Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-06-03 / 22. szám
Miska összerezzent, valahányszor be- •éhasított a levegőbe a rettegett mondat:- Tanár úr, hol marad a habarcs?! Szinte a pillanat töredéke alatt ugrott fel a habarcsosláda széléről, megragadta a két teli vödröt, és a megvert kutya alázatosságával igyekezett az állás felé. A magasból szitkok röpködtek alá, cigarettacsikkek, melyek közül néhány a fejét érte vagy a vállán izzott fel. A többiek- kivéve a mestert - nagyszerűen mulattak odafent, s véletlenül sem feledkeztek meg mulatságuk fénypontjáról: oldalra billenteni kissé a habarcsoskanalat, amikor újdonsült segédmunkásuk felfelé bámult. Felkészülten leste az alkalmat a fiatalabbik inas is, aki torkig volt már azzal, hogy ,,Kölyök“-nek szólították. Egy-egy telitalálatakor büszkén pillantott a legerősebb, verekedéseiről híres „Nagydarab Jóskára“, arcát fürkészve. Az meg elégedetten bólintott, komótosan folytatta munkáját.-Tanár úr, nem karcsú diáklány dereka van ott, hanem keverőlapát! Mozgás, mozgás - kiáltotta, és a két segéd, az idősebbik inassal egyetértőén röhögött.- Tempó, tempó - rikoltotta a Kölyök, és boldognak érezte magát. Most már nem ő az utolsó ember a csoportban. Miska szó nélkül odébbállt, esetlenül lóbálva hosszú, csontos karját; cingár termetére túlméretezett fakókék munkaruhájában, lábán ormótlan bakancsával úgy festett, akár a madárijesztó; egy kalapját vesztett, életre kelt madárijesztő, egyetlen életjellel: a mozgás képességével. Aránylag fiatal kora ellenére- harmincöt körül járt - erősen kopaszodott, tán meg is lehetett volna számolni a napfénytől ezüstösen csillogó hajszálait. Olyan volt a feje, akár a madáré. Lajos, a fiatalabbik segéd bokszolt valamikor, mozdulatai villámgyorsak voltak szükség esetén, így hát időnként aggályok nélkül megtréfálta Nagydarabot is - néha a Gólya becenévvel illette őt, inkább mókásan, mintsem gúnyolódva. Amikor a kőművesek tízóraizni (inni) mentek a Halasba, biztos volt, hogy rövid időn belül egyikük sem tér vissza (csupán öreg főnökük maradt, félrehúzódott, a kerítés melletti diófa árnyékában fogyasztotta el a hazait), Miska letelepedett a habarcsosláda szélére és olvasni kezdett. Az öreg figyelemmel kísérte a fiatalemberen végbemenő változást: teljesen be- léfeledkezett ebbe a tevékenységbe, szoborszerű mozdulatlansággal ült, előre görnyedve. Ha az öreg vizet akart inni, akarva-akaratlanul közel került hozzá, s láthatta, mily lázasan csillog a másik mélyen ülő szürke szeme, és tudomást nem vesz jelenlétéről.-Bíborszínű alkonyat... Szép kifejezés - motyogta egy ilyen alkalommal, maga elé meredve. Nyolc napja dolgoztak együtt, először váltottak szót egymással. Az öreg azt hitte, hozzá beszél.- Tessék, Miska fiam?- Semmi, .. .semmi, mester úr - pillantott fel zavartan Miska.- Azt hittem, nekem szóltál.-Nem, csak... olvasok... Egy szép kifejezésre leltem ezen az oldalon.- Mondjad hát, miképpen hangzik?-Nos... szóval: „bíborszínű alkonyat“.- Valóban jó még hallani is. Valamikor nagyon szerettem olvasni. Csak aztán... Tudod, az embernek különféle gondok nehezedhetnek a vállára. Váratlanul magamra maradtam, ágyban fekvő, beteg feleségemmel. Nyakamon a négy gyerek, négy apró éhes száj.- Igazán sajnálom...