Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám
TOZSÉR ÁRPÁD KÖLTÉSZETÉRŐL FORRÁS ÉRTÉKŰ SZÖVEGEK Ilyen pillanatokban úgy illenék, hogy az ember új szempontokkal és gondolatokkal jöjjön elő. Új gondolatok és szempontok azonban nem születnek csak úgy; új távlatok szülik őket. Ezért csak azt szeretném elmondani, hogy eddigi ismereteink alapján kije Tőzsér a csehszlovákiai magyar irodalomnak, hogy a Na brehu papiéra című kötettel kit vesz kezébe a szlovák olvasó. Hangsúlyozom, hogy az átadó etnikai és irodalmi közösség szempontjából. Számunkra Tőzsér szövegei forrás értékűek. Egész emberi helyzetünk és eddigi utunk mélyebb megismerésének forrásai. Magam a csehszlovákiai magyar írásbeliség alapszövegei közé sorolom őket. Azt hiszem, ennél többet nem is kellene mondanom. Lényegében nem is akarok, de pár szóval kénytelen vagyok megokolni, amit állítottam. Tőzsér rendkívüli érzékenységű embernek született. Sorsa azzal verte (bizonyos szempontból áldotta) meg, hogy idegeit nem mélyen a bőre alatt, rendes ágyazatában viseli, mint általában az emberek, hanem fönt, az epidermiszében. Ezért mint embert, alaposan meg tudta gyötörni az élet. Költőként azonban legalább első fokon, mindent ennek a kínzó érzékenységének köszönhet. Ha fáj egy érintés, az ember fölkiált: azonnali reakció a világ akciójára. Ilyen a klasszikus líra egyszerű mechanizmusa. Van rá elég figyelemre méltó példa költészetünkben. Tőzsér azonban más, több ennél. Racionalizmusa külön helyet biztosít lírájának a csehszlovákiai magyar költészetben. Racionalizmusát több szempontból is a József Attiláéhoz hasonlíthatnánk. Elemző és összegező értelmét periszkóp vagy szonda gyanánt küldi léthelyzetei és folyamatai alá és fölé, hogy értse, és ne csak képekbe, hanem fogalmakba és logikai formulákba is foglalhassa, amit tapasztalnia kell. Elemez és Elhangzott a Szlovákiai írók Szövetsége által rendezett vitadélutánon, amelyen Tőzsér Árpád szlovákul megjelent kötetét elemezték. általánosít. A jellemzőt, a lényeget keresi. Az okok és a törvényszerűségek után kutat. Sorsunk kulcshelyzeteit tapogatja ki. Nagyon valószínű, sőt biztos, hogy mindezzel nem az olvasóknak kíván szolgálatot tenni, hogy az öngyógyítás, az önfenntartás ösztöne vezette rá a belső mozdulatra, mely nemcsak a tudomány, hanem például a pszichoanalízis alapelve is, de a módszernek irodalmunk is hasznát látja. Van Fábry Zoltánnak egy gyakran és több változatban használt formulája a költőről és a költészetről. Eszerint: ,,A költő szava: kristályosító pont, névadás.“ A másik változat szerint ugyanott: ,,A költészet: névadás. Maradandó definíció...“ Még tovább: ,,A névadás: névteremtés...“ Amikor Fábry 1955- ben, Kevesebb verset, több költészetet című kritikájában ezt a kis formulacsokrot leírta, az alig húszéves Tőzsér még erősen kezdő költő volt, de mintha eleve neki készültek volna Fábry meghatározásai. Tőzsér mindjárt pályája kezdetén, táj- és helyzetverseiben névadó volt. Mindig konkrét, kíváncsi, hol a nyelvet, hol a szülótáj történelmét kutató, mindig világos, kerek és kemény. Tiszta, mint a világ, a látvány. Jellemző, hogy a tájat „keresztrejtvénynek“, versét „megfejtésnek“, azaz racionális tartalomnak, egy kutatás egzakt és megmásíthatatlan eredményének nevezi, hogy a Sirok- sáros dűlőnév eredetén tűnődik, s hogy talán leggyakoribb szava a „tudom“ és a vele rokon kifejezések egész sora. Később tovább erősödött, s a társadalom és a történelem dolgaira is átterjedt racionalizmusa. Egyre inkább a mozgató erőket, az élet törvényszerűségeit kutatja. „Mit egy évig tanult / a föld, halomra hullt / egy nap alatt. Lemállott / róla a takaró, / s immár a nyers való / jelenti a világot.“ - írta Őszi világ - őszi szemmel“ című versében (1957). A versben a költő és a nemzedék gondolkodásában az ötvenes évek vége felé bekövetkezett változásoknak pontos és hatásos lírai megfogalmazását láthatjuk. Tőzsérben hamar tudatossá vált költői racionalizmusának léte és szerepe. Egyik korai szintézisének címe a szinte kihívó Credo ut intelligam (Hiszem, hogy értsem), összegezésül: a vers Tőzsér számára végső elemzésben nem érzelmek, hanem ráció, tudat, ész dolga. Ezt a mozzanatot,' ezt az erőfeszítést szinte mindig érzi az ember a verseiben: fölemelkednie, a gondolat erejével föltornáznia magát a helyzet, az élet, a társadalom, a történelem adta helyzetek fölé. Nemcsak azért, hogy lásson és láttasson, hanem azért is, hogy értelmezze és megmagyarázza magát. A gondolatért. Tőzsér versei általában tragikus vagy drámai helyzetekből születnek. Költészete az ötvenes évek második felében vált a szorongatott, a biológiailag és történelmileg meghatározott sorsú ember lírájává. Először Fájdalom című versében adott nevet ennek a fölismerésnek: „Sötét hatalmak indulnak rám, / s a létem börtönné / teszik. Hajítnak bölcselkedni / élet-halál közé...“ Nem régen, Alea iacta... című versében ezt így fogalmazta meg: „Ahol már nincsen más vigasz, / az ige csak ott vastraverz.“ Jegyezzük meg, hogy a költő a legszélsőbb élethelyzetből, a sebészasztal ismételt szomszédságából üzente a dolgot, olyan pillanatban, mikor „a kocka el van vetve“, mm - alea iacta est... Innen visszatekintve, a majd negyedszázaddal idősebb (fiatalabb) Fájdalom szinte prófétikus értelmet kap: „Nem marad belőlem csak kuszáit, / tépett ideghalom. / Csúcsaimon villamos szikra / pattog: a fájdalom.“ Nemzedékem négy jelentős költőt adott irodalmunknak. Tőzsér mellett Cselényi László, Zs. Nagy Lajos és Gál Sándor eddigi útja érdemel különleges figyelmet. A maguk módján mind „névadók“: Gál apokaliptikusán, Zs. Nagy ironikusan és szarkasztikusán, Cselényi előbb romantikusan, aztán szociográfikusan, majd... Itt azonban álljunk meg egy pillanatra, mert éppen Cselényi és Tőzsér helyezