Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-10 / 23. szám
Daytona Daily News című újságot eddig nem sokan ismerték az amerikai határokon túl, de még az Egyesült Államokban sem. Március közepén azonban egy csapásra híressé vált, mert szenzációs leleplezést közölt. Egy egykori hírszerzőt, Gene Brame/fvett rá arra. hogy nyilatkozzon a második világháború utáni időszak eseményeiről, arról: milyen szerepe volt az amerikai titkosszolgálatnak a náci háborús bűnösök külföldre - többségében Dél-Amerikába - menekítésében, s ezért milyen árat kellett az érdekelteknek fizetniük. A Daytona Daily News híressé válása egybeesett azzal, hogy világszerte élénken érdeklődnek az emberek azoknak az egykori náciknak a sorsa iránt, akiknek sikerült elkerülniük a felelősségre vonást. Különösen megnőtt az érdeklődés azóta, hogy a lyoni hóhért, Klaus Barbie-1 kiadták Franciaországnak, akit ott állítanak bíróság elé. „Nemzeti érdekek“ Az amerikai vidéki lap értesülései alapján a Washington Post is nagy feltúamerikai lapok leleplező cikkei Gene Bra- mel tanúvallomására épülnek, aki több mint két évig mint hírszerző tiszt tartotta a kapcsolatot Barbie-val. Szerinte a lyoni hóhér több mint három esztendeig tartózkodott Wiesbadenben. Rendszeres időközökben meglátogatták a CIA emberei, s francia kommunisták felől érdeklődtek. (Mint ismeretes, a Gestapo lyoni főnöke a francia ellenállók egyes csoportjait fölszámolva szerzett tapasztalatokat az illegalitásban levő kommunisták harci módszereiről s a párt felépítéséről.) A leleplező írások szerint nem ez volt az egyetlen eset, amikor az amerikai hírszerzők egykori náci „specialistáktól“ szereztek értesüléseket a nyugat-európai kommunista pártokról. Személyes információra ugyanúgy szükségük volt, mint az egykori ellenállók akcióinak részletes leírására. A hidegháborús időszakban - egy esetleges újabb fegyveres konfrontáció lehetőségét sem kizárva - az amerikaiak nyilván arra gondoltak, az adatokat adott esetben jól fel fogják tudni használni. Egyesült Államokba. Részletes beszámolóikat azzal honorálta, hogy lehetővé tette a számukra a menekülést Dél-Amerikába, vagy saját országán belül tűrte meg őket. Vizsgáló bizottság Gustav Hilger - aki a háború befejező szakaszában Ríbbentropp külügyminiszter helyettese volt - például haláláig szabadon élt az Egyesült Államokban, majd pedig az NSZK.-ban. A felelósségrevo- nást azért kerülte el, mert azoknak az SS-csapatoknak a külügyminisztériumi összekötője volt, amelyeknek a nácik ellenségeit kellett likvidálniuk az elfoglalt szovjet területeken. A CIA igényt tartott Hilger „szaktanácsaira“ - már csak azért is, mert Hilger a kollaboránsok felkutatására specializálta magát, s a fasisztákkal együttműködő „önkormányzati szervek“ felállításán fáradozott. (Hilgert egyébként Gehlennel, a keleti front elhárító és hírszerző főnökével egy időben szállították az Egyesült Államokba, ahol aztán hosz- szú ideig a CIA-tól kapta fizetését.) ISZÚ 5 I. VI. 10. HÁBORÚS BŰNÖSÖK „AMERIKAI KAPCSOLAT“ Ki menekítette Barbie-t? • Kiadatási kérelmek sorsa nést keltő cikkben foglalkozott a náci háborús bűnösök és az amerikai titkos- szolgálat eddig homály fedte viszonyával. A jelekből arra lehet következtetni, hogy a Barbie-ügy az Egyesült Államokban is hullámokat ver, s bizonyos személyeket önvizsgálatra ösztönöz. A múlttal való szembenézést megkönnyíti, hogy az érdekeltek java része ma már nincs az élők sorában. A dokumentumok egyes darabjaiba ma már be lehet tekinteni, mert lejárt a 30—40 éves zárlati idő, s az amerikai közvélemény is követeli az események tisztázását. Mind a Daytona Daily News, mind pedig a Washington Post azt állítja, hogy Klaus Barbie az amerikai titkosszolgálattal való együttműködésének köszönheti menekülését. Szakírók utalnak arra, hogy Lyon katonai bírósága már 1945. augusztus 31-én letartóztatási parancsot adott ki ellene. A nyomozást végző francia tisztek elképedésére hamarosan kiderült, hogy Barbie az amerikaiak kezében van, de ők csak három ízben engedték meg, hogy francia illetékesek kihallgassák. Amerikai „nemzeti érdekekre hivatkozva" Whitaway hadnagy mindig részt vett a kihallgatásokon. A francia kormány a megfelelő bizonyítékokat a negyvenes évek végére gyűjtötte össze. Tudta Barbie pontos rejtekhelyét, így először 1949. május 23-án, majd pedig július 20-án és végül november 9-én hivatalosan kérte az Egyesült Államoktól Barbie kiadatását. Ekkoriban a háborús bűnös Wiesbadenben volt. Az „Új terv“ Gene Bramel azzal fejezte be beszámolóját, hogy részletesen ismertette a Barbie ellen tervezett merényletet is. Miután mindent megtudtak tőle, amire szükségük volt, az amerikaiak meg akartak szabadulni az esetleg kényelmetlenné válható tanútól. .