Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-05-20 / 20. szám
A napokban meglátogattuk Rácz Olivért, a Szlovákiai írók Szövetségének elnökségi tagját, a magyar szekció elnökét. Az utóbbi években megjelent könyveiről és irodalmi életünk időszerű kérdéseiről beszélgettünk vele. • A Madách Kiadó viszonylag sok fordításkötetet ad ki, melyekről nyilvánosan kevés szó esik. önnek is megjelent két éve egy müforditásgyüjteménye. Először talán beszéljünk műfordításkötetéről, a Csillagsugárzásról, mely a világ költészetéből hasít ki jókora szeletet.- írói tevékenységem - helyesebben: érdeklődésem, hiszen akkoriban még zsenge serdülő korban voltam - a kezdetek kezdetén elsősorban a műfordítás felé irányult. A műfordítás lassan, de talán nem is észrevétlenül, olvasói gyönyörűségem, s később írói tevékenységem szerves tartozékává vált. Sohasem fordítottam - lírát - megrendelésre. (Prózát sem kedvem, ízlésem, irodalmi meggyőződésem és erőforrásaim ellenére.) Mindig csak olyan verseket fordítottam - kiadói válogatások számára is -, amelyek megragadtak, amelyek közel állottak tulajdon költői felfogásomhoz, elképzeléseimhez, társadalmi, érzelmi és hangulati adottságaimhoz. A hangulati tényezők sem lebecsülendők: van úgy, hogy az ember élete különböző szakaszaiban, sőt, futó napjai különböző, változó hangulataiban tulajdon nemzeti irodalmán belül is olykor egyazon költő másmás költeményét érzi a szívéhez legközelebb állónak, de - a legkülönfélébb külső impulzusok, gyakran talán nem is tudatosított élmények és befolyások hatására - olykor más-más költőt vall sajátjának, eszményképének. • Huszonkét évvel első _ verseskötete, a Kassai dalok után jelent meg az Őszi máglya, mely eddigi költői pályaképének is tekinthető. A két kötet (e két időpillér) között modem szerkezetű, könnyed és elegáns híd ível, melyen áthaladva színes élményekben és izgalmas szellemi kirándulásban részesülhet az olvasó. E híd felépítése mennyiben jelentett önmegvalósítást a költő számára? Az ember egész életében hidakon halad át élete útján. A hidak olykor szédítő szakadékok felett vezetnek át, olykor a múltból itt felejtett, rozoga, már-már leomlással fenyegető, korhadt fahíd is vetődik az ember útjába, s mert mások is jönnek majd utána, megpróbál helyette jobbat, tartósabbat, modernebbet építeni. És'olykor lövik a hidakat. De azért a hidak felépülnek. Kötettől kötetig, sőt, verstől versig is hidak vezetnek. Az önmegvalósítás eszközei, anyaga, módja, lefietőségei sokrétűek. És sokrétűek a formák és alakzatok is. Bevallom: „ujjgyakorlataim“ során írtam már futurista, dadaista és kubista verseket is. Az ember gyarló: töredelmesen elismerem, hogy rettenetesen bántott volna, ha nem lettem volna rá képes, hogy ilyeneket alkossak. De az imént, mintha „színes élményeket és izgalmas szellemi kirándulást“ említett volna. Nos, az is meggyőződésem, hitem és tapasztalatom, hogy minden élmény és kirándulás, csak akkor válik valóban színessé és izgalmassá, ha az ember megosztja valakivel. Mindenkivel. A költő önmegvalósítása: a megosztás vágya, lehetősége és öröme. • Mit tart ön a költészet társadalmi funkciójáról?- Engedje meg, hogy egy hasonló kérdésre megfogalmazott válaszomból idézzem: Az író kőtáblákra, pergamenre, papirosra rótt jeladása, gondolatközlése - üzenet. Az író a kortársaknak, emberi, társadalmi közössége osztályos részeseinek üzen. És olykor, kilépve szűkebb társadalma emberi közösségéből, az egyetemes emberi közösséghez, a nagyvilághoz szól. Mindenekelőtt azokhoz, akik vele együtt és hozzá hasonlóan hivatásuknak és küldetésüknek választották az írást, a gens de lettre soknyelvű és sokrétű táborához, az írás művelőihez szól. Úgy, ahogyan az első világháború legelső öldöklései közepette a francia Barbusse, a szlovák Hviezdoslav, a német Thomas Mann, a cseh Hasek, a magyar Ady Endre tette. így kellett tenniük, hogy az író lelkiismeretével, kiálló és kiáltó tiltakozásával megszólaltassák, fegyver és halál ellen védőbástyává sorakoztassák a kor és az emberiség lelkiismeretét. Az író, a társadalomért, az egyetemes emberi közösség ügyéért elkötelezett író szava útmutatás, a kor lelkiismerete; korparancs, ahogyan Fábry Zoltán, a szlovákiai magyar író kiáltotta világgá; vád és memento, ahogyan Radnóti Miklós üzente a bori rézbányák poklából: Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra... A háború - halál, a béke - élet. Az író, a költő az élet örök dalát dalolja, de „a holtak nem énekelnek“, a holtak nem írnak, nem olvasnak. A költészet társadalmi funkciója? Az élet és a haladás ügyének szolgálata. Állandó szolgálat ez, akár az állandó ügyeletet tartó mentőké és orvosoké. A lányokért, akik asszonyok akarnak lenni, a fiúkért, akik férfiakká akarnak növekedni, Polevoj és Tyihonov és Eric Knigth és Norman Mailer népéért, a tegnapi Meztelenekért és holtakért és Grigorij Meljehov számos megváltott utódaiért. S mit tehet a költő? Kiálthat. Mindenkinek! Mindenkihez! • • Tavaly jelent meg A Rogozsán kocsma című regénye, mely (Hasek Svejkjéhez hasonlóan) ironikus- szatíríkus-szarkasztikus hangnemben (különc figurák gondolatai, cselekedetei és nem egyszer groteszk helyzeteken keresztül) mutatja be a második világháború kegyetlen éveit. Müvében újra felbukkan ismert regényalakja, Álom Tivadar. Az új regény mennyiben tekinthető egy történelmi prózai trilógia zárókötetének?- Nem szívesen nyilatkozom eljövendő terveimről, mert irodalmi terveim közül rendszerint sohasem azzal foglalkozom elsődlegesen, amelyet már beharangoztam. Mégsem hiszem, hogy a Rogozsán kocsma zárókötet lenne és pontot jelentene egy lazán egymáshoz fűződő - részben azonos hősök és egészben azonos történések szálaival egymáshoz fűződő - trilógia után. A Rogozsán kocsma hőseinek tartoztam azzal, hogy megírjam az életüket és életszemléletüket: nagyon sok vonással, józan emberi magatartással és egyszerű - olykor kacskaringósan káromkodó és nem mindig „jólfésült“, de mindig következetes emberi kiállással járultak hozzá a tulajdon életem és életszemléletem alakulásához. Az az érzésem, hogy még van mondanivalójuk, szerepük, küldetésük napjaink történelmében is. Hiszen hősök voltak. Ahol ők harcoltak, vér folyt és nem paradicsomlé, bizony, ez az igazság, és ezt ők tudták a legjobban. Olykor kinevették és kigúnyolták a halált. Talán ezért maradtak életben. Hősök voltaik: emberek. Szeretnék még sokszor találkozni velük. Amíg közöttük éltem, jó és hűséges barátaim voltak; papírra vetve elválaszthatatlan társaimmá lettek. • ön a CSEMADOK alelnöki tisztsége mellett 1982- től a Szlovák írók Szövetsége magyar szekciójának elnöki tisztjét is betölti. E tisztségből hogyan látja a szlovákiai magyar irodalom jelenlegi helyzetét?- A szlovákiai magyar irodalom jelenlegi helyzete egy erőteljes, vitathatatlan létezés minden lényeges jegyével képviselteti magát napjaink irodalmában és az BESZÉLGETÉS RÁCZ OLIVÉRREL Gyökeres György felvétele olvasói tudatban. Lehet, hogy elfogult túlzásnak tűnik, de nem az: a világ és az otthon egyaránt tudomást vett rólunk. A közös könyvkiadási egyezmény keretein belül sorra jelennek meg szerzőink művei Magyarországon, de vannak szerzőink, akiknek a neve a Szovjetunióban, Romániában, Jugoszláviában is ismert. És megintcsak túlzó derűlátások nélkül állíthatom: az elmúlt négy-öt esztendő során- sikerült nemcsak jóval szervesebben beilleszkednünk a hazai irodalom csehszlovák kontextusába, mint bármikor annak előtte, másrészt, s ez még örvendetesebb, és mindkét fél számára ígéretes és gyümölcsöző fejlődéssel biztat; a csehszlovák kontextus kezd napról napra erőteljesebben, s ami a legfontosabb, egyre természetesebben, önként értetődően befogadni bennünket. A játékpálya keretei szűkek, de nem tágíthatatlanok: az elmúlt évek során több szerzőnk szólalhatott meg - antológiában, de önálló kötetben is -, szlovák nyelven, mint amennyien a megelőző évek során együttvéve. Hiszem, hogy e folyamat egyre magabiztosabb lesz, iránya felfelé ível, s hatósugarai horizontálisan és vertikálisan egyaránt hozzájárulnak ahhoz, ami a célunk, hitünk és küldetésünk: a szlovákiai magyar irodalom létjogosultságának, sajátos hangjának és jellegének bizonyítása. • A magyar szekciónak (két éve) kritikai osztálya alakult. Véleménye szerint gyakorolt-e már valamilyen hatást az osztály megléte irodalomkritikánk fejlődésére?- A kritikai osztály azért alakult meg, mert meg kellett alakulnia: a sürgető igények hozták létre. Kritikánk az elmúlt évtizedben elhalkult és - tisztelet a kivételnek és elnézést a durva kitételért - ellaposodott. Az általános és alattomos belenyugvás - minden haladás kerékkötője - évekig azzal védekezett, hogy nincsenek kritikusaink - írók írnak egymásról, ennyi az egész, és ez kevés is, káros is. S íme, a megalakult kritikai osztály lényegében még alig kezdte meg működését, s máris 25-30 olyan gens de lettre csoportosult körülötte, akik közül legalább nyolcan-tízen „csak“ irodalomelmélettel, irodalomkritikával, irodalomtörténettel óhajtanak majd elsődlegesen foglalkozni. Az osztály már elkészítette a közeli és távolabbi munkatervét, amelynek középpontjában, természetszerűleg, hazai szerzőink műveinek tervszerű kritikai megvitatása áll. Bizonyos vagyok benne, hogy ez a munka eredményes lesz, felpezsdíti kritikai életünket és tartalommal telíti meg lapjaink kritikai rovatát. • A Madách-díjon kívül milyen ösztönzési formák bevezetését látja lehetségesnek nemzetiségi irodalmunkban?- Keressük a lehetőségét egy kiadói díj és egy Fábry-díj létrehozásának. A jelenlegi Madách-díjnak két alapvető fogyatékossága van: az eredeti művek díjazása során lírát, prózát, tudományos-ismeretterjesztő irodalmat, esszét, irodalomelméletet, kritikát egy „kosárban“ bírálnak el, az „abszolút“ legjobb alkotás mércéjével. De vajon hogyan hasonlítható össze egy novellás kötet „abszolút" értéke egy irodalmi tanulmány- kötet ugyanilyen értékeivel. A másik hiányosság az, hogy a fordítói Madách-díj figyelmen kívül hagyja a cseh nyelvből fordított műveket, amin - az egyéni szerény véleményem - a Cseh Irodalmi Alapnak kellene segítenie. Van azonban egy örvendetes lehetőség is: a Szlovákiai írók Szövetségének a vezetősége az elmúlt hónapokban elfogadta azt a nagyon pozitív határozatot, hogy a jövőben a Szlovákiai írók Szövetségének szokásos évi díját nemzetiségi írók kiemelkedő alkotása is megkaphatja! Az említett kiadói díj és Fábry-díj viszont lehetővé tenné annak a bizonyos „kosárnak“ a helyes kategorizálását, illetve a kategóriák elválasztását és érdemleges díjazását. A díjakon kívül természetesen továbbra is rendelkezésre állnak a Szlovák Irodalmi Alap ösztöndíjai, alkotói segélyalapjai. • Hogyan látja a szlovákiai magyar irodalom szlovák és cseh nyelven való kiadásának kérdését? Helyzeti adottság és adott realitás, hogy a szlovákiai magyar írók többsége műfordító is. Azt is mondhatnám, ezen a térén, már régen hivatásos szakmai dolgozók- megbízható profik lettünk. Ez nem baj: hivatás ez is, sőt, küldetés és erény. S ha a szlovák és cseh irodalom általunk lefordított alkotásainak tömött könyvespolcára pillantunk, büszkék lehetünk munkánkra. S ha belelapozunk ezekbe az alkotásokba - a szlovák és a cseh irodalom kortárs és magyarul értő szerzői vallják -, a minőségért is helyt állunk. Fordítva, sajnos, nem ilyen kedvező a helyzet: a magyar nyelvű alkotások szlovák- és különösen cseh - műfordítóinak a száma aggasztóan kevés. S hogy ebből a kevésből mennyi jut a szlovákiai magyar írók műveire - az egyszerű és könyörtelen, elkerülhetetlen matematikai képlet eredménye. Tudom: számtalan szakmai értekezlet, megbeszélés és baráti beszélgetés tapasztalatai alapján állíthatom, hogy ez - maradjunk szűkebb kereteink között j -, szlovák kartársainkat aggasztja a leginkább Tudomásom szerint a legfiatalabb szlovák író- és költőnemzedék tagjai közül érdeklődnek újabban többen a műfordítás lehetőségei iránt, a lehetőségeket azonban csak a szakmai előképzettség, maga a műfordító- képzés teremtheti meg, s ez a kérdés, az arra illetékes I főiskolai katedrák között, már évek óta vajúdik. Bízom benne, hogy az egyre sürgetőbb igények előbb-utóbb ezt a vajúdást is kimozdíthatják a holtpont meddőségéből, s ez bizonyára kedvezően befolyásolná ha esetleg csak áttételesen, szlovák közvetítéssel - a magyar művek cseh nyelven történő megszólaltatását is. • A Szlovákiai írók Szövetségének legutóbbi, negyedik kongresszusa hogyan értékelte az itteni magyar irodalmat, s milyen feladatok teljesítését várja el nemzetiségi irodalmunktól?- A kongresszus helyzetének, feladatainak és színvonalának megfelelő szinten értékelte a szlovákiai magyar irodalmat, s a szlovák és a csehszlovák irodalom szerves részének, másrészt az azonos nyelven írott nemzeti irodalom ugyancsak szerves tartozékának minősítette azt. Mindkét megállapítás kötelező és irányt szabó jellegű. De az értékelés kiemelte azokat a vonásokat is, amelyek a szlovákiai magyar irodalom sajátos, egyedi és egyszeri hangvételéből erednek, s amelyek a fentemlített kettős kötődés elhivatottságával kétségtelenné teszik létjogosultságát és biztosítják fejlődését, jövőjét. A könyvek történésektől, eseményektől, emlékektől: az élet dolgaitól telítődnek meg tartalommal, csakúgy, mint hőseik, az élő emberek. A könyvek emberekről, sorsokról, napi dolgainkról, közös ügyeinkről vallanak. Az irodalmat író és olvasó közösen teremti meg, nem létezhetnek egymás nélkül: a könyvek sorsáról, életéről, boldogulásáról vagy nyomtalan elmúlásáról végső soron az olvasók döntenek. Ők azok, akik tudatunkban létrehozzák, és megteremtik az irodalmat, irányítják és megszabják annak életünkbe hatoló, életünkért, jövőnkért talajt törő útjait. Az író ír - az olvasó olvas: így és csakis ezáltal jön létre az irodalom, másképp nem is lehet. Az írott szó az olvasó tudatában válik irodalommá, az olvasó által és hatékony közreműködésével formálódik kultúránk és életünk szerves részévé. Kultúránkért, életünkért, jövőnkért, fejlődésünkért vagyunk felelősek az olvasónak: a társadalomnak. Kettős kötéssel és kettős kötődéssel, elválaszthatatlanul a szocialista irodalom és a csehszlovák irodalom közös kontextusától és elválaszthatatlanul ennek a kontextusnak és egyszersmind nemzeti irodalmunknak értékőrző, értékeket megtartó és új értékek teremtését sugalló hagyományaitól. KÖVESDI JÁNOS ami KlIllO
