Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-20 / 20. szám
« A gyorsvonat Belgrádból Szerbia vadregényes, hegyes-völgyes tájain át három óra alatt teszi meg az utat Titovo Uzicéig. A város a második világháború elején véste be nevét a jugoszláviai népfelszabadító harc, s a népek antifasiszta küzdelmének történetébe, a haladó emberiség emlékezetébe, 1941 áprilisában, amikor a német fasiszták megtámadták Jugoszláviát, az akkor alig nyolcezer lakosú város legjobb fiai fegyvert fogtak a betolakodók ellen. Ekkor a fasiszta túlerő győzött ugyan, de győzelmük nem tartott sokáig. Nyáron a várost környező hegyekben partizán- egységek alakulnak, s egymást követik összecsapásaik a fasisztákkal. A városka lakossága minden erejéből a partizánokat támogatja, s így közös erővel kiűzik a városból a gyűlölt ellenséget. 1941. szeptember 24-én a partizánegységek nemsak Uzicét, de a környező falvakat is felszabadítják, s így ebben a nyugatszerbiai városkában és környékén, mélyen az ellenség hátában, létrejön az első szabad terület. Itt alakul meg az első népfelszabadítási bizottság. Rövidesen Uíicébe érkezik Joszip Broz Titóval az élen a partizán-főparancsnokság is. Itt volt a székhelye a kommunista párt központi bizottságának. Uzice volt az egyetlen jugoszláviai város, ahol a fasiszta megszállás és terror idején a nácik ellen küzdő partizánok számára fegyvereket gyártottak, ahol a partizáncsapatok katonai alakulatokba szerveződtek. Az uziceiek mindmáig büszkék arra, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom "24. évfordulóját városukban, a partizánköztársaság központjában, Moszkvához és Kujbisevhez hasonlóan katonai díszszemlével ünnepelték meg. Hatvanhét napig tartották magukat, hatvanhét napig lengett a szabadság zászlaja Uzicén. Utána még kétszer cserélt gazdát a város, s végül is 1944. december 16-án végérvényesen felszabadul. De amíg eljött a szabadság napja, a város és környéke laRosságánák nagy szenvedéseken kellett átmennie, hiszen a fasiszták véres bosszút álltak, azért mert ennek a népnek volt bátorsága kiállni szabadságáért. A történelmi napok és események emlékeivel a város múzeumában, a Muzej Ustankában - a felkelés múzeuma - ismerkedhetünk meg. Az épület előtt látható az első partizánharckocsi eredetije. A múzeum maga is szervesen kapcsolódik a 42 évvel ezelőtti eseményekhez. A háború előtt a Nemzeti Banké volt az épület, de a felkelés idején itt székelt a partizánvezérkar. Az egykori banképület tágas, vastag betonfalakkal védett pincéiben gyártották a fegyvereket a partizánoknak. A robbanóanyagot tartalmazó ládákra ezt Írták a rVíunkások: Ne takarékoskodj a dinamittal! Ebben a hatalmas fedezékben nyomták a Vesti partizánújságot, s itt jelent meg a Borba tizenkilenc száma is. A múzeum termeiben kiállított fényképek, tárgyak, dokumentumok hűen tükrözik a partizánok és a nép összeforrottságát, harci elszántságát. A múzeumban látható a náci propaganda egyik szerb-horvát nyelvű, 1941 decemberében kiadott plakátja, amely azt tudatja öles betűkkel a helyi lakossággal, hogy Moszkva elesett, s a Kreml fölött német zászló leng. Tudták, hogy az antifasiszták szerte a világon Moszkvára tekintenek, s ezéd így akarták megtömi ellenállásukat. De sem ez, sem más hazugságok, sem a terror nem törte meg az uzicei felkelők ügyük igazságába vetett mély meggyőződését. Érdeklődésemre Krasic Bogiő történész, a múzeum vezető munkatársa elmondja, hogy a háború után miként gyűjtötték össze a múzeum anyagát. Megtudom tőle, hogy 1961 -ben Tito személyesen nyitotta meg a múzeumot. Ma a múzeum anyaga több mint 17 ezer tárgyi emlék, fénykép, dokumentum. Az általában Uzicei Köztársaságnak nevezett szabad területre vonatkozó anyagon kívül az egész jugoszláviai népfelszabadítási harcról is áttekintést nyújt. Évente átlagosan 120 ezer látogató tekinti meg ezeket az emlékeket. A régi harcostársak - egész Jugoszlávia területéről - gyakran tartanak itt találkozót. Nagy a fiatalság érdeklődése. Szép számmal jönnek látogatók külföldről is. Titovo Uzicét testvérvárosi kapcsolatok fűzik a szovjetunióbeli Kurszk városhoz. Egyébként is - tájékoztat vendéglátónk - a legtöbben a Szovjetunióból látogatnak el a múzeumba. Ma a 45 ezer lakosú Titovo Uzice modern építészetével vonja magára a figyelmet. Az évek során Nyugat-Szerbia egyik jelentős politikai, gazdasági és művelődési központjává fejlődött. Réz- és aluminiumfeldolgozó gyárában 6400 ember dolgozik, teljesítményük évi százezer tonna színesfém feldolgozása. Az „Első Partizán“ nevet viselő üzemben orvosi felszereléseket gyártanak, de van a városnak textilgyára és elektronikai üzeme is. A hegyekkel övezett, tiszta levegőjű város kellemes benyomásokat kelt a látogatóban. A város és környéke ma Jugoszlávia egyik legvonzóbb idegenforgalmi központja. Tizenkét emeletes szállodánk ablakából kitekintve a várost körülölelő hegykoszorúk lejtőin takaros családi házak láthatók. Ellátni innen a 14km-re levő Ka- dinjaőa hegyre is, ahol 1941. november 29-én egy kovácsokból, takácsokból, cipészekből, pékekből és szabókból álló munkásegység védelmezte a várost a fasiszta túlerővel szemben. Mind egy szálig elestek az egyenlőtlen harcban, de mérhetetlen szolgálatot tettek hazájuknak. Életük árán biztosították a partizánvezérkar elvonulását a hegyekbe... A város szívében, az üzletsorokkal és szállodákkal övezett Partizánok tere a tavaszi és nyári estéken fiatalok zsibongá- sától hangos. Az idősebbek, akik még emlékeznek a múlt viszontagságaira, az Uzicei Partizánköztársaság dicső napjaira, megértő szeretettel szemlélik fiaik, lányaik és unokáik boldog életét. Hiszen annak idején ezért is vállalták az élethalálharcot... SOMOGYI MÁTYÁS KÉPESLAP TITOVO UZlCÉRŐL HŐSI HARCOK SZÍNHELYÉN, Titovo Uzice látképe (A CTK felvétele) I/Washingtonban mindent elkövetnek, hogy az euró- V V paiak - csőért és szivattyúért cserében — ne kapjanak gázt Szibériából. Változatos módszereket vettek igénybe, az ellenpropagandától a gazdasági szankcióig, és még attól sem riadtak vissza, hogy a szovjet felet azzal vádolják: fegyenceket dolgoztatnak az építkezésen. A provokációs kampány azután is folyt, hogy a rágalmakat tekintélyes helyen megcáfolták. Felmerül a kérdés, vajon nem azért folytatták-e ezt a propagandahadjáratot, hogy eltereljék a figyelmet az Egyesült Államokban ténylegesen létező kényszermunkáról? Mert hiszen a másfél millió napszámos ebben az országban valóban igazi rab, jobbágy. Egy újságíró csavargónak álcázva magát, nem mosdott, nem borotválkozott, rongyokba öltözött, hogy egy időre elvegyülhessen az észak-karolinai napszámosok közé. A riporter Michael Thatchell, a fővárosban megjelenő Parade című hetilap munkatársa, társa pedig Steve Nagler, a mezőgazdasági dolgozók önkéntes jogsegélyező szervezetének vezetője. Autóstoppal indultak el délre. Newton-Grove közelében megtalálták, amit kerestek: a szezonmunkások táborát. Mielőtt beengedték volna őket, a főnök, bizonyos Eddy Brown hosszasan szemügyre vette mindkettőjüket, még meg is szaglászta, különféle kérdéseket tett föl, vajon nem provokátorok-e? Az első éjjel Thatchell és Nagler sokáig nem tudott elaludni: szokatlan volt üres hassal lefeküdni. Az az étel ugyanis, amit Brown táborában adtak, a kutyának sem kellett. E szú 1983. V. 20. Hét órakor a két álcázott csavargó negyvenedmagával (köztük kiskorúakkal) kivonult paprikát szedni. A nap végére a washingtoniakat csak a mundér becsülete tartotta lábon, hogy mi adott erőt a mellettük dolgozó öregnek, az megfoghatatlan. Már csak mászni bírt a sorok között, úgy rakta tele a vedreket. Este a munkafelügyelő kiosztotta a napi bért. A Parade riportere, miután másfél dollárt revontak étkezésre, 75 centet kapott. Nagler, a jogász pedig egyenesen adósa maradt Brownnak. Tegyük fel, hogy a két városi ember nem szokott hozzá a mezőgazdasági munkához. De mivel magyarázható, hogy a hivatásos napszámosok