Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-17 / 24. szám
gás fogja el /alahányszor “ a szélesre, ipályára, és ét... A pilóta íxiüvegén át í látja a szí- 'et a hangá- ileteivel, látja gő, nappalra <ettös ponto- fáinak távoli, éjét, sőt még lámán virító, rettákat is, hajladoznak legyes orrá- íllőtől, a gép t teljes erővel : ember érzi, izétfeszíti az a bekötőhe- szeretne mi- ildtől, kicsiny égen, aztán ni az ezred- iy, hogy csak kátorernyön. ban is keve- éles, sima és yánkról. Pe- utat az égbe, sa attól függ, i. íz életben is. ekezz felre- ágosan látod leg az ellen- ontokat. So- jzállást érett, ;orodra, mert is nem lesz I“ - szerette n Vaszilij Je- )v, az ezred- t mindnyájan ha még nem égyet sem -, i felvette ér- rtektől nehéz srette hozzá- elszállópálya íz okvetlenül >ket, fiacská- füstölgő mólé az arcvoZ ■ Csak ő maga nem tudta kihúzni a Győzelem fényes napjáig - az Oderán túl szinte belefúródott a földbe, nem ünnepelhette meg a huszonötödik esztendejét. Pedig már kis híja volt. Az évek meg teltek-múltak. És már nem a háborús idők „lavocs- kinjai“ és „jakovlevei“, hanem a hangsebességnél is gyorsabb GENNAGYIJ SZEMENYIHIN kiből hiányzik az a bátorság, sőt vakmerőség, amely a frontharcosokban megvolt. Ma nincs repülés. Ott állok a felszállópálya szélénél, gyönyörködöm betonlapjainak tisztaságában, a sovány, barna arcú, vékony, hegyes bajuszú Oszinyin alezredes, az ezred parancsnoka pedig a szemét elfordítva, szagI MIG-ek és JAK-ok“ szállnak fel, mégpedig nem esők áztatta harctéri mezőkről, hanem a rádiólokáció és az összeköttetés minden csodájával felszerelt, első osztályú repülőterekről. De az égbe vezető útnak továbbra is - a széles felszállópálya maradt. Noha már rég őszbe csavarodott a fejem, néha elhajtok a katonai repülőtérre, és látom, hogyan szállnak az égbe a mesés repülőgépeken - immár nem az én ezredtársaim, hanem az ő felnőtt gyermekeik, akik rég első osztályú pilóták lettek. Ma az ész és a tudás szüli a tapasztalatot. De ez mind semmivé válhat, ha valagatottan és szárazon arról beszél, hogyan pusztult el ezen a pályán az elődje, annak a Kopankov ,,ta- tusnak“ a fia, aki még csak nem is láthatta, meg se csókolhatta, mert Masa Ljubimova motorkezelő, a mi „tatusunk“ felesége negyvenötben, közvetlenül a berlini hadművelet előtt a hátországba ment szülni. Oszinyin ezt szárazon mondja el, és én jól tudom, miért. Hisz mi még a fronton sem tudtunk másképpen beszélni barátaink haláláról, mert minden egyes szót úgy kellett kitépni magunkból, mintha kötést szakítottunk volna le egy még be sem hegedt sebről.- Nagy barátságban voltunk - mondja Oszinyin. - Én csak Jurának szólítottam, ő volt a parancsnok, én meg az első helyettese. Higgye el, Jurij azon a repülésen nem cselekedhetett másképp. Ha katapultál, a gép elkerülhetetlenül a városra zuhan. Talán nem is épp a legközepére, de mégiscsak valamelyik sűrűn lakott részére. Igaza volt, amikor úgy döntött, hogy elhúz a saját leszáHópályájáig. Mégiscsak van egy százaléknyi esély... De Jurij- nak nem ütött be. Ha tudná, milyen keserves volt szétspriccelni a repülőgép lángoló darabjait... Nem bírom megállni, és azt kérdezem:- Fiatal repülők voltak a közelben? Oszinyin szomorúan bólint.-Természetesen! Szándékosan felsorakoztattam mindet egytől egyig és a roncsokra mutattam: „Látjátok? Aki nem akar repülő lenni, két lépést előre!“ Senki meg se moccant. És akkor idéztem, nekik azt, amit Jura Kopankov szeretett mondani: ,,A felszállópálya a mi szülőházunk, az mindegyikünket fogadja.“- Ezek az apjának, Vaszja Ko- pankovnak a szavai - magyarázom meg szárazon. - A berlini harcokban halt hősi halált. Oszinyin ezt jól tudja, így hát csak hallgat. Én pedig a repülőtér határa felé futó betonozott, széles felszállópályát nézem, és arra gondolok, hogy holnap ennél az ezrednél repülönap lesz, és a fiatal legények, apáik fiai óriási sebességgel fogják elszakítani vadászgépüket a szürke betonlapoktól, hogy innen láthatatlan magasságban kiképzési feladatokat hajtsanak végre, aztán meg visz- szatérni. Ezt gondolom, és mint valami esküt, ünnepélyesen mondom magamban:- Fogadd őket, felszállópálya, légy mindig a szülőházuk! MAKAI IMRE fordítása SZTYEPAN SCSIPACSOV Az én szempontom Ha mégis, mégis, váratlan megérnénk, hogy fenn a Hold haldokló sugarú hús tájain fáradtan visszanéznénk, megpihenve, akár a háború veszélyes útjain - milyen jólesne odafenn is konzervet bontani; s aztán ködök között utat keresve, szép, tiszta csillagokba botlani! - S győzelmes és csüggesztő nagy magányunk mély szakadékán, szinte mint a sírba, lenéznénk a zöldes sötétbe ájult parányi Földre, mely még ott is hívja vonzásaival szívünket - csak ottan értenénk meg, hogy milyen vétkesen messze hagytuk hazánkat, mely a roppant távolból sápadt fényekkel üzen. Ő, akkor ott, fúszálnyi reménységünk szárán e harmatcseppnyi messzi fény hívóbban égne és több lenne nékünk, mint a Tejút a Végtelen ivén! Hazánk! mi forrón szeretünk, és éppen ezért olyan drága nekünk a Föld; azért élünk mi, hogy mindenki éljen, akit a Lét eddig csak meggyötört. Nekünk parancsolta az irgalmas Idő új fényeket éleszteni e bolygón, hogy gyújtogatok eget rémitö véres csóvája többé ne lobogjon. Fajunkba oltott sok torz, szörnyű rém - kiknek nyomán háborúk lobogása dereng a Föld körül véres északi fény! - merész rakéták rácsa közé zárva lőjük át őket egy hűlt égitestre, hogy itt maradhasson sok milliárd békén és boldogan - és végre megszeresse az életet, mely csak vergődve fájt az élő szívében, s a „szenvedések“ csak régi versekben kísértsenek. Új eszmélete az Emberiségnek, te eljövő Kor, dicsőség neked: Kommunizmus! Mindent felgyújtó hajnal, melynek fényében az ember előtt feldereng majd, hogy békés hatalmaddal legyőzve, milyenné lehet a Föld, ahol az élők mind hazára lelnek s nem vágynak reménytelen csillagokra. Sötét a júliusi éj! A Végtelennek csillagos mélyét nézem szívszorongva. VÁCI MIHÁLY fordítása ••••• ••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••A volt egy emmet szárma- ; látszott, és ik, de elhárí- getni, pedig I én. Csak dán megha- úgy láttam, íogy mindig nyen meg- em kell sut- 3, ezek nem in ni! Most i: hopp! Már ;en a bádog- és kész. Ez 'omorba ke- Tartsa csak 3 világítson, ény megbé- >gni, amikor bevárja az Hl kattintani szág! Hopp! lerre járt az sndőben. de I megjelent. Gondolom, nem tudott szerencsét csinálni Amerikában, akárcsak én. így aztán rendszerint összefutottunk a nagy idénymunkára. Sokan voltunk, akik régebbről ismertük s örömmel üdvözöltük, meg faggatni próbáltuk, ő azonban csak felugrott a levegőbe, perdült egyet, aztán kézen állt meg egyéb mutatványokat csinált. Időnként azt mondta: Hopplá! Ennyi volt az egész beszédje. Vagy inkább ez volt, ilyen volt a beszédje. El is neveztem Sajónak. Gyerekkoromban volt egy ilyen nevű kutyám, az ugrált ilyen hangtalanul körülöttem, ha örömét akarta mutatni.- Egyszer azért sikerült ezzel a kutya- nyelvűvel emberi nyelven is beszélnem. Egymás melletti vaságyon aludtunk a pajtában, ahol berendezte szállásunkat a tulajdonos, és addig nyaggattam a németet, amig megmondta, hogy azért szeret kézen állni, mert ezt tudja a legjobban. Semmi mást nem tud ilyen jól, és mindenkinek azt kell csinálnia, amit a legjobban tud. Háború előtt cirkuszban dolgozott, onnan jelentkezett önkéntesnek a felderitókhöz, de nagyon megbánta, mert a háború nem neki való. Látott valamit, amit nem tud elfelejteni, hiába akarja. Azt azonban nem mondta el, hogy mit látott.- Többször nem is ereszkedett beszédbe velem. Éjjel azt mondta, hogy hagyjam, mert álmos, nappal pedig akárhányszor megszólítottam, csak vetett egy cigánykereket, és ezzel már tíz méternyire pattant, aztán továbbsétált. Hanem amit mondott, az nagyon elgondolkoztatott, mert eszembe juttatta saját látomásomat, amitől meg én nem tudok szabadulni, immáron több mint negyedszázada.- Ne menjen arra, mert ott belecsúszik. Mindenütt csak utánam... Hallja ezt az isteni koncertet? Ez az én zenekarom. Ez a kanálispart harminc kilométer hosz- szan nekem muzsikál. Meg az ország összes kanálisa és tópartja. Itt hever a pénz, csak le kell nyúlnom érte. Az emberek csak finnyáskodnak, hogy ők bizony nem fogják meg a békát, és csak röhögnek rajtam. Hadd röhögjenek! Én csak nyugodtan teszem a magam dolgát, rakom itt a zsákba a kemény valutát, amiért csak le kell nyúlnom ide a pocsolyába, és máris itt lötyög a zsákban a nemzeti kincs.- Hogy visszatérjek az előbbire, én Voronyezsnél voltam, amikor szétverték a századunkat. Úgy szétverték, hogy egyetlen embert sem láttam közülük azóta. A századparancsnokunkat láttam utoljára, azt is én öltem meg.- A gépkocsizóknál szolgáltam, egy Rábát nyergeltem. Általában élelmiszert meg lövészeket szállítottam. Azon az éjjelen az volt a parancs, hogy visszavonulunk, és a híradósokat kell fuvaroznom, mert elakadtak valahol az első vonal tájékán. Iszonyú tűzerő zúdult a terepszakaszra, amelyen át kellett vágnom. Annyira féltem, hogy egy közeli robbanásnál bevizeltem. Mindamellett tapostam a pedált, mert arra gondoltam, ha rohanok, akkor talán kevésbé találhatnak el. S ha rohanok, akkor talán hamarosan kiérek a becsapódások fészkéből valami biztonságosabb helyre. Tulajdonképpen már azt se bántam volna akkor, ha az oroszokba szaladok, csak jussak ki ebből a pokolból.- Holdvilág volt, elég jól láthattam. Egyszer csak észrevettem, hogy egy ember ugrál előttem az úton, és megálljt integet. Mikor közelebb értem, felismertem századparancsnokunkat, egy fiatal főhadnagyot. Roppant izgatott volt, pisztollyal hadonászott és azonnal kiszállított. Hiába hivatkoztam kapott parancsomra, azt mondta: ő mást parancsol! Parancsa pedig az volt, hogy az út mentén beragadt Topolinóját vontassam a visszavonuló egységek után. Pár lépésnyire állt a zöldre festett játékszerautó, annyira belesüppedve a jeges pocsolyába, hogyha nem mutatja a főhadnagy, észre sem vettem volna.- Egy ideig ordítoztam vele, de aztán beláttam, hogy engedelmeskednem kell, ha nem akarok ott rögtön megdögleni. Láncot kerítettem, és pányvára vettem a Topolinót.- Indíts! - parancsolta a főhadnagy, amint készen lettem. Ő maga a Topolino kormányához ült. Folyt rólam a víz, sírtam és féltem, és beletapostam a gázba. Benyomtam a pedált, ameddig lehetett, aztán tébolyultan vágtattam a felszaggatott úton. Nem tudom, meddig tartott ámokfutásom, csak arra emlékszem, hogy egyszerre nekipréselődtem a kormánynak, mert megfeneklett az autó. Eltört a tengelye.- A kis Topolino egészen a Rába tövébe ugrott a hirtelen fékezéstől, és fejjel fordult lefelé. Ekkor már olyan lett, akár a lerágott cigányhal. S benne a főhadnagy.- Hát ez a látvány kísért engem...- Gyalogosan menekültem onnan, míg valahogy visszaértem a mieinkhez, de azóta is csak menekülök szüntelen. Kiszaladtam Amerikába meg vissza, belementem két házasságba, meg kijöttem belőle. Sehogy sem leltem a helyem. Végül aztán hazakerültem, ide. Elfáradtam, meg is rokkantam, és beálltam itt harangozónak. A szabad időmben meg békázok.- Nem sok embernek mondtam el a történetemet, mert eleinte féltem, hogy felelősségre vonnak, aztán meg értelmetlennek láttam, hogy traktáljam a históriámmal az embereket. Úgyse tud senki megnyugtató választ adni. Pedig én választ reméltem sokáig. Ügyvédeket meg egyéb művelt embereket faggattam már, de senki sem tudta eldönteni: gyilkos vagyok-e? Mondtak ugyan mindenfélét, de én nem tudtam megnyugodni. Még azt is ajánlották, állítsam be úgy az ügyet, mintha én az oroszokhoz akartam volna szökni, és útközben megöltem egy fasisztát. Erre talán még kitüntetést is kapnék. Lehet, de engem az se nyugtatna meg.- Leginkább annak a német cirkuszosnak a mondása fogott meg, hogy azt kell csinálni, amit legjobban tud az ember, mert azzal használ legtöbbet másoknak.- Én ezt a munkát érzem leginkább magamhoz valónak. A harangozást meg a békázást. Ne higgye ám, hogy vallásos vagyok. Meg is mondtam a tiszteletes úrnak, és ö tudomásul vette, csak végezzem a dolgomat. Hát ellátom. Végzem a templomszolga munkáját, harangozok, aztán gyakran felmegyek a toronyba, hogy széjjellássak.- Meg ide is szeretek kijönni. Megesik, hogy csak kiülök ide a vízpartra, zsákot se hozok, nehogy elkapjon a békafogó szenvedély, aztán csak hallgatózok meg figyelek.. Na, unja már? Befejezzük, vagy tegyünk még egy százforintos sétát? Jöjjön, na, menjünk még egy kicsit. A francia ínyencek fizetik az időnket.
