Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)

1983-05-20 / 20. szám

« A gyorsvonat Belgrádból Szerbia vadregényes, hegyes-völgyes tá­jain át három óra alatt teszi meg az utat Titovo Uzicéig. A város a második világ­háború elején véste be nevét a jugoszlá­viai népfelszabadító harc, s a népek antifasiszta küzdelmének történetébe, a haladó emberiség emlékezetébe, 1941 áprilisában, amikor a német fa­siszták megtámadták Jugoszláviát, az akkor alig nyolcezer lakosú város legjobb fiai fegyvert fogtak a betolakodók ellen. Ekkor a fasiszta túlerő győzött ugyan, de győzelmük nem tartott sokáig. Nyáron a várost környező hegyekben partizán- egységek alakulnak, s egymást követik összecsapásaik a fasisztákkal. A városka lakossága minden erejéből a partizáno­kat támogatja, s így közös erővel kiűzik a városból a gyűlölt ellenséget. 1941. szeptember 24-én a partizánegységek nemsak Uzicét, de a környező falvakat is felszabadítják, s így ebben a nyugat­szerbiai városkában és környékén, mé­lyen az ellenség hátában, létrejön az első szabad terület. Itt alakul meg az első népfelszabadítási bizottság. Rövidesen Uíicébe érkezik Joszip Broz Titóval az élen a partizán-főparancsnokság is. Itt volt a székhelye a kommunista párt köz­ponti bizottságának. Uzice volt az egyet­len jugoszláviai város, ahol a fasiszta megszállás és terror idején a nácik ellen küzdő partizánok számára fegyvereket gyártottak, ahol a partizáncsapatok kato­nai alakulatokba szerveződtek. Az uziceiek mindmáig büszkék arra, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom "24. évfordulóját városukban, a partizánköztársaság központjában, Moszkvához és Kujbisevhez hasonlóan katonai díszszemlével ünnepelték meg. Hatvanhét napig tartották magukat, hatvanhét napig lengett a szabadság zászlaja Uzicén. Utána még kétszer cse­rélt gazdát a város, s végül is 1944. december 16-án végérvényesen felsza­badul. De amíg eljött a szabadság napja, a város és környéke laRosságánák nagy szenvedéseken kellett átmennie, hiszen a fasiszták véres bosszút álltak, azért mert ennek a népnek volt bátorsága kiállni szabadságáért. A történelmi napok és események em­lékeivel a város múzeumában, a Muzej Ustankában - a felkelés múzeuma - is­merkedhetünk meg. Az épület előtt látha­tó az első partizánharckocsi eredetije. A múzeum maga is szervesen kapcsoló­dik a 42 évvel ezelőtti eseményekhez. A háború előtt a Nemzeti Banké volt az épület, de a felkelés idején itt székelt a partizánvezérkar. Az egykori banképü­let tágas, vastag betonfalakkal védett pincéiben gyártották a fegyvereket a par­tizánoknak. A robbanóanyagot tartalma­zó ládákra ezt Írták a rVíunkások: Ne takarékoskodj a dinamittal! Ebben a ha­talmas fedezékben nyomták a Vesti parti­zánújságot, s itt jelent meg a Borba tizenkilenc száma is. A múzeum termei­ben kiállított fényképek, tárgyak, doku­mentumok hűen tükrözik a partizánok és a nép összeforrottságát, harci elszántsá­gát. A múzeumban látható a náci propa­ganda egyik szerb-horvát nyelvű, 1941 decemberében kiadott plakátja, amely azt tudatja öles betűkkel a helyi lakos­sággal, hogy Moszkva elesett, s a Kreml fölött német zászló leng. Tudták, hogy az antifasiszták szerte a világon Moszkvára tekintenek, s ezéd így akarták megtömi ellenállásukat. De sem ez, sem más hazugságok, sem a terror nem törte meg az uzicei felkelők ügyük igazságába ve­tett mély meggyőződését. Érdeklődésemre Krasic Bogiő törté­nész, a múzeum vezető munkatársa el­mondja, hogy a háború után miként gyűj­tötték össze a múzeum anyagát. Megtu­dom tőle, hogy 1961 -ben Tito személye­sen nyitotta meg a múzeumot. Ma a mú­zeum anyaga több mint 17 ezer tárgyi emlék, fénykép, dokumentum. Az általá­ban Uzicei Köztársaságnak nevezett sza­bad területre vonatkozó anyagon kívül az egész jugoszláviai népfelszabadítási harcról is áttekintést nyújt. Évente átlagosan 120 ezer látogató tekinti meg ezeket az emlékeket. A régi harcostársak - egész Jugoszlávia terüle­téről - gyakran tartanak itt találkozót. Nagy a fiatalság érdeklődése. Szép számmal jönnek látogatók külföldről is. Titovo Uzicét testvérvárosi kapcsolatok fűzik a szovjetunióbeli Kurszk városhoz. Egyébként is - tájékoztat vendéglátónk - a legtöbben a Szovjetunióból látogat­nak el a múzeumba. Ma a 45 ezer lakosú Titovo Uzice modern építészetével vonja magára a fi­gyelmet. Az évek során Nyugat-Szerbia egyik jelentős politikai, gazdasági és mű­velődési központjává fejlődött. Réz- és aluminiumfeldolgozó gyárában 6400 em­ber dolgozik, teljesítményük évi százezer tonna színesfém feldolgozása. Az „Első Partizán“ nevet viselő üzemben orvosi felszereléseket gyártanak, de van a vá­rosnak textilgyára és elektronikai üzeme is. A hegyekkel övezett, tiszta levegőjű város kellemes benyomásokat kelt a lá­togatóban. A város és környéke ma Ju­goszlávia egyik legvonzóbb idegenfor­galmi központja. Tizenkét emeletes szállodánk ablaká­ból kitekintve a várost körülölelő hegyko­szorúk lejtőin takaros családi házak lát­hatók. Ellátni innen a 14km-re levő Ka- dinjaőa hegyre is, ahol 1941. november 29-én egy kovácsokból, takácsokból, ci­pészekből, pékekből és szabókból álló munkásegység védelmezte a várost a fa­siszta túlerővel szemben. Mind egy szálig elestek az egyenlőtlen harcban, de mér­hetetlen szolgálatot tettek hazájuknak. Életük árán biztosították a partizánvezér­kar elvonulását a hegyekbe... A város szívében, az üzletsorokkal és szállodákkal övezett Partizánok tere a ta­vaszi és nyári estéken fiatalok zsibongá- sától hangos. Az idősebbek, akik még emlékeznek a múlt viszontagságaira, az Uzicei Partizánköztársaság dicső napjai­ra, megértő szeretettel szemlélik fiaik, lányaik és unokáik boldog életét. Hiszen annak idején ezért is vállalták az életha­lálharcot... SOMOGYI MÁTYÁS KÉPESLAP TITOVO UZlCÉRŐL HŐSI HARCOK SZÍNHELYÉN, Titovo Uzice látképe (A CTK felvétele) I/Washingtonban mindent elkövetnek, hogy az euró- V V paiak - csőért és szivattyúért cserében — ne kapjanak gázt Szibériából. Változatos módszereket vettek igénybe, az ellenpropagandától a gazdasági szankcióig, és még attól sem riadtak vissza, hogy a szovjet felet azzal vádolják: fegyenceket dolgoztatnak az építkezésen. A provokációs kampány azután is folyt, hogy a rágalma­kat tekintélyes helyen megcáfolták. Felmerül a kérdés, vajon nem azért folytatták-e ezt a propagandahadjáratot, hogy eltereljék a figyelmet az Egyesült Államokban tényle­gesen létező kényszermunkáról? Mert hiszen a másfél millió napszámos ebben az országban valóban igazi rab, jobbágy. Egy újságíró csavargónak álcázva magát, nem mosdott, nem borotválkozott, rongyokba öltözött, hogy egy időre elvegyülhessen az észak-karolinai napszámosok közé. A riporter Michael Thatchell, a fővárosban megjelenő Parade című hetilap munkatársa, társa pedig Steve Nag­ler, a mezőgazdasági dolgozók önkéntes jogsegélyező szervezetének vezetője. Autóstoppal indultak el délre. Newton-Grove közelében megtalálták, amit kerestek: a szezonmunkások táborát. Mielőtt beengedték volna őket, a főnök, bizonyos Eddy Brown hosszasan szemügyre vette mindkettőjüket, még meg is szaglászta, különféle kérdése­ket tett föl, vajon nem provokátorok-e? Az első éjjel Thatchell és Nagler sokáig nem tudott elaludni: szokatlan volt üres hassal lefeküdni. Az az étel ugyanis, amit Brown táborában adtak, a kutyának sem kellett. E szú 1983. V. 20. Hét órakor a két álcázott csavargó negyvenedmagával (köztük kiskorúakkal) kivonult paprikát szedni. A nap végére a washingtoniakat csak a mundér becsülete tartotta lábon, hogy mi adott erőt a mellettük dolgozó öregnek, az megfoghatatlan. Már csak mászni bírt a sorok között, úgy rakta tele a vedreket. Este a munkafelügyelő kiosztotta a napi bért. A Parade riportere, miután másfél dollárt revontak étkezésre, 75 centet kapott. Nagler, a jogász pedig egyenesen adósa maradt Brownnak. Tegyük fel, hogy a két városi ember nem szokott hozzá a mezőgazdasági munkához. De mivel magyarázható, hogy a hivatásos napszámosok évi jövedelme a szegény­ségi létminimumnak még a felét sem teszi ki? „Hivatalosan a rabszolgaság már 117 éve megszűnt az Egyesült Államokban - írja Thatchell de a farmokon robotoló idénymunkások helyzete alig különbözik a rab­szolgák életétől". Munka végkimerülésig, az emberi életkörülmények hiá­nya, a törvénysértő bérezés, kiskorúak foglalkoztatása - nos, ez jellemzi az idénymunkások társadalmát. A munka törvénykönyve rájuk nem vonatkozik. A fegyve­res felügyelők kutyákkal hajtják őket, mintha börtönben vagy koncentrációs táborban lennének. Westtowerben (Maryland állam) ehhez a feltételek is adottak: a táborban a háború idején német hadifoglyokat tartottak. „MODERN“ RABSZOLGASÁG IDÉNYMUNKÁSOK AZ USA-BAN Az őrök, ha a legkisebb fegyelmezetlenséget észlelik, mozgásba hozzák a puskatusokat, botokat, kerékpárlán­cokat és gyeplabdaütöket. A menekülők nyomába hajtóva­dászatot rendeznek, amelyben szívesen vesz részt a helyi seriff. Az utóbbi két esztendőben több idénymunkást vertek halálra az ilyen hajsza során. Még több a haláleset az amerikai mezőgazdasági bérmunkások körében azért, mert permetezés közben védőfelszerelés nélkül hajtják ki az embereket a mezőre. A hétvégeken Washington, Philadelphia, Atlanta és Miami legszegényebb negyedeiben megjelennek a toborzó autóbuszok. A volán mellett ülő fogdmegek kinézik maguk­nak a legelesettebb, otthontalan embereket és elcsalogat­ják a napszámostáborba. A csali gyakran kábítószer vagy alkohol. „Igaz, ez törvénytelen - mondta Thatchellnek egy észak-karolinai seriff -, de ezek a toborzók egyszersmind megtisztítják az utcákat a csőcseléktől.“ Az idénymunkások kizsákmányolása - jó üzlet az Egye­sült Államokban. A tisztességes amerikai állampolgárok ezreit viszi a bűn útjára. A napszámosok sorsa iránti közömbösséget többféle­képpen magyarázzák. „ Tekintve, hogy a választásokon rendszerint nem vesznek részt, politikai súlyuk egyenlő a nullával!"-állítja Steve Nagler jogász, közéleti személyi­ség. Mások úgy vélik, hogy van ennek a problémának fajgyűlölő színezete is, hiszen a bérmunkások túlnyomó többsége fekete vagy más nemzeti kisebbség képviselője. Az utóbbi időben a balti és salvadori menekültek ezrei kerülnek közéjük, akiket a terror üldözött el hazájukból. Mint illegális betelepülők, nem rendelkeznek semmiféle állampolgári joggal. Angolul nem tudnak, nem ismerik a helyi törvényeket, állandóan erőszaktól, kitelepítéstől kell rettegniük; mit tehetnek hát az ültetvényesekkel szemben, akik vagy maguk a politika irányítói vagy kézben tartják a politikusokat?! A szenátusban nincs, aki fellépne a napszámosok védelmében, ellenkezőleg: ha elfogadta a kongresszus a közelmúltban előterjesztett törvényjavaslatokat, még inkább megcsorbítják a mezőgazdasági munkások alap­vető emberi jogait. Márpedig alighanem így lesz, hiszen a westtoweri tábor egyik vezetője Maryland állam törvény­hozó testületének tagja. A munkanélküliség, ami a Reagan féle gazdaságpolitika csődjének egyik következménye, sokezer ipari munkást változtatott napszámossá. A szociális kiadások megnyir­bálása a régi és az új mezőgazdasági bérmunkások helyzetét tragikussá tette. Vajon hogyan egyeztethetők össze ezek a tények az USA kormányának azokkal a kísérleteivel, hogy más országokat oktasson a demokráciára és szabadságra? Huszonhét évvel ezelőtt az amerikai televíziókban be­mutattak egy filmet a mezőgazdasági napszámosokról. A szégyen termése, ez volt a címe. A jómódú Amerikának, amely nyers valóságában látta meg ezeknek a raboknak a helyzetét, a torkán akadt az őszibarack és az eper. Azóta egy negyedszázad telt el. De a Nyugat leggazda­gabb országában emberek milliói ma is ugyanolyan kol­dussorban élnek, és úgy várakoznak az élelmiszerje­gyekre, mint valami könyöradományra. Stewe Nagler véle­ménye szerint e milliók reménye az emberhez méltó, kizsákmányolás nélküli életre - egyenlő a nullával. ALEKSZANDR PALLAGYIN, az Izvesztyija washingtoni tudósítója i Dam ana

Next

/
Oldalképek
Tartalom