évi jövedelme a szegénységi létminimumnak még a felét sem teszi ki? „Hivatalosan a rabszolgaság már 117 éve megszűnt az Egyesült Államokban - írja Thatchell de a farmokon robotoló idénymunkások helyzete alig különbözik a rabszolgák életétől". Munka végkimerülésig, az emberi életkörülmények hiánya, a törvénysértő bérezés, kiskorúak foglalkoztatása - nos, ez jellemzi az idénymunkások társadalmát. A munka törvénykönyve rájuk nem vonatkozik. A fegyveres felügyelők kutyákkal hajtják őket, mintha börtönben vagy koncentrációs táborban lennének. Westtowerben (Maryland állam) ehhez a feltételek is adottak: a táborban a háború idején német hadifoglyokat tartottak. „MODERN“ RABSZOLGASÁG IDÉNYMUNKÁSOK AZ USA-BAN Az őrök, ha a legkisebb fegyelmezetlenséget észlelik, mozgásba hozzák a puskatusokat, botokat, kerékpárláncokat és gyeplabdaütöket. A menekülők nyomába hajtóvadászatot rendeznek, amelyben szívesen vesz részt a helyi seriff. Az utóbbi két esztendőben több idénymunkást vertek halálra az ilyen hajsza során. Még több a haláleset az amerikai mezőgazdasági bérmunkások körében azért, mert permetezés közben védőfelszerelés nélkül hajtják ki az embereket a mezőre. A hétvégeken Washington, Philadelphia, Atlanta és Miami legszegényebb negyedeiben megjelennek a toborzó autóbuszok. A volán mellett ülő fogdmegek kinézik maguknak a legelesettebb, otthontalan embereket és elcsalogatják a napszámostáborba. A csali gyakran kábítószer vagy alkohol. „Igaz, ez törvénytelen - mondta Thatchellnek egy észak-karolinai seriff -, de ezek a toborzók egyszersmind megtisztítják az utcákat a csőcseléktől.“ Az idénymunkások kizsákmányolása - jó üzlet az Egyesült Államokban. A tisztességes amerikai állampolgárok ezreit viszi a bűn útjára. A napszámosok sorsa iránti közömbösséget többféleképpen magyarázzák. „ Tekintve, hogy a választásokon rendszerint nem vesznek részt, politikai súlyuk egyenlő a nullával!"-állítja Steve Nagler jogász, közéleti személyiség. Mások úgy vélik, hogy van ennek a problémának fajgyűlölő színezete is, hiszen a bérmunkások túlnyomó többsége fekete vagy más nemzeti kisebbség képviselője. Az utóbbi időben a balti és salvadori menekültek ezrei kerülnek közéjük, akiket a terror üldözött el hazájukból. Mint illegális betelepülők, nem rendelkeznek semmiféle állampolgári joggal. Angolul nem tudnak, nem ismerik a helyi törvényeket, állandóan erőszaktól, kitelepítéstől kell rettegniük; mit tehetnek hát az ültetvényesekkel szemben, akik vagy maguk a politika irányítói vagy kézben tartják a politikusokat?! A szenátusban nincs, aki fellépne a napszámosok védelmében, ellenkezőleg: ha elfogadta a kongresszus a közelmúltban előterjesztett törvényjavaslatokat, még inkább megcsorbítják a mezőgazdasági munkások alapvető emberi jogait. Márpedig alighanem így lesz, hiszen a westtoweri tábor egyik vezetője Maryland állam törvényhozó testületének tagja. A munkanélküliség, ami a Reagan féle gazdaságpolitika csődjének egyik következménye, sokezer ipari munkást változtatott napszámossá. A szociális kiadások megnyirbálása a régi és az új mezőgazdasági bérmunkások helyzetét tragikussá tette. Vajon hogyan egyeztethetők össze ezek a tények az USA kormányának azokkal a kísérleteivel, hogy más országokat oktasson a demokráciára és szabadságra? Huszonhét évvel ezelőtt az amerikai televíziókban bemutattak egy filmet a mezőgazdasági napszámosokról. A szégyen termése, ez volt a címe. A jómódú Amerikának, amely nyers valóságában látta meg ezeknek a raboknak a helyzetét, a torkán akadt az őszibarack és az eper. Azóta egy negyedszázad telt el. De a Nyugat leggazdagabb országában emberek milliói ma is ugyanolyan koldussorban élnek, és úgy várakoznak az élelmiszerjegyekre, mint valami könyöradományra. Stewe Nagler véleménye szerint e milliók reménye az emberhez méltó, kizsákmányolás nélküli életre - egyenlő a nullával. ALEKSZANDR PALLAGYIN, az Izvesztyija washingtoni tudósítója i Dam ana
