “ a szélesre, ipályára, és ét... A pilóta íxiüvegén át í látja a szí- 'et a hangá- ileteivel, látja gő, nappalra <ettös ponto- fáinak távoli, éjét, sőt még lámán virító, rettákat is, hajladoznak legyes orrá- íllőtől, a gép t teljes erővel : ember érzi, izétfeszíti az a bekötőhe- szeretne mi- ildtől, kicsiny égen, aztán ni az ezred- iy, hogy csak kátorernyön. ban is keve- éles, sima és yánkról. Pe- utat az égbe, sa attól függ, i. íz életben is. ekezz felre- ágosan látod leg az ellen- ontokat. So- jzállást érett, ;orodra, mert is nem lesz I“ - szerette n Vaszilij Je- )v, az ezred- t mindnyájan ha még nem égyet sem -, i felvette ér- rtektől nehéz srette hozzá- elszállópálya íz okvetlenül >ket, fiacská- füstölgő mó­lé az arcvo­Z ■ Csak ő maga nem tudta kihúzni a Győzelem fényes napjáig - az Oderán túl szinte belefúródott a földbe, nem ünnepelhette meg a huszonötödik esztendejét. Pe­dig már kis híja volt. Az évek meg teltek-múltak. És már nem a háborús idők „lavocs- kinjai“ és „jakovlevei“, hanem a hangsebességnél is gyorsabb GENNAGYIJ SZEMENYIHIN kiből hiányzik az a bátorság, sőt vakmerőség, amely a frontharco­sokban megvolt. Ma nincs repülés. Ott állok a felszállópálya szélénél, gyö­nyörködöm betonlapjainak tiszta­ságában, a sovány, barna arcú, vékony, hegyes bajuszú Oszinyin alezredes, az ezred parancsnoka pedig a szemét elfordítva, szag­I MIG-ek és JAK-ok“ szállnak fel, mégpedig nem esők áztatta harc­téri mezőkről, hanem a rádióloká­ció és az összeköttetés minden csodájával felszerelt, első osztá­lyú repülőterekről. De az égbe vezető útnak továbbra is - a szé­les felszállópálya maradt. Noha már rég őszbe csavaro­dott a fejem, néha elhajtok a kato­nai repülőtérre, és látom, hogyan szállnak az égbe a mesés repülő­gépeken - immár nem az én ezredtársaim, hanem az ő felnőtt gyermekeik, akik rég első osztá­lyú pilóták lettek. Ma az ész és a tudás szüli a tapasztalatot. De ez mind semmivé válhat, ha vala­gatottan és szárazon arról beszél, hogyan pusztult el ezen a pályán az elődje, annak a Kopankov ,,ta- tusnak“ a fia, aki még csak nem is láthatta, meg se csókolhatta, mert Masa Ljubimova motorkezelő, a mi „tatusunk“ felesége negyven­ötben, közvetlenül a berlini had­művelet előtt a hátországba ment szülni. Oszinyin ezt szárazon mondja el, és én jól tudom, miért. Hisz mi még a fronton sem tud­tunk másképpen beszélni baráta­ink haláláról, mert minden egyes szót úgy kellett kitépni magunk­ból, mintha kötést szakítottunk volna le egy még be sem hegedt sebről.- Nagy barátságban voltunk - mondja Oszinyin. - Én csak Jurának szólítottam, ő volt a pa­rancsnok, én meg az első helyet­tese. Higgye el, Jurij azon a repü­lésen nem cselekedhetett más­képp. Ha katapultál, a gép elke­rülhetetlenül a városra zuhan. Ta­lán nem is épp a legközepére, de mégiscsak valamelyik sűrűn la­kott részére. Igaza volt, amikor úgy döntött, hogy elhúz a saját leszáHópályájáig. Mégiscsak van egy százaléknyi esély... De Jurij- nak nem ütött be. Ha tudná, mi­lyen keserves volt szétspriccelni a repülőgép lángoló darabjait... Nem bírom megállni, és azt kérdezem:- Fiatal repülők voltak a kö­zelben? Oszinyin szomorúan bólint.