(Franciaországnak semmiképpen nem akarták kiadni, mert- Bramel fogalmazásában: „Körülbelül úgy bíztunk meg a franciákban, mint az oroszokban, így aztán nem engedhettük meg, hogy Barbie a kezükbe kerüljön.“) A CIA emberei sorsot húztak, melyikük tegye el láb alól a lyoni hóhért, amikot váratlanul „új terv“ érkezett Washingtonból: Barbie-t Dél-Amerikába kellett menekíteni. A CIA segítségével ideiglenes utazási okmányt állítottak ki számára- már Klaus Altmann néven - s utóbb ezt a papírt nyújtotta be Barbie Genovában a Nemzetközi Vöröskereszthez. így távozhatott 1951-ben Dél-Amerikába. Az utóbbi időkben nyilvánosságra hozott adatokból és vallomásokból egyértelműen kiderül, nem Barbie volt az egyetlen háborús bűnös, aki a második világháború után az amerikaiak kezére játszotta ismeretanyagát. A „tudáselszívás“ - brain drain - e meglehetősen egyedi válfaját emberiességi meggondolások nélkül alkalmazó amerikai titkos- szolgálat a jelek szerint igen sok náci szakembert - javarészben a kommunisták módszereit jól ismerő tiszteket - vitt az Nem ez az első eset, hogy az Egyesült Államokban egykori háborús bűnösök múltját kutatják, azzal a szándékkal, hogy fény derüljön egy esetleges „amerikai kapcsolatokra“. Áz amerikai kongresz- szus vizsgáló bizottsága 1978-ban azt állapította meg, hogy bizonyos magas rangú személyeket hoztak az országba a náci Németországból, s amerikai kormánypénzből fizették őket. A háborús bűnösök felkutatásának egyik legismertebb amerikai figurája Charles Allen, valamint John Loftus.' Allen megállapítása szerint 286 háborús bűnöst, vagy a nácikkal együttműködő, fontos személyiséget vittek a háború után az Egyesült Államokba, és soha nem vonták őket felelősségre. (Allen úgy vélekedik, hogy a „kimenekítés! akciók" vezetője az amerikai hírszerzés második embere, Frank Wisner volt, aki Allen Dulles tudtával intézkedett). Visszatérve a Washington Post fejtegetésére: a lap túlmegy a Barbie-ügyön. Megállapítja a náci háborús bűnösök kiadatása mindig is késett az amerikaiak részéről, a hidegháború idején pedig szinte teljesen abbamaradt. Sőt: az amerikaiak azon voltak, hogy necsak a szovjet ügyek ismerőit, hanem más „keleteurópai specialistákat“ is megszerezzenek az egykori nácik közül. Hamis érvelések Az amerikai újság értesülése szerint a szocialista országoknak ilyen körülmények között eleve kevés esélyük volt arra, hogy teljesítsék a háborús bűnösök kiadatására vonatkozó kéréseiket, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy azokat az amerikaiak más, olykor politikai-gazdasági feltételek kielégítéséhez kötötték. Az amerikai újságírók értesülései szerint Jugoszlávia több mint 200 náci tiszt kiadatását kérte, ebből az amerikaiak mindössze tíznek tettek eleget. Lengyel- ország több száz háborús bűnösből egyet kapott meg, Bulgária kettőt. A PAP lengyel hírügynökség 1983. március 29- én azt írta, hogy a náci háborús bűnösöket a NATO-országok militarista körei és hírszerző szolgálatai rejtegetik és támogatják. így például hiába kérték Hubertus Strughold Hitler légügyi minisztériuma orvosi kutatóintézete egykori igazgatójának kiadatását. Strughold kísérleteit a koncentrációs táborok foglyain végezte - 1945 után az USA-ba került, a Brooks repülótámaszponton teljesített szolgálatot. Lengyelország egyébként 7400 háborús bűnös nevét tüntette föl azon a listán, amelyet az ENSZ illetékes szervéhez küldött. A PAP hírügynökség szerint a bűnösök 90 százaléka elkerülte a felelősségre vonást. A nyilvánvalóan háborús bűnös tisztek kimenekítéséről nyilatkozott John Moors Cabot is, aki annak idején Belgrádban amerikai konzul volt: „Nyilvánvaló, feladtuk elveinket, s nemcsak a kollaboránso- kat, hanem a szörnyű bűnök elkövetőit is védelmeztük.