Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-27 / 21. szám

* J ványosság nélkül ma a modern popzene szegényebb lenne. A le­mez nem mindig ad teljes értékű információt. Ilyen értelemben a modern popzenét legtökélete­sebben a televízió tudja rögzíteni és visszaadni. Ennek látszólag legegyszerűbb módja egy adott együttes koncert­jének a rögzítése, melynek során nagy előny, hogy közönség van gal, aminek sokszor az előadás látja a kárát. Van aztán a tévéfel­vételnek egy következő csoportja, ahol a közönség már nemcsak képletesen szólva kulissza, ha­nem a szó legszorosabb értelmé­ben. A stúdióban fiatalok üldögél­nek, összevissza, különböző nagyságú dobozokon. Az efféle ülésrend és a szokatlan ülőalkal­matosságok a spontaneitást, a fia­Popzenét - látni más kifejezésre törekvő rendező­nek. Ilyenkor lép aztán színpadra a jólismert lenge öltözetű, csábító tánckar, ilyenkor jön különféle technikai és elektronikus trükkök sorozata, hogy valamiképpen elvi­selhetővé tegye a banális szövege­ket és a zenét. Akik azonban nem­csak semmitmondó témákról éne­kelnek, hanem a szórakoztatáson kívül más céljuk is van, azok álta­lában ezen a téren is jó eredmé­nyekre képesek, önálló műsoraik­nak egységes koncepciójuk van, általában ötletgazdag és fantázia­dús formában segítik a dalban eredetileg benne levő, vagy éppen a képernyőn kibontakozó monda­nivalót. Nehéz lenne meghatározni a televízió szerepét a modern popzene fejlődésében. Kínálkozik az összehasonlítás az egyre bo­nyolultabb lemezstúdiókkal, me­lyek olyan összetett zene létrejöt­tét segítették elő, hogy az élőben, egy koncerten például már vissza sem adható. A tévé ugyancsak kialakított egy olyan előadásmó­dot, mely mérföldekre eltávolodott a koncerten megvalósítható szín­padi mozgástól. Olyan képsorok peregnek a néző szeme előtt, me­lyek csak tévéstúdióban születhet­tek. Az analógia mégis felszínes, mivel a modern popzene megjele­nési formáinak új vonásait emeli ki, anélkül, hogy megkülönböztet­né a zenei elem és a látványosság szerepét. A zene általános fejlő­dése elörevitte a modern popze­nét is, elősegítette, hogy művészi színvonalra emelkedjék, hogy tar­talmilag és formailag gazdagod­jék. A képi megjelenítésnek ilyen szerepe sohasem volt. A modern popzenét elsősorban mint zenét kell felfognunk, ahol a látványosság csak másodrangú. Ha a televízió képernyőjén a látvá­nyosság lép előtérbe és hátrább szorul a zene, az már torzulást jelent. Először van a zene és csak utána a képi megjelenése A mo­dern popzene, mint bármely más zene, elsősorban zenei változá­sok, fejlődések eredménye. Nem elhanyagolhatók a popzene szö­vegei, illetve a szövegek és az ifjú közönség életérzése közti „kap­csolat“ sem. Ha a popzenét első­sorban mint zenét tekintjük, fölve­tődik a kérdés: mi szükség van a képernyőn történő bemutatásá­ra, hisz ezzel a lényegről vonjuk el a figyelmet. És itt jön az, hogy a modern popzene nemcsak zene. Hanem, mint nemzedéki szimbó­lum is, szórakozási forma, lehető­ség látványteremtésre. A látvá­nyosság néha teljesen ellentétes értelmet ad a zene mondanivaló­jának, máskor kiegészíti azt. Lát­jelen az előadáson és aktívan vesz részt a hangulat alakításá­ban. De a televízió munkatársai a megmondhatói, milyen nehéz jó felvételt készíteni egy-egy hang­versenyről, milyen nehéz feladat hűen visszaadni a koncert hangu­latát. Azt a hangulatot, mely csak az ilyen jellegű koncertekre jellem­ző, a zenészek és a közönség közvetlen kapcsolatából adódóan. A színvonalasnak mondható kon­certfelvételek száma elenyészően kevés. Teljesen természetellenes, amikor az ünnepelt sztár kilép a közönség elé, melyet lelkesen üdvözöl, majd egy elegáns moz­dulattal elkezdi műsorát. - a tévé kamerái számára. A közönség itt képletesen szólva csak kulissza, amely a dalok végén tapsol, mi­közben egy kamera feléjük fordul és közvetíti elégedettségüket - a tévénézőknek. Ilyenkor az elő­adó nem tud élő, közvetlen kap­csolatot kialakítani a hallhatóság­talos lendületet, az egyszerű, köz­vetlen légkört hivatottak érzékel­tetni, sajnos, meglehetősen sablo­nosán és meggyőző erő nélkül. Az előadó „természetesen“ itt sem a közönségnek, hanem a kamerá­nak énekel, ami még növeli a hely­zet infantilizmusát. A felvételek egy másik nagy csoportjához