-Természetesen! Szándéko­san felsorakoztattam mindet egy­től egyig és a roncsokra mutat­tam: „Látjátok? Aki nem akar re­pülő lenni, két lépést előre!“ Sen­ki meg se moccant. És akkor idéztem, nekik azt, amit Jura Ko­pankov szeretett mondani: ,,A fel­szállópálya a mi szülőházunk, az mindegyikünket fogadja.“- Ezek az apjának, Vaszja Ko- pankovnak a szavai - magyará­zom meg szárazon. - A berlini harcokban halt hősi halált. Oszinyin ezt jól tudja, így hát csak hallgat. Én pedig a repülőtér határa felé futó betonozott, széles felszállópályát nézem, és arra gondolok, hogy holnap ennél az ezrednél repülönap lesz, és a fia­tal legények, apáik fiai óriási se­bességgel fogják elszakítani va­dászgépüket a szürke betonla­poktól, hogy innen láthatatlan ma­gasságban kiképzési feladatokat hajtsanak végre, aztán meg visz- szatérni. Ezt gondolom, és mint valami esküt, ünnepélyesen mon­dom magamban:- Fogadd őket, felszállópálya, légy mindig a szülőházuk! MAKAI IMRE fordítása SZTYEPAN SCSIPACSOV Az én szempontom Ha mégis, mégis, váratlan megérnénk, hogy fenn a Hold haldokló sugarú hús tájain fáradtan visszanéznénk, megpihenve, akár a háború veszélyes útjain - milyen jólesne odafenn is konzervet bontani; s aztán ködök között utat keresve, szép, tiszta csillagokba botlani! - S győzelmes és csüggesztő nagy magányunk mély szakadékán, szinte mint a sírba, lenéznénk a zöldes sötétbe ájult parányi Földre, mely még ott is hívja vonzásaival szívünket - csak ottan értenénk meg, hogy milyen vétkesen messze hagytuk hazánkat, mely a roppant távolból sápadt fényekkel üzen. Ő, akkor ott, fúszálnyi reménységünk szárán e harmatcseppnyi messzi fény hívóbban égne és több lenne nékünk, mint a Tejút a Végtelen ivén! Hazánk! mi forrón szeretünk, és éppen ezért olyan drága nekünk a Föld; azért élünk mi, hogy mindenki éljen, akit a Lét eddig csak meggyötört. Nekünk parancsolta az irgalmas Idő új fényeket éleszteni e bolygón, hogy gyújtogatok eget rémitö véres csóvája többé ne lobogjon. Fajunkba oltott sok torz, szörnyű rém - kiknek nyomán háborúk lobogása dereng a Föld körül véres északi fény! - merész rakéták rácsa közé zárva lőjük át őket egy hűlt égitestre, hogy itt maradhasson sok milliárd békén és boldogan - és végre megszeresse az életet, mely csak vergődve fájt az élő szívében, s a „szenvedések“ csak régi versekben kísértsenek. Új eszmélete az Emberiségnek, te eljövő Kor, dicsőség neked: Kommunizmus! Mindent felgyújtó hajnal, melynek fényében az ember előtt feldereng majd, hogy békés hatalmaddal legyőzve, milyenné lehet a Föld, ahol az élők mind hazára lelnek s nem vágynak reménytelen csillagokra. Sötét a júliusi éj! A Végtelennek csillagos mélyét nézem szívszorongva. VÁCI MIHÁLY fordítása ••••• ••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••A volt egy em­met szárma- ; látszott, és ik, de elhárí- getni, pedig I én. Csak dán megha- úgy láttam, íogy mindig nyen meg- em kell sut- 3, ezek nem in ni! Most i: hopp! Már ;en a bádog- és kész. Ez 'omorba ke- Tartsa csak 3 világítson, ény megbé- >gni, amikor bevárja az Hl kattintani szág! Hopp! lerre járt az sndőben. de I megjelent. Gondolom, nem tudott szerencsét csinál­ni Amerikában, akárcsak én. így aztán rendszerint összefutottunk a nagy idény­munkára. Sokan voltunk, akik régebbről ismertük s örömmel üdvözöltük, meg fag­gatni próbáltuk, ő azonban csak felugrott a levegőbe, perdült egyet, aztán kézen állt meg egyéb mutatványokat csinált. Időnként azt mondta: Hopplá! Ennyi volt az egész beszédje. Vagy inkább ez volt, ilyen volt a beszédje. El is neveztem Sajónak. Gyerekkoromban volt egy ilyen nevű kutyám, az ugrált ilyen hangtalanul körülöttem, ha örömét akarta mutatni.- Egyszer azért sikerült ezzel a kutya- nyelvűvel emberi nyelven is beszélnem. Egymás melletti vaságyon aludtunk a pajtában, ahol berendezte szállásunkat a tulajdonos, és addig nyaggattam a né­metet, amig megmondta, hogy azért sze­ret kézen állni, mert ezt tudja a legjobban. Semmi mást nem tud ilyen jól, és min­denkinek azt kell csinálnia, amit a legjob­ban tud. Háború előtt cirkuszban dolgo­zott, onnan jelentkezett önkéntesnek a felderitókhöz, de nagyon megbánta, mert a háború nem neki való. Látott valamit, amit nem tud elfelejteni, hiába akarja. Azt azonban nem mondta el, hogy mit látott.- Többször nem is ereszkedett be­szédbe velem. Éjjel azt mondta, hogy hagyjam, mert álmos, nappal pedig akár­hányszor megszólítottam, csak vetett egy cigánykereket, és ezzel már tíz méternyi­re pattant, aztán továbbsétált. Hanem amit mondott, az nagyon elgondolkozta­tott, mert eszembe juttatta saját látomá­somat, amitől meg én nem tudok szaba­dulni, immáron több mint negyedszá­zada.- Ne menjen arra, mert ott belecsú­szik. Mindenütt csak utánam... Hallja ezt az isteni koncertet? Ez az én zenekarom. Ez a kanálispart harminc kilométer hosz- szan nekem muzsikál. Meg az ország összes kanálisa és tópartja. Itt hever a pénz, csak le kell nyúlnom érte. Az emberek csak finnyáskodnak, hogy ők bizony nem fogják meg a békát, és csak röhögnek rajtam. Hadd röhögjenek! Én csak nyugodtan teszem a magam dolgát, rakom itt a zsákba a kemény valutát, amiért csak le kell nyúlnom ide a pocso­lyába, és máris itt lötyög a zsákban a nemzeti kincs.- Hogy visszatérjek az előbbire, én Voronyezsnél voltam, amikor szétverték a századunkat. Úgy szétverték, hogy egyetlen embert sem láttam közülük az­óta. A századparancsnokunkat láttam utoljára, azt is én öltem meg.- A gépkocsizóknál szolgáltam, egy Rábát nyergeltem. Általában élelmiszert meg lövészeket szállítottam. Azon az éjjelen az volt a parancs, hogy visszavo­nulunk, és a híradósokat kell fuvaroz­nom, mert elakadtak valahol az első vonal tájékán. Iszonyú tűzerő zúdult a te­repszakaszra, amelyen át kellett vágnom. Annyira féltem, hogy egy közeli robba­násnál bevizeltem. Mindamellett tapos­tam a pedált, mert arra gondoltam, ha rohanok, akkor talán kevésbé találhatnak el. S ha rohanok, akkor talán hamarosan kiérek a becsapódások fészkéből valami biztonságosabb helyre. Tulajdonképpen már azt se bántam volna akkor, ha az oroszokba szaladok, csak jussak ki ebből a pokolból.