-Ne sajnálj, fiam... Volt, elmúlt. Ez segített - mutatta dologtól kérges kezét. No meg az öreg Gerlei, tudod, nemrég halt meg szegény. Mindig segített a kaszálásnál, begyűjteni a szénát... Kemény leckét jelentettek számomra azok az évek. Majd megtanulod te is: mennyit ér, ha csak egyetlen barátra lelsz, de az igazi barát. A többiek - megvetően legyintett. - Na, nem zavarlak tovább.- Igazán nem zavar, mester úr!- Szólítsál csak, fiam, nyugodtan, István bátyádnak.- Köszönöm...- De a dolog végit keményebben fogd meg. - Itt megkeményedtek az öreg vonásai és magára hagyta a segédmunkást. Mihelyt Miska meghallotta hangoskodva közeledő társait, azonnal eltűnt a könyv az inge alatt. Rendszerint a be- hemót, Nagydarab Jóska „tízóraizott“ a legbecsületesebben, ennek hatására első útja Miskához vezetett. Lapáttenyerével hátbaveregette, és a többiek haho- tázása közepette megkérdezte: - Mit olvastál ma, tanárkára! - Egészen közel hajolt a másik arcához, majd gunyorosan nógatta: - Mesélj már nekünk valamit! Azon a nyolcadik napon szólt vissza a segédmunkás első ízben: - Az irodalom és egyáltalán anyanyelvűnk sosem lehet gúny tárgya - halkan mondta, egykedvűen, s hátát mutatva dolgozni kezdett.- Megszólalt! És milyen gyönyörűséget hallhattunk tőle - kiáltotta Jóska. Röhögve faképnél hagyták. Munkához láttak. Jóskát majd minden alkalommal az öreg utasította rendre, akit egyszerűen így hívtak: Mester. Maga volt a megtestesült jóság és megértés. Az egyetlen ember, akinek a Jóskáénál nagyobb tekintélye volt, pedig amaz fogadásból kimozdította helyéből a színültíg teli habarcsoslá- dát. - Nyikhaj - szűrte ki a fogai közt megvetően, valahányszor engedni kényszerült a Mester akaratának - Csak hátráltat bennünket a munkában... Mikor tanulod meg végre, hogy az a lapátnyél nem szüzleány keble, amilyet az iskola szertárában tapogattál, te...- Hagyd békén, belé is zavarodott félig - mordult az öreg. Nem is úgy történt... Lehet, hogy volt valami köze ahhoz a kis szajhához, dehát elmúlt az már akkor tizennyolc, rendesen, két műszakban öreg ezzel lezártnak tekintette az ügyet. Ritkán ragadta el az indulat. Higgadt természetűnek ismerték valamennyien, olyan embernek, aki alaposan fontolóra veszi minden szavát, tettét.- Nofene - csodálkozott Lajos, a segéd. Rokona tán ez a Gólya, hogy ennyire védi?- Nem rokonom, és neked sem tartozom számadással! Oda osztottam be, a saját munkáját végzi.- Mindenesetre szívesen cserélnék vele...-Törődj magaddal! Mi bajotok van állandóan? Máskor húznátok az igát látástól vakulásig a pénz végett, ma meg...- Igaza van a Kölyöknek, Mester- kapcsolódott be a vitába Jóska. - Odanézzen - mutatott dühösen a gesztenyefa irányába, - a gróf úr olvasni méltóz- tatik. \ Ez már sok volt az öregnek. Nyílt lázadás, áskálódás ekkora csoportban.-A fene essen belétek! Úgy látom, megártott a meleg. - Idegesen beszélt, kissé habozva hozzátette: - Menjetek sörözni inkább, csak lustaságotokat ne lássam. Úgyis ez a célotok...- Nocsak! A végén mi leszünk a naplopó gazemberek. - Jóska halántékán kidagadtak az erek, pulykavörössé vált az arca. - Maga mondta, Mester... Akár azonnal indulhatunk. - A többiek vonakodtak, erre a hatalmas test a leghajlékonyabb artista ügyességével lent termett a földön. rásért, tanár úr - vetette oda Miskának, amint elhaladtak mellette. Halkan nyikor- dulva csapódott mögöttük a rozoga kertajtó. Jó órába tellett, mire Nagydarab visz- szatért a tántorgó inassal. A kislegény egyenesen a legközelebbi fa felé tartott, ahol kétrét görnyedve öklendezni kezdett.-Jaj, anyám - nyöszörögte egy-egy erőlködés között. - Soha többé... Soha. . A két segéd nevetve leereszkedett, utánuk a Mester.- Mit csináltál a kölyökkel, ostoba- mordult a másikra, aki még istenesen állt a lábán.- Pofa be! Most én mondom - hangzott a válasz. Nagydarab a segédmunkáshoz hajolt, durván karon ragadta.- Cserélünk, kispajtás. Cse-ré-lünk- tagolta gonoszul vigyorogva. Választhatsz - húzta elő csontnyelü vadászkését. A majdnem arasznyi hosszú penge fémesen csillant a napfényben. Félig belefúródott a vén fa törzsébe, amint Jóska gyakorlott mozdulattal elhajította.- Ahogy akarod - Miska másodszor szólt hozzá, amióta együtt dolgoztak.- Visszategezel?! No jó, kezdjük. Itt a teli vödör, elég, ha egyet viszel.- Nem értelek...- A felvonóhidat nem használod. Majd felmászol valahogy, ötven vödör - ötven forduló. Áll az alku?- Rendben.- Te állat - az öreg Nagydarab elé állt. dolgozott. Ez a szerencsétlen el is vette volna feleségül, más gyerekével a hasában. Csakhogy, kiderült az igazság, a lány beismerő vallomást tett... Számtalanszor megvitatták már a dolgot, Jóska azonban mindannyiszor diadalmasan közbevágott: - Akkor miért repítették ki a munkahelyéről? - Bal kezét a csípőjére tette, jobbjával indulatosan hadonászott. A szemében őszinte gyűlölet ült, ami nem csupán a vékonydongájú Miska fizikuma ellen irányult. Végtelenül idegesítette a másiknak szinte alázatosságba torkolló türelme, hallgatása, és még valami: a számára idegen - titkon áhított, a szakadatlan pénzhajhászás miatt elérhetetlen - világ.- Nem repítették ki, te ostoba - sújtott a levegőbe az öreg. Mindössze az történt, hogy néhányuknak kitűnő lehetőség kínálkozott ahhoz, hogy kikezdjék. Ő meg lassan őrlődött, majdnem beleroppant.- Maga mindent „bevesz“ - legyintett ilyenkor Jóska, és inkább elindult az állás felé, mintsem tűrnie kelljen a kioktatást, melynek bizonyossága felől nem is akart meggyőződni. Aznap legalább harmincöt fokos hőség lehetett. Enyhe fuvallat se rezdítette áfák leveleit, s mindenkiről patakzott a veríték, a keménykötésű Nagydarabról is. A sós izzadságcseppekben oldódó por bevette magát a pórusokba, kegyetlenül mart, elviselhetetlenné téve a munkát. A nap egyre feljebb hágott az égbolton, erősen tűzött le a csuromvizes emberekre.- Törjön ki rajtam a nyavalya, ha eldolgozok még egy kanna habarcsot- szusszantott a Kölyök. Dühösen, férfias, határozottsággal akart szólni, rekedt hangjából mégis kiérződött valamiféle várakozó bizonytalanság. Azért habar- csoskanalát a vödör peremére akasztotta, nehézkesen leült a pallóra, lábát a mélybe lógatta. Vállára tapadt trikójával igyekezett felitatni a homlokán gyöngyöző cseppeket. Különös pózt vett fel.- Hijnye, de csíp, a franc essen belé- káromkodott félhangosan, úgy, hogy a többiek meghallják.- Dolgozz, Kölyök, sürget az idő- a Mester nem állhatta szó nélkül.- Hiszen dolgozgatnék én estig is! El- kevergetném a habarcsot a hús fa árnyékában, főnök - hetykélkedett az inasgyerek. Mindenki értette a célzó kihívást.- Ide figyelj, taknyos! Először: neked mester úr vagyok. Másodszor: ne pofázz vissza, hanem végezd a dolgodat. - Az- Siess, Kölyök! Ma az én vendégem vagy. Felfrissülünk, aztán meglátjuk, győzi-e nekünk hordani a habarcsot ez a... Az inaslegény tanácstalanul pislogott őszbajusszú főnöke felé, aki most már figyelemre se méltatta őket.- Főnök...- A keservit! Hát arra vársz, hogy felmenjek érted?! Tériszonyod van?!-Mester... - próbálkozott még egyszer a fiú, majd óvatosan leereszkedett a négy emelt sorból álló pallóállásról. Szemmel láthatólag félt, pedig az oszlopfákat az öreg szigorú felügyelete mellett kötötték össze a méter mélységbe ásott szálfákkal, erős vaskapcsok segítségével. Amíg az oszlopfák végein végig nem fektették a koszorúgerendát, s az ászokfák nem feküdtek egyik végükkel a koszorúgerendán, a másikkal pedig a falon, pillanatnyi szünet nélkül szemmel tartotta a társaságot. Az ászokfákra erősített állásdeszkákat pallónak nevezték. Kölyök megnyugodott, mire a legalsó emeletsorig ért. Innen már úgy ugrott le.- Mi az, nincs tele a nadrágod, remélem - mondta Jóska. - Bocsánat a zavaMegtiltom ezt az őrültséget!-Ugyan, papa... - a másik lehelete alkoholtól bűzlött, mindkét szeme vérben forgott. - Vigyázzunk, papa - suttogta. Szilárdan állt a lábán és karját összefonta széles mellkasán. Úgy nézett az öregre, mint a ragadozó állat, mely először szemével megdelejezi áldozatát, mielőtt rávetné magát. A két segéd odébbvonszolta az öreget. Mindannyian tudták, hogy Jóska ilyenkor akaratosabb, mint általában, sőt, veszedelmesen kiszámíthatatlan. Vigyorogtak, s keményen tartották a dühtől remegő embert.- Nyugodjék, István bátyám. Megegyeztünk. - Miska, az oly magába zárkózott Miska egészen felvillanyozódott, rugalmas léptekkel indult az állás felé, amelyre ily módon elképzelhetetlennek látszott felmászni. A vödröt fülénél fogva a jobb könyökhajlatára illesztette, pontosan a felkar és alkar találkozási helyére. Aztán behajlította karját, s hihetetlen erőfeszítésekkel feltornásztál!) magát a legfelső emeletsorig. A lent várakozók hüledezve bámulták. Csak Lajos, a bokszoló legyintett szakértelem káig... A fentma inas hitetle a lentről érk( te az anyagi- Nem tar lék vödör, r szállítom, he Miskának kednie kelle erőt s kitárté A kilenc« a vér poros r de sajgott t< alkarjáról, ar hetetlenül fe nehezedő ve Amikor tiz segéd, alig I jóég... A harminc az öreget, a fejlemény érzett büszk rab is kezdel gás hozzáse lantgatott felt Harminc feli gyadozó lát levegő után kot keresne.- Vi... víz iszonyatosar rövid tétovái vízzel, és ny: gó embert. E de jóval na a piros főitől- Negyvei nul a fiatal szabályos c kedett Jóske lihegett, s ke a fordulatra: úgy fél perei ben, meröer mébe, áztál képest neve vonogatva, r És Miska fellélegezhel zonytalan lé hányinger k lyosodott ele megtámaszl« küzdhetetler sen. Akkor ezzel tisztáb mennyire ve Az utána lép rancsolta eg- Itt mara nem túróén, kel! fejeznie, rabot -, emi az inge alól. Szó nélk Jóska letiszt szinte féltve Fordulóról fc mért a vödöi Ahányszo alatt hajlado: bennük a vé utána, gyor megnyomkex A negyve csúszott-ese segédmunka felkarolta: - Nyertél, re Közben el ját, vizet kér lyogva, vala mégiscsak á re eleredt az ve, ólomlasi a mellette le' kelte súlyát, előre. Nem értet egyedül az < csolón: - ! hozzá! Lefelé véc ként könnyű támogatták, kannaszám I az orrvérzés kerítettek val Negyedór; magát. Erősr cirógatta az- Jó - mo- Mi jó, Mi- Hát... a jó volna.- Mondjac Miska arc dott: - Nem már végre se- Akár mc denki velünk- Világos összenéztek a földről.- Mehetür Miska.- Bizony, i kodj rám, fiai És a kőmű HERDICS FERENC HBí gflfjf é i^Rsr T r ^ immmm I I 1 3 k. | P v. S fi m