azok tartoznak, amelyekben már nem koncert közvetítése a cél, hanem önálló szórakoztató műsor létrehozása. Itt az előadó és a rendező lelemé­nyességétől függ a műsor lendüle­te, képi kifejezésének eszközei és formái. Az előadót legtöbbször a dal mondanivalójának megfelelő környezetbe „helyezik“, tehát mintegy megfilmesítik a dalt. A kép­ernyőre kerülő slágerek többsé­ge azonban elég szegényes a té­maválasztást tekintve (szerelem, csalódás, gyere táncolj stb.) ami nem ad nagy lehetőséget a tartal­Az írás elején már próbáltuk meghatározni a televízió szerepét a modern popzene fejlődésében A kelet-közép-európai tévékre ál­talában jellemző, hogy kevés ún. rétegmüsort sugároznak, nem el­sőrendű feladatuk az avantgarde és progresszív műfajok széles kö­rű megismertetése. Ez érvényes a modern popzenével kapcsolat­ban is. Ebből következik, hogy a mi tájainkon a televíziónak a mo­dern popzene fejlődésére gyako­rolt hatása elenyésző. A tényleges fejlődés a tévé keretein kívül törté­nik, az új irányzatok és előadók a tévétől függetlenül bukkannak fel. A képernyő azonban nagy mértékben hozzájárulhat népsze­rűségük növeléséhez, ha hajlandó vállalni őket. A tévé ma elsősor­ban a népszerű előadók és stílu­sok „kiaknázására" és konzervá­lására törekszik, nem pedig új irányzatok támogatására. GYUROVSZKY LÁSZLÓ • A Szlovák Te levizió a köze jövőben muta' ja be Stefan Ft lix tévéjátéká az Egy büntén történetét, amely Aldo Mc ro, az isméi olasz politlku utolsó napjairc szól. Az alkotá főszerepét Vlé do Őerny (jobfc ra) és Dean Horváthová játssza. Margit: Steckov: felvétele H arminc évvel ezelőtt boldog szülők és kétezer készülék-tulajdo­nos várta izgatottan világ- rajöttét. A szülés könnyű lefolyású volt, kedves cse­csemő született, „aki" a Csehszlovák Televízió nevet kapta. Mindjárt az el­ső pillanatban megszólalt, Jaroslav Marvan nemzeti művész hangján, majd a cseh filharmonikusok ré­vén játszani is kezdett egy­szerre több hangszeren. Valóságos csoda, mondo­gatták elfogultan. Egyke volt évekig, aztán a szülők az mondták, egy gyerek nem gyerek, és sor­ban születtek testvérei, a stúdiók: 55-ben Ostra­ván, 56-ban Bratislavában, 61-ben Brnóban, 62-ben Kassán (Kosice). Gyerek­kora boldog volt, csak szü­lei és fogadott szülei elké­nyeztették: folytonosan di­csérték, akármit tett, min­dent ráhagytak... De azért hallgatott a jó szóra, tanult, megokosodott. Hibái persze vannak, mint mindenkinek. Egyik óriási hibája, hogy nem tűr meg mást a közelében, önző. „Megköveteli", hogy vele foglalkozzanak. De nem ám olyan keveset, mint amennyit egy mai átla­gos szülő foglalkozik a cse­metéjével. Pedig nem min­dig érdemli meg a figyel­met, és sokszor hálátlan: színesben is színtelen. Ismerjük erényeit és gyengéit, elnézőek va­gyunk vele szemben. És amikor már nagyon fáraszt a társasága, akkor... ott a gomb. Egy picit meg­nyomjuk, és... K. Cs. M onoszkóp volt az első kép, melyet képernyőn lát­tam, Takács Marika bemondónő pedig az első ember; aztán, még ugyanazon az estén, egy rajzfilm, a kutya-macska barátságáról, azokkal a közismert cikk­cakkos figurákkal, és egy francia-szovjet koprodukcióban készült film, a Normandia-Nyeman. Mondanom sem kell, hogy függetlenül a műsor színvonalától és a vétel minősé­gétől, számomra is élmény volt először látni televíziót, pláne tizenévesként. Azóta huszonkét év múlt el, és hogy pontosam emlékszem arra a műsorra, az a környezetnek is köszönhető, melyben a találkozás lezajlott. Iskolám egyik osztályában állították föl (ki) a készüléket, láthasson tévét, aki még nem látott, nézhessen, aki még nem nézett. És mivel az emberek nagy része akkoriban csupán csak hallott róla, kapott minden ilyen alkalmon, ezen is: telt ház fogadta Takács Marikát. De telt ház volt abban az időben azokban a magánlaká­sokban is, amelyekbe az elsők között került televíziós készülék - szomszédok, ismerősök, rokonok kéredzkedtek be csodalátni. Csodálkozni, örülni egyvalaminek - együtt. Ma már furcsán hangzik, szinte hihetetlennek: a tévé összehozta az embereket, kisközösségeket teremtett falun és városon egyaránt. Ugyan mindig a műsor volt mindenek­előtt a lényeg, az jelentette a vonzó erőt, de azért közben a közösségi érzület is fölerősödött, működött. Következés­képpen, akarva-akaratlanul