- Holdvilág volt, elég jól láthattam. Egyszer csak észrevettem, hogy egy em­ber ugrál előttem az úton, és megálljt integet. Mikor közelebb értem, felismer­tem századparancsnokunkat, egy fiatal főhadnagyot. Roppant izgatott volt, pisz­tollyal hadonászott és azonnal kiszállított. Hiába hivatkoztam kapott parancsomra, azt mondta: ő mást parancsol! Parancsa pedig az volt, hogy az út mentén bera­gadt Topolinóját vontassam a visszavo­nuló egységek után. Pár lépésnyire állt a zöldre festett játékszerautó, annyira belesüppedve a jeges pocsolyába, hogy­ha nem mutatja a főhadnagy, észre sem vettem volna.- Egy ideig ordítoztam vele, de aztán beláttam, hogy engedelmeskednem kell, ha nem akarok ott rögtön megdögleni. Láncot kerítettem, és pányvára vettem a Topolinót.- Indíts! - parancsolta a főhadnagy, amint készen lettem. Ő maga a Topolino kormányához ült. Folyt rólam a víz, sír­tam és féltem, és beletapostam a gázba. Benyomtam a pedált, ameddig lehetett, aztán tébolyultan vágtattam a felszagga­tott úton. Nem tudom, meddig tartott ámokfutásom, csak arra emlékszem, hogy egyszerre nekipréselődtem a kor­mánynak, mert megfeneklett az autó. Eltört a tengelye.- A kis Topolino egészen a Rába tövé­be ugrott a hirtelen fékezéstől, és fejjel fordult lefelé. Ekkor már olyan lett, akár a lerágott cigányhal. S benne a főhad­nagy.- Hát ez a látvány kísért engem...- Gyalogosan menekültem onnan, míg valahogy visszaértem a mieinkhez, de azóta is csak menekülök szüntelen. Ki­szaladtam Amerikába meg vissza, bele­mentem két házasságba, meg kijöttem belőle. Sehogy sem leltem a helyem. Végül aztán hazakerültem, ide. Elfárad­tam, meg is rokkantam, és beálltam itt harangozónak. A szabad időmben meg békázok.- Nem sok embernek mondtam el a történetemet, mert eleinte féltem, hogy felelősségre vonnak, aztán meg értel­metlennek láttam, hogy traktáljam a his­tóriámmal az embereket. Úgyse tud senki megnyugtató választ adni. Pedig én vá­laszt reméltem sokáig. Ügyvédeket meg egyéb művelt embereket faggattam már, de senki sem tudta eldönteni: gyilkos vagyok-e? Mondtak ugyan mindenfélét, de én nem tudtam megnyugodni. Még azt is ajánlották, állítsam be úgy az ügyet, mintha én az oroszokhoz akartam volna szökni, és útközben megöltem egy fa­sisztát. Erre talán még kitüntetést is kap­nék. Lehet, de engem az se nyugtatna meg.- Leginkább annak a német cirkuszos­nak a mondása fogott meg, hogy azt kell csinálni, amit legjobban tud az ember, mert azzal használ legtöbbet másoknak.- Én ezt a munkát érzem leginkább magamhoz valónak. A harangozást meg a békázást. Ne higgye ám, hogy vallásos vagyok. Meg is mondtam a tiszteletes úr­nak, és ö tudomásul vette, csak végez­zem a dolgomat. Hát ellátom. Végzem a templomszolga munkáját, harangozok, aztán gyakran felmegyek a toronyba, hogy széjjellássak.- Meg ide is szeretek kijönni. Megesik, hogy csak kiülök ide a vízpartra, zsákot se hozok, nehogy elkapjon a békafogó szenvedély, aztán csak hallgatózok meg figyelek.. Na, unja már? Befejezzük, vagy tegyünk még egy százforintos sétát? Jöj­jön, na, menjünk még egy kicsit. A francia ínyencek fizetik az időnket.

Next

/
Oldalképek
Tartalom