Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-14 / 2. szám
A ' dám még egyszer visszafordult az ajtóból. - Légy jó - mondta szokás szerint, felemelte a kezét, búcsút intett, mutatóujjával tréfásan megfenyegette a falhoz támaszkodó asszonyt. Te is légy jó - kiáltotta volna utána szívesen Éva, de a férfi már eltűnt a szeme elöl, tekintete az ajtó hűvös fehérségébe ütközött, s mire feleszmélt, a lépcsőházban már a léptek kopogása sem hallatszott. Ott állt a falhoz támaszkodva, mozdulatlanul, úgy érezte, talán órák hosszat. Végre összeszedte magát s bement a szobába, kábán, nem tudva mit kezdeni, mint általában, amikor Ádám elmegy tőle. Mindig elbizonytalankodik, amikor egyedül marad. Tudja, hogy a legrosszabb, amit tehet, ha elhagyja magát, amikor szinte az önkívülettel határos tehetetlenségbe zuhan. Csinálni kellene valamit, mosni, takarítani, akármit, csak ne érezze az iszonyú egyedüllétet. Dolgozni! Mert veszedelmes a tépe- lődés, dobol benne az életösztön. Nincs hozzá ereje, hogy felálljon, hogy nekifogjon elmosogatni. Riadót fúj a kötelességtudat: holnap nehéz napod van, pihenj! Mintha gonosz varázslat alatt állna, s mindaddig így kell szenvednie, amíg valaki meg nem töri a varázslatot. Az utóbbi hónaptokban sokszor volt nyomott hangulata, a válópere után tört rá. Amikor egyedül maradt. Azt hitte, az ő házassága az a bizonyos szabályerösítö kivétel. Megmosolyogta a kolléganőit, akik férjük félrelépéseit tárgyalták a tantestületben. Büszke volt rá, hogy ő kívül áll ezeken a veszélytelennek tartott csalásokon. De eljött az idő, amikor rajta mosolyogtak a kolléganők, szánakozva súgtak össze a háta mögött. Nem lehetett nem észrevenni. S az egyik este a férje bejelentette: elválik. Nem csinált jelenetet, nem könyörgött. Mi értelme lett volna? Ha akar, menjen, nem tartja vissza. Megpróbált józanul mérlegelni és úgy is cselekedni. Az autót elvitte a férje, a lakás az övé maradt. Ez az enyém, ez a tiéd. Enyém, tiéd... így vettek sorra minden könyvet, minden poharat. Micsoda bolond gondolatai támadnak az embernek, ha egyedül van! Kiúttalan- nak vélt helyzetében sokszor kívánta a halált, céltalannak, értelmetlennek találta az életet. Elmulasztott lehetőségeket siratott, s magát vádolta félresikerült életéért, megvalósulatlan álmaiért. Később már józanul mérlegelt: pontosan tudta, mikor követte el az első, mikor a második, mikor a sokadik hibát. S a józanság még jobban növelte kínzó magányosságát. ízlelgette a lehetőségeket: vajon hogyan alakul a kettejük élete, ha első pillanattól kezdve ellenőrzi a férje minden lépését, ha elszámoltatja minden egyes nem vele töltött percével. Akkor sem történik másképp, nyugtatta meg magát, csak hamarabb unja meg a kötöttséget. Kifelé erős volt, vidám. Nem szabad, hogy bárki is lássa - mert tagadja, még önmaga előtt is mégiscsak megviselte a válás. Inkább irigyeljenek, mintsem szánjanak, ez lett az unalomig emlegetett jelmondata. De ez is öncsalás, mert amikor hazamegy az iskolából és becsukódik mögötte az ajtó, már nincs értelme a játéknak. Ha életének nincs tanúja, ha nem látják a gyerekek, a kollégák, felesleges a képmutatás. Meddig is tartott a gonosz varázslat? Hosszú hónapokig. Ádám véletlenül akadt az útjába, a pedagógusbálon ismerkedtek meg, udvariasságból kérte fel táncolni. Ó ki akarta próbálni a férfin női vonzerejét, a fejébe szállt a pezsgő, kissé kacérkodott, s mire rádöbbent, hogy túllépett a határon, hiszen csak szédíteni akarta a jóképű férfit, nem lehetett visszakozni. Nem is nagyon akart. A viszonyuk fél éve tart. Délelőtt találkozott a volt férjével. Nem volt egyedül. Csinos, magas szőke nő kacarászott az oldalán - az ő utódja. S fellobbant a rég elfeledettnek hitt emlék, ami nem csupán emléket jelentett. Fájt a nő vidámsága, a férje jókedve, de nemcsak az: kénytelen elismerni, hogy a másik sokkal szebb, mint ő, jóval fiatalabb is. Észrevették egymást. A volt férje elnyomta a mosolyát, feléje bólintott, szervusz, mondta ó könnyedén, pedig a férje talán nem is köszönt, csak motyogott valamit, és mintha roppant fontos volna, - hevesen magyarázni kezdett a nőnek, a feleségének. Ha nem fél attól, hogy nevetségessé válik, futásnak ered. Menekülni akart, minél hamarabb elkerülni a közelükből, KOPASZ CSILLA \ el, el, minél távolabb. De miért? Hiszen rég elmúlt. Ök ketten nem haragusznak egymásra. Meg aztán neki is van új kapcsolata, Ádámnak szüksége van rá, neki is Ádámra, ő rázta fel a közönyből, feledteti vele a magányosságát. Sietett. Rohan a postára, befizeti a lakbért, elmegy a mosodába az ágyneműért, üzletből kiT üzletbe be, sorban áll kosárért, külön-külön húsért meg kenyérért, felnyomakodik a zsúfolt buszra, s a kényelmetlen utazás, a tolongás megszabadította nyomott hangulatától, már csak dohog: a többiekkel együtt szidja a rossz közlekedést, az udvariatlan utasokat, ezt a nyomorult életet. Hazaérve nekilátott a főzésnek, éppen a hagymát pirította, amikor csengett a telefon. Ádám hívta.- Felugróm - közölte röviden.- Rendben, paprikáscsirkével váriak.- Kisietett a konyhába, vidáman dolgozott, megterített. Várt. Egy órája telefonált, s még nincs itt. Kihűl az étel. Legalább átöltözöm, kissé rendbe szedem magam, gondolta, és elvonult a fürdőszobába, hogy megszabaduljon a konyhaszagtól. Erős sugárral engedte a nyakára, mellére, a hátára a langyos vizet, a vízcsobogástól alig hallotta meg a csengetést. Ki lehet az? Ádám volna? Hiszen neki kulcsa van. A telefon! Magára csavarta a törülközőt, vizes lábbal futott a szobába.- Ne haragudj, annyi a dolgom, nem tudok felmenni... Holnap felhívlak... Esetleg fel is ugróm, jó? Akarod? - Ádám hangjában csöppnyi bűntudat érződött.- Éva, ott vagy? Miért nem szólsz? Mit mondhatna? Ha azt mondaná, rendben, hazudna. Márpedig Ádám tudja, mennyire gyűlöli a hazugságot, fizikai fájdalmat érez, ha olykor-olykor tapintatból kénytelen elhallgatni az igazságot.- Minden rendben? - Ádám sürgette a választ. - Ott vagy?- Itt vagyok.- Miért nem mondasz valamit?- Mit mondjak?- Ha tudnád, mennyire megnehezíted az életemet - Ádám hangja szemrehányó.- Én? - csodálkozik Éva.- Te! Igen, te! De hiszen nagyon is jól tudod!- No ne mondd... és mivel?- Állandóan faggatsz!-Tréfálsz. Most sem kérdeztem, mi dolgod akadt.- De kérdezni akartad!- Valóban meg akartam kérdezni, de most már...- Látod, mégiscsak bevallottad.- Hát baj ez?- Nem, de...- De? Megkérdezhetem, hova mész, nem?- Perszehogy. Meg is mondom. Dolgom van. •- Értem...- Dehogyis érted! A holnapi beszámoló... Jaj, ne gyötörj!- Nem gyötörlek, nem érdekel, mit teszel. - Jaj, miért hazudik, miért nem veszekszik, kiabál, miért nem áll végre a sarkára? Miért nem meri bevallani, hogy féltékeny, a férfi családjára, a munkájára, mindenre. De büszke, s inkább hallgat.- Most megsértődtél! Ne haragudj- kérleli a férfi szelídebb hangon, s kimondja azt, amit ö csak végiggondolt.- Légy nyugodt, semmi okod a féltékenységre.- Csak nem képzeled, hogy féltékeny vagyok! - Nevetni próbál, fölényesen, de a hazugsága átlátszó, s hangja rimánko- dásba csap át. - Ugorj fel...- Haza kell mennem. Haza... Ez a szó mindig letaglózza. Hol van Ádám otthona? Itt, nála vagy a feleségénél, akivel évek óta csak papírforma szerint él együtt. A válásra mégis nehezen szánja rá magát. Nem lehet olyan egyszerűen felrúgni azt a tíz évet, mondogatja, ha ő óvatosan a kettejük kapcsolatának törvényesítésére céloz. Voltaképpen a kényelmességéről van szó, meg talán a botránytól is tart. Hányszor végiggondolta már ezt, s hányszor -határoztá el, hogy mindent elmond Ádámnak őszintén. S mire sor került rá, nem mert előhozakodni kérésével. Most is csak annyit tud mondani: - Gyere fel. Majd félórája beszélünk.- Kérdezhetek tőled valamit? - fordult hirtelen elhatározással Ádámhoz. A férfi már felöltőben állt, kérdőn nézett rá. - Hamarabb nem jutott eszedbe? - s a tekintetéből kiolvasható a véleménye: megint valami butasággal állsz elő. Éva észreveszi, mégis nekiszegezi a kérdést; - Miért vagytok ti férfiak annyira másak? Ádám megkönnyebbülve nevet, láthatóan kényesebb kérdésre számított.- Hogy érted ezt?- Nálatok a hűség nem számít!- Ugyan már, férfihútlenségböl nem kell nagy ügyet csinálni! - tréfálkozik, s nem látja, hogy Éva mint akit váratlan túszúrás ért, megrándul. Van külön férfihúség meg külön női hűség? Mi különbség a kettő között? Végtéra a nőnek is éppolyanok a vágyai, mint a férfinak. Miért esik más-más elbírálás alá az egyik is, a másik is? Ha egy férfi lép félre, elnézik, ha egy nő teszi, elítélik?- Nem félsz, hogy megcsallak? - Érzi, hogy nevetséges a fenyegetőzése, s Adám sem veszi komolyan.- Akkor megöllek - jelenti ki, és nevetve megcsókolja. Nevet, nem vesz komolyan, a legjobb lenne véget vetni az egésznek, kiadni az útját. Itt az alkalom, nyugodtan, szépen megkérni, hogy ne jöjjön többet, nincs értelme, fölösleges. Mit várhatnak egymástól ők ketten? Ádámnak millió a gondja, folyton úton van, semmire sem jut ideje. Ó viszont végre nyugalmat akar, tisztázni mindent, nyíltan, szégyenkezés nélkül tárgyalni a kényes témákról. Ezt kellene. De most is csak magában méltatlankodik, s ahelyett, hogy választás elé állítaná a férfit, megszólal:- Jó lenne egy gyerek. Ádám felkapja a fejét, s csak annyit mond:- Más nem is hiányozna!-Te nem szeretnéd? - Éva tekintete szemrehányó.- Mit szólnának az emberek? Kit érdekel, hogy mit szólnának? De ezt is csak magában gondolja végig. Hogy mit suttognak, az nem érdekli Ádá- mot? Persze, azt meg lehet cáfolni, de ha itt lenne a gyerek...- Nem vállalnád? Ádám ingerült: - Te is tudod, hogy mikor kell ilyesmivel előhozakodnod. Fáradt vagyok. Mennem kell. Mindig ez az elutasító magatartás, valahányszor kényes témára terelődik a szó. Éva belekapaszkodik Ádámba: - Maradj még.- Sietek.- Legalább öt percig... Férfi kelletlenül visszamegy a szobába, kigombolja a kabátját, leül. Az arca fáradt, unott.- Maradj itt. Válasz nincs. Szótlanul nézik egymást, aztán a férfi feláll, sóhajtva begombolja a kabátját, s végre megszólal:- Légy türelemmel. Idővel minden megoldódik. De mikor? Éva nem mer kérdezni, attól retteg, elveszíti Ádámot, s az még rosz- szabb lenne. Nem sürgeti, vár türelemmel.- Légy jó - szól vissza az ajtóból. Te is, kiáltaná utána, de megbénítja a tehetetlenség, önerejéből nem tud változtatni megalázó helyzetén. Tudja, mi következik: holnap ugyanígy várja Ádámot, a jelentkezését, holnapután is, és rettegve gondol rá, hogy esetleg hiába. Vytaute Zi C- Te égés a fiú, és gyö más vagy! A lány ha lemtől és a f- Nem tue vagy - csií kifejezni, mi' - megsimoc ajkára, - a r sem az. De A fiú átöle- A derek A lány a f hallgatta a fi a fák is, a m, „Egészen, e Mindkette egészen rár- kissé me mélyen a z: gallérját, ho- Minek- Hiszen én- Újra a r- Emléks magát. - Az- Azt ige- Mind olyai hogy te más A férfi me Máshoz mei JÚLIUS L Mint lobogó a földre haji szívével szí és szép vág Mint soromp lehajtok a fc hogy ne bü sárkányok Ne verje há lovagja lenn csak szavak földjét, házait, hús szikla-h Olyan lenné naponta kör Ha erdő vol az ágam ne Hű hadsere Fa hanqom és nem terít melyeket ért De mondok szikrázzon f Szeresd a fc városok nőn új nép, új dl S mint a mé szeresd a h ■ Harilaosz, avagy a kard becsülete i. Harilaosz, a fiatal görög származású rabszolga is azok közé tartozott, akik szabadon akartak élni, és ezért csatlakoztak Spartacus seregéhez. Nagyapja már rabszolgaként került Rómába. Apja tolmács és írnok volt Tullio fökonzulnál. Harilaosz a fiatal Tullióval nőtt fel. Úgy bántak vele, mint a család barátjával, mindenre kioktatták, a művészetekre éppúgy, mint a tudományokra, csak a harcra és az uralkodásra nem. De hát mi szüksége is lett volna egy rabszolgának harci erényekre? Küzdeni fogok a szabadságomért és a jogainkért, mondta Harilaosz, mikor csatlakozott Spartacus seregéhez. A társai tárt karokkal fogadták. Spartacus pedig megajándékozta egy karddal. Rövidesen tanácsadó lett mellette. II. A sereg előbb Modena, majd délre Reggio felé vonult. Később ismét északnak fordultak. Harilaosz velük menetelt, csillogó szemekkel, oldalán Spartacus kardjával. Éjszakánként, mikor fel-alá sétált a táborban, a tűz mellett ülők összesúgtak: Ott megy Harilaosz, Spartacus testvérünk barátja, a filozófus! Harilaosz azonban látva nyomorúságukat és a rendetlenséget, Tullio házának tisztaságára gondolt... Látta, milyen ügyetlenek a beszédben, durvák és egészen mások, mint ő. Műveletlenek... Osztozott ugyan a nyomorúságukban, de mindig a Tullio házában eltöltött nyugodt napokra gondolt. . Ilyenkor mindig mély szomorúság töltötte el. III. Az egész világbirodalmat megrengető felkelés harmadik évében, sok véres ütközet után, az utolsó csata előtti este, mikor a lebukó nap vörösre festette már az ég alját, így szólt Harilaosz Spartacushoz:-Tudok egy jobb megoldást a vérontás helyett. Elmegyek Crassus táborába Tunióhoz. Ő valamikor a játszótársam volt. Tudom, hogy ő igazságos, és az én barátom. A tanulásban is egyenlők voltunk, s most már a szabadságban is egyenlők vagyunk. Mint egyenlő az egyenlőtől kérek igazságot valamennyiünk számára! Spartacus így válaszolt neki: — Testvérem, kinél keresed te az igazságot? Hová viszed a szabadságot? Nem tudod, hogy a kardnak a pengéjében van az ereje? Nevetett egyet, aztán még egy kis időre lefeküdt aludni. Úgy döntöttek, hogy reggel megtámadják Crassust, s vagy szétverik légióit mielőtt az erősítés megérkezik, vagy meghalnak a harctéren. Harilaosz azonban nem nyugodott. IV. A sötétség leple alatt sikerült kijátszania mindkét fél őrségét, és baj nélkül eljutott Tullio sátrához. Itt a fegyver hideg pengéjével megérintette az alvó római homlokát. Amikor felébredt, Harilaosz így szólt:- Tedd el a fegyveredet Tullio, én is leteszem az enyémet. Ismersz engem, együtt nőttünk fel. Azt javaslom, hogy a vérontás helyett inkább tárgyaljunk egymással. Mint egyenlő az egyenlővel. Közben megjelentek az őrök. Tullio nevetni kezdett, de azért intett a katonáknak:- Várjatok! Ez az én bölcs barátom, aki megszökött tőlem, és most tárgyalmi akar velem! £ PAUL WIENS