“ Figyelemre méltó az is, hogy az Egyesült Államok egyet sem adott ki abból a 140 bűnösből, akiket a Szovjetunió megdönthetetlen bizonyítékok alapján az elmúlt hat esztendőben kért. Ezt sajtó- konferenciáján Nyikolaj Bazsenov, a Szovjetunió legfőbb ügyészének első helyettese közölte. Bazsenov azt is elmondta, hogy az NSZK-ban több mint 80 000 ember ellen indítottak eljárást náci múltjuk, háborús bűneik miatt. Ugyanakkor csupán alig nyolc százalékukat ítélték el. Klaus Barbie háborús bűnös Altmann álnéven letartóztatásáig gondtalanul élt a bolíviai fővárosban Hontalan honvédők A palesztinai arab népnek joga van a hazájához, és joga van ahhoz, hogy országának felszabadítása után maga határozzon a sorsáról kívánságának megfelelően a saját egyetértése és akarata szerint. (A palesztin Nemzeti Charta 3. cikkelye) Már több mint 35 éves az az ENSZ- határozat, amely kimondja, hogy Palesztinában, a brit mandátumterületen egy zsidó és egy arab államot kell létrehozni. Már több mint 35 éve, hogy Palesztina arab népe harcol hazájáért, amely - ENSZ-határozat ide, ENSZ-határozat oda - jogi szempontból gyakorlatilag létre sem jött. A mandátum megszüntetése ellenére a Palesztinában még mindig óriási befolyással bíró angolok, és a térségre szemet vető amerikaiak védőszárnyai alatt a cionisták azonnal hozzáláttak az arab lakosság elűzéséhez. A kitört arab-izraeli háború leple alatt az ENSZ által a palesztinai araboknak ítélt területeket megosztották Transzjordánia királyával. Egy meg sem született állam megszűnt létezni. Ez volt a kezdet, amelytől semmiben sem különbözött a folytatás. Míg az egymást váltó arab-izraeli háborúk között voltak tűzszünetek, a palesztin-izraeli fronton - melyet egyetlen katonai térkép sem jelez - ismeretlen a fegyvernyugvás: negyedik évtizede dúlnak szakadatlan a fegyveres és politikai csatározások. Egy emberöltő sem bizonyult elegendőnek a mélyen gyökerező ellentétek kiirtásához. Izrael cionista vezetése berendezkedett az állandó belháborúra - tekintet nélkül arra, jó ez vagy rossz népének; s az ősi földről elűzött, menekülttáborokba kényszerített palesztinoknak már megszületett a második nemzedéke is, amely sosem látta hazáját. Ez a tény nem csökkenti, hanem éppen ellenkezőleg, fokozza készségüket a harcra: elszánt honvédői lesznek egyszer-volt hazájuknak. Az 1947 novemberében született ENSZ-határozat Palesztina 54 százalékát jelölte ki a zsidó állam számára, 46 százalékát az arabok részére. Akkor csak Palesztina 6 százaléka volt még zsidó kézben. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott: a mindenkori izraeli vezetés erőszakos földrablással, fokozódó ütemű telepítéspolitikájával az eredeti arányok megfordítására törekszik. Tel Aviv nem titkolja tervét, hogy a század végéig több mint egymillió zsidót akar a Gáza-övezet- be és Ciszjordániába telepíteni. A föld nélkül - megélhetés nélkül - maradt palesztinok kénytelenek elvándorolni, elhagyni hazájukat. Éppen ez Begin végső célja: végérvényesen megváltoztatni a megszállt területek demográfiai jellegét, bekebelezni minden földet, s ezzel megsemmisíteni a palesztin állam létrehozásának még a gondolatát is. Hiszen egy állam sem létezhet terület nélkül! A világ döntő része elítéli ezt az izraeli politikát, számos eszközzel támogatja a 4,5 milliós palesztin nép igazságos harcát. A palesztin kérdés az ENSZ-ben állandó napirendi pont lett, s habár éppen az ENSZ az a szervezet, amely a legtöbbet tehetné a probléma rendezése érdekében, szinte tehetetlen, mivel elsősorban az USA, a Biztonsági Tanács állandó tagja sorozatosan megakadályozza á rendezési erőfeszítéseket, de még Izrael megbüntetését is az agressziókért. Az időnkénti látszatellentétek Tel Aviv és Washington között is az arab ügy ellen irányulnak. Minden egyes „haragszom rád“ színjáték célja, hogy az USA beférkőzzön egyes arab államok bizalmába, s megpróbálja olyan irányba terelni politikájukat, amely Izrael és saját érdekeit szolgálja. Erre irányulnak a különböző ilyen-olyan amerikai politikus nevével fémjelzett „rendezési“ tervek is, amelyek mindent figyelembe vesznek, csak a palesztinok nemzeti jogait nem. így aztán a Közel-Keleten a béke helyett törvényszerűen újabb agressziók születnek. A palesztinai arab nép, amely a fegyveres palesztin forradalomban fejezi ki önmagát, elvet minden, a Palesztina teljes felszabadítását helyettesítő megoldást, s elvet minden javaslatot, amely a palesztin probléma felszámolására vagy nemzetköziesítésére irányul. (A palesztin Nemzeti Charta 21. cikkelye) (Magyarország) GÖRFOL ZSUZSA