találkozásra, beszélgetésre, közös gondolkodásra ösztönzött a tévé - utcán, munkahe­lyen, vendéglőben, mindenütt. Jóval gyengébb műsorok­kal is, mint amilyeneket manapság ad. És ez, ha közvetett módon is, de pozitívan hatott szélesebb összefüggések­ben, az emberi kapcsolatok, a világnézet, az erkölcsi magatartás alakulásában stb. Más lapra tartozik, hogy a televízió, maga is kezdőként, és lehetőségeinél fogva sem tudta mindig azt adni, amit kellett volna, szeretett volna, követve a társadalom életét, reagálva az éppen időszerű jelenségekre. Sőt, ezekről, talán akaratán kívül is, lágy műsorokkal vonta el a néző figyelmét, megoldást sürgető kisebb-nagyobb feladatoktól idejét. Aztán ahogy növekedett a készüléktulajdonosok száma, úgy fogyatkoztak ezek a közösségek, tulajdonképpen meg is szűntek. Hogy voltak, labdarúgó-mérkőzések közvetíté­sére alkalmanként összejött baráti társaságok emlékeztet­nek rá. Eljött a „bezárkózás időszaka“, amikor már szinte minden család saját tévékészülékén nézi a műsort a tulaj­donos örömével, ezért is egy kicsit még mindig mint újdonságot „kezelve“ a televíziót. Ekkor válik divattá a „papucs-kultúra“ kifejezés, csökken a különböző kultu­rális-művészeti rendezvények látogatottsága, estére még a nagyobb városok utcái is kiürülnek, a népművelők nem, vagy csak nehezen tudják aktivizálni az embereket; a tévé Volt egyszer egy televízió szerint alakul napirendünk s ami még rosszabb, a csalá­don belüli életet, a férj-feleség, a szülő-gyermek közötti érzelmi kapcsolatot, a kommunikációt is negatívan befo­lyásolja, (több más mellett természetesen). S bár a tévé nemcsak tájékoztató eszköz, hanem - tetszik, nem tetszik - nevelési is (kulturális-művészeti műsorai révén például, amelyeknek a mennyisége és minősége időközben úgy­szólván összehasonlíthatatlanná vált a kezdeti időszak adásaiéval), ez utóbbi szerepben mégis alig érezhető pozitív hatása. Elsősorban az ifjúságra gondolva. És az már a mostani, a harmadik időszakra is vonatko­zik, arra, amelyben a tévé mindennapi élettársunkká vált, amelyben megszoktuk azt; bekapcsolása már nem jelent eseményt. (Meg)vagyunk vele. Kevés kivételtől eltekintve egykedvűen fogadjuk, amit nyújt. Régen örvendeztünk, bármi mozgott a képernyőn, ma olyan műsorok mellett megyünk el közömbösen, amilyeneket két évtizeddel korábban elképzelni sem tudtunk. Nem arról van szó, hogy nem nézzük meg azokat, hanem arról, hogy már nem olyan eleven, párbeszédre sarkalló, napról napra friss témák számunkra, és ha mégis, a legtöbb esetben félmon­dattal elintézzük a legjobb műsort is. Magyarán, manapság már nem fűz bennünket olyan szenvedélyes kapcsolat a tévéhez, a megszokottság lazított ezen a kapcsolaton, melynek következésképpen a szerepe is gyengült, mint embereket egymáshoz közelítő elemnek. Es ha van ma papucs-kultúra, melynek kialakulását sokak szerint a tele­vízió megjelenése idézte elő, akkor annak ma elsősorban nem a televízió az oka, „fenntartója“, hanem az, hogy nincsenek, nem tudtunk teremteni az egyén és közösség számára nálánál jobb szórakozást, művelődést, kikapcso­lódást kínáló lehetőségeket. Idézve a klasszikus, de egye­lőre sajnos, még mindig érvényes példát: mihez kezdjen a munkából hazatérő ember - akinek, mondjuk, éppen nincs dolga a ház körül sem - ahol csak kocsma van, s ő maga nincs megáldva kezdeményező szellemmel, viszont szívesen menne alkotó, tartalmasán szórakozó közösségbe, ha lenne ilyen, számára is megfelelő. Bizo­nyára kevesebb időt töltene a tévé előtt, legalábbis haszontalanul, amire időnként rá-rádöbbenünk egy-egy műsor végén. Mindezt példák sorával lehetne igazolni. Hadd mondjak el csupán egypt. Az egyik kisvárosunk húsz tagú amatőr színjátszó csoportja ez év januárjától kezdve négy hóna­pon keresztül rendszeresen próbált minden héten, olykor több estén egymás után, sőt, szombaton, vasárnap is. Egyetlen egyszer sem hangzott el olyasmi, hogy, mondjuk, csütörtökön ne próbáljunk, mert jó műsor van a tévében; vagy siessünk, mert fél tízkor ilyen vagy olyan film kezdő­dik, vagy focimeccs. Pedig különböző korú, nemű és foglalkozású emberek alkotják a gárdát. És ebben az időszakban ment a Sandokan-sorozat is. BODNÁR GYULA ÚJS 1983. V.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom