Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám
iértés érnököt Kusnernak vagy osnernak hívják. A tény az, 3gy az érmet a központ le- ildte, hozzácsatolva egy töltetlen igazolványt, ami még- csak Kusnernak szólt; mert tői tanúskodott a kísérőlevél. z igazolványt a titkárnő kitöl- tte szép gyöngybetűkkel, kel- zte is, és az elnök jóváha- 'ásával meginvitálta az érem endö gazdáját. Ám mikor a napirendi pon- k közt a kitüntetés átadására irült volna sor, az egyik el- ikségi tag szólásra emelke- rtt:- Kedves Elvtársak! Annak enére, hogy Kusner vagy )sner elvtársnak egyszer már /áhagytuk e magas kitüntesd kötelességemnek tartom, így figyelmeztessem az el- ikséget, én ezt az embert im tartom erre méltónak. Mély megdöbbenés. A felszólaló indokolt, összeadott szegény Kusnerra he- :-havat, névtelen levelet, ol- ó pletykákat és súlyos rágal- akat, ám olyan neggyőzően Ita elő, hogy senki sem mert enkezni vele. A titkárnő, aki emélyes felelősséget érzett diétásba helyezett kudarcért, agpróbált ugyan kapálózni, i szörnyű ügyetlenül. Végül elnök megkérdezte a maikba szállt embereket.- Hát akkor mi legyen?- Ne adjuk át neki. Mondjuk, gy még valahol a postán rely eg.- De hiszen itt van a fió- mban.- Hadd legyen! Ott pihenhet az akár két hónapig is.- Nem lenne jobb mégis...- Szó sem lehet róla. Ez alatt az idő alatt majd tisztázódik Kosner elvtárs ügye.- Lehet, hogy nem is vétkes...- Ki tudja! Már egész komoly vita höm- pölygött szegény Kusner kitüntetése körül. Végül is behívták öt. Ahogy belépett, látszott rajta, hogy kellően tájékozott a dolgok állásáról. Fülig vörös volt, de fegyelmezett természet lévén, tudta türtőztetni magát. Talán valaki a nagy szóviharban kilopózott és tudtára adta a helyzetet, bár az is lehet, hogy minden kihallatszott az előszobába. Ismét az elnök vette át a szót.- Őszinte leszek, kedves barátunk - szándékosan kerülte a néven szólítást. - Bizonyos aggályok merültek fel a személyed körül, s ezért mi most úgy határoztunk, hogy az érmet egy későbbi időpontban adjuk át, ha nincs ellene kifogásod.- Nincs - rázta meg a fejét Kusner. így hát megköszönték neki a megjelenést, az elnök kezet rázott vele és Kusner szép csendesen kiballagott. Az elnökségi tagok egymásra néztek, talán restelkedtek is, bár ki tudja.-Azért ezt mégsem kellett volna - dörmögte az egyik, de nem fejtette ki pontosan, mire gondolt. Arra-e hogy az elnök túl nyíltan beszélt, vagy magára a kínos jelenetre. Több szó nem esett Kusner- ról. Két hónap eltelte után, mivel senkinek semmi kifogása nem merült fel ellene, ismét behivták és átadták neki az érmet. Kusner illendően megköszönte az iránta tanúsított bizalmat és megígérte, hogy ezután még odaadóbban fog dolgozni. Az elnök minden mondata után helyeslőén bólintott s közben arra gondolt, hogy milyen kicsi az az érem és mennyire matt, szinte elvész Kusner zakójának széles hajtókáján. A szeptik Kezdhetném úgy is a mondanivalómat, mint a mesét szokás, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kevésbé rugalmas községi tanács..., de ki hinné ezt el? A mesék ugyanis abban különböznek a valóságtól, hogy a meséket elhiszik, míg a valóságot... Tehát előrebocsátom, hogy amit most elmondok, merő kitalálás. Ülésezett, ülésezett az én községi tanácsom, és hozta rendre a határozatokat, de bizony a település, melynek élén állt, helyesebben ült, hogy is mondjam, nem igen tartott lépést a fejlődéssel. Járdák nem voltak, aszfaltozott út is kevés, középület meg egyáltalán nem épült. Mindennek ellenére az ülések jegyzőkönyvei arról tanúskodtak, hogy a határozatokat maradéktalanul teljesítették. Rendszerint tizenketten jöttek össze. Nehogy valaki összetévessze őket a Tizenkét dühös emberrel! E tizenkettek nagyon is türelmes emberek voltak: tizenegy tanácstag, szavazati joggal, meg a patikus, a vöröskereszt helyi elnöke. Egy hosszú és fáradságos tanácskozás végén, mikor alaposan meghányták-vetették, hogy mit miért nem lehet megvalósítani, azt mondta a gyógyszerész:- Építsünk, elvtársak, egy szeptiket.-Szeptiket? - néztek fel többen is megélénkülve.- Igen, egy szeptiket - hangzott a határozott válasz.- Jó lesz - helyeselték. Majd valaki a tizenegy közül rögvest rákontrázott.- És mibe fog kerülni?-Húsz-, harmincezer koronába - mondta a javasló.-Sok.- Nem sok.-Sok.- Nem sok. Röviden, heves civódás robbant ki nyomban a szeptik körül. Mivel nem tudtak dűlőre jutni, elnapolták a döntést. A következő gyűlésen újra tárgyalták, meg az utána következőkön is. A plénum elé terjesztették az ügyet. Indokoltak és vitáztak. Már mindenki egyetértett abban, hogy szeptik pedig kell, fontos, nélkülözhetetlen és hogy lehet az, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe, márpedig ezért valakit felelősségre kell vonni, és így tovább. Hónapok teltek el, talán egy egész esztendő is, de a szep- tik-ügy még mindig napirenden volt. Végre megszületett a döntés. Jóváhagyták a költségvetést. Ekkor valaki a tömegből, nem valami müveit egyén lehetett, szót kért.- De elvtársak, mondják már meg végre, mi a fene az a szeptik?- Hogy micsoda? Hát az olyan izé....- Szennygödör - dörmögte valaki a hátsó sorokban.- Szennygödör? Ja persze! Az hát! - kapott észbe az elnök.- Nahát! Méghogy szennygödör? - álmélkodtak a tanácstagok. De azért nem bánta egyik sem, hogy az előbb igennel szavazott. MILAN KRAUS Árnyjáték Lángok tánca fakó árnyékokkal. Gyertya ég csak. Szobánk falára kiömlött a tenger, * csupa arany hab. Hullámok zúgnak. Gyönyörű sellök lebbennek rajtuk. Nem tenger volt ez, nem aranyos tenger. Erdőben vagyunk. Kipp-kopp, kipp-kopp. Törpesereg kovácsol remek gyűrűket. Tündérmátkájához indul a lovag. Lova itt üget. Baglyok huhognak. Bús a tündérlány. Könnye folyvást hull. A lovagot lova a mélybe dobja, rútul elpusztul. Hol az a vár, hol az a sötét torony? A bú tanyája. A mesékből árnyékrajok lépnek ki szobánk falára. Hová, ó hová ragad el engem testetlen szárnyam? Egyedül vagyok s a falat nézem a félhomályban. DONÁT SAJNER Csitulj, hogy meghalljam... Sötétedik, fekete a rózsák vörös szirma, a föld árnyak tanyája, az éj már közelít s az erdőt kulcsra zárja - jó ha most ki van nyitva ablakotok, mert most húznak az álmok odakint. Mezítláb andalog a szerelem a réten, az éj elhozza őt ahhoz, kinek ablaka tárva. A folyó elcsöndesült, helyette zúg a vérem. Csitulj, hogy meghalljam, ha hozzám betalálna. . . FÜGEDI ELEK fordításai ) ók áradata nem ték a varázslót sorokban béké- jy sorra kerülje- stt a mi jólelkű : otthonában is i klienseit. Egy- cilincset a bolhát ivács, a kikapós irállyal viaskodó ornemisszák és ánta szakácsné likőr a szussza- merült varázsló De hiába hegyezgette a fülét, választ most se kapott, s mivel a szemét is hiába meresztgette, nem tudta elképzelni sem, hogy a varázsló hova tűnhetett. Biztosan megszökött, elmenekült, morfondírozott a légtornász. De hogyan, merre? Az ajtón át nem mehetett, hiszen ott az emberek észrevették volna. Marad tehát az ablak... Igen, biztosan az ablakon át illant 1 el, vélekedett az artista, s öt látszott igazolni az is, hogy - lévén tikkasztó nyári hőség - az ablak nyitva volt. Mi több, a varázsló oly sietve menekülhetett, hogy még a varázspálcáját is itt felejtette. IRÁZSOLT VARÁZSLÓ (Mesenovella)- hadd lássa mányának - va- y korsó frissen sol maga elé az y is tett. át, elmormolta ly elcsigázottsálképpen az ele- ■a összpontosí- g a pálcáját és t el. Aminek vi- re, hogy varázs- t. anyvasalóvá. ag sem történt az ajtó, s megváró, egy köretéről estére vé- ni a trapéz alá. im volt senki, sg a légtornász i pillanat múlva, va, elismételte: Mert a pálca ott hevert az asztalon. Több se kellett a mi légtornászunknak, egyetlen ugrással az asztalnál termett és a varázspálcát az inge alá rejtette. Hiszen úgyis azért jött ide, s ha már a varázsló nem lehet a szolgálatára egy védőhálóval, jó lesz erre a varázspálcája is, aminek estéről estére bizonyára nagy hasznát veszi majd. Miután pedig a varázspálcát eltüntette, majdnem azt mondtam: elvarázsolta, kinyitotta az ajtót és kiszólt az ott ácsingózó sokaságnak:- A mester eltűnt. Elmenekült. Eltűnt? Elmenekült? El...? Ugyan miért tette volna? - hitetlenkedtek az emberek, de senki sem tudott válaszolni. Hiszen semmi oka nem lehetett rá, mivel ők a varázsló szolgálatait rendesen megfizették. Akit pedig rendesen megfizetnek, vélekedtek az emberek, nem lehet oka a panaszra. Ám a tény ettől még tény maradt: a szoba üres volt, a varázslónak nyoma veszett. Még a pálcáját is magával vitte. Nahát, ez már aztán sok! így cserben hagyni a bajban levőket! - háborogtak az emberek, s néhányan % tüstént a varázsló keresésére indultak, hogy ha meglelik, alaposan elláthassák a baját. És a többiek? Egymás hegyén-hátán tódultak be a szobába, hogy legalább a híres-nevezetes varázsló hűlt helyét lássák. S miután elegük volt a bámészkodásból, hiszen meg kell vallani, hogy a varázsló hült helye nem volt különösebben érdekes látvány, a szobában levő tárgyakat és bútordarabokat vették szemügyre. S addig-addig nézegették azokat, míg az egyik kielégítetlenül maradt csodavárónak eszébe nem jutott, hogyha egyszer már úgysincs lakója ennek az üresen maradt szobának, miért is hagyná itt az asztalon az enyészetnek kitéve ezt a virágvázát; ehelyett bizonyára érdemesebb cselekedetet visz végbe, ha a vázát - a varázsló emlékére - hazaviszi. De eszébe jutott, s ezzel a szóban forgó tárgy sorsa megpecsételődött és már el is tűnt az inge alatt. Észrevette ezt a tücsök hegedűjét is megreparáló hangszerkészítő,' aki viszont a csipketerítőt emelte az asztalról az inge alá.- Ha ő is, én miért, ne? - gondolta közben nagy bölcsen. így tünedeztek el egymás után a szobából a varázsló használati tárgyai, s még a falra kiakasztott vízipipája is gazdára talált, de fokozatosan lába kelt a bútoroknak is, a lócának, az asztalnak, az ágynak a szekrényeknek, hogy végül már csak egy árva szék maradt a szobában, rajta egy ismeretlen rendeltetésű, különös valamivel. A villanyvasaló volt az. A villanyvasalóvá változott varázsló. Igen ám, csakhogy az emberek akkoriban még nem ismerték a villamos energiát, s következésképpen sem a villanyáramot, sem a villanyvasalót nem ismerhették. így az a zörgő csontú asszonyka, akinek már nem jutott más, csak ez a furcsa micsoda, csak azt látta, hogy hasonlít ugyan a vasalóhoz, de mégsem az, mert egy vasalón nem lóg ilyen madzagszerű valami. Mi több, parazsat sem lehet rakni bele. De azért ott nem hagyta volna egy világért sem, mert ha egyszer mindenki hazavitt magával valamit, akkor miért éppen ő távozzon üres kézzel a varázsló házából. Hiszen majd csak jó lesz valamire. Elvégre nincs olyan dolog a világon, ami ne volna jó valamire. így hát hazavitte, a tűzhelyre tette és megtüzesí- tette, hogy kipróbálja, lehet-e vele vasalni? Ám az a madzag vagy micsoda, amely mintha csak a farka lett volna ennek a valaminek, kibírhatatlan bűzzel füstölögni kezdett.- Csak tudnám, mi a fenének ez a vacak rajta - füstölgő« magában a cérnaszál asszonyka is, majd fogott egy kést és a vasaló zsinórját csatlakozóstul, mindenestül - lenyisszantotta és kihajította a szemétre. Az elvarázsolt varázsló testébe éles fájdalom hasított. Alig tudta megállni, hogy föl ne üvöltsön, s ezzel végképp elijessze magától a vézna asszonykát, de még így is fölszisszent fájdalmában. Az asszonyka meglepődött e váratlan hang hallatán, tekintetét körbe is hordozta a szobában, ám amikor nem tapasztalt semmi különöset, megvonta a vállát és nekiállt vasalni. Jaj, csak eszébe jutna, és föloldaná a varázslatot - fohászkodott magában a villanyvasaló. De erre, s ezt maga is tudta, alig volt esélye, s ebben mindenki egyetérthet velem, aki csak ismeri e varázslat föloldásának a titkát. Ehhez ugyanis az kellett, hogy a zörgő csontú asszonyka a vasalót megcsókolja. Megcsókolni a tüzes vasalót? Nocsak, ez lett volna ám az őrültség! Hiszen már akkor is félcédulásnak nézné bárki az embert, ha valaki hideg vasalót csókolgatna, hát még ha tüzeset?! S bizony, nem is jutot^ semmi ilyesmi a cérnaszál asszonyka eszébe.- Csókolj meg... csókolj meg... - suttogta a vasaló egyre türelmetlenebbül, ám nem veszítve abbeli reményét, hogy a vézna fehérszemély egyszer mégiscsak megérti a szavát. De az, amikor újból furcsa hangokat hallott a vasaló belsejéből, szeme elé emelte - a varázsló ekkor már meg volt győződve arról, hogy eljött a szabadulásának az órája -, és bizalmatlanul méregette jobbról is, balról is, alulról is, fölülről is, majd mint akit áramütés ért, rémülten elhajította magától.- Ebben szellemek vannak - gondolta, majd újból odament hozzá, óvatosan fölemelte, kivitte az udvarra és messziről a szemétdombra hajította. - Kell a fenének - gondolta még, aztán visszaballagott a szobába, hogy a jó öreg parazsas vasalóval folytassa a munkáját; arról legalább tudja az ember, hogy a parázson kívül nincsen benne se szellem, se más. Az önmagát valami végzetes tévedésből villanyvasalóvá varázsolt varázslónak pedig csak arra volt ereje, hogy röptében kétségbeesetten felkiáltson:- Segítség! Aztán földet ért, s úgy érezte, hogy minden porcikája összetört. Talán eszméletét is vesztette néhány pillanatra, s amikor újból magához tért, szenvedve a fájdalomtól, csak nyöszörögni tudott:- Emberek... se-gít-se-nek... De az emberek nem segítettek rajta. Nem is segíthettek, hiszen a szavát sem értették, mert akkoriban az emberek még nem értették a villanyvasalók szavát. így aztán azt sem tudhatták meg, hogy mi történt az egykor oly híresnevezetes varázslóval, aki annyi jót tett velük, s mivel sokáig nem jelentkezett, lassacskán el is felejtették öt. A villanyvasalót meg betemette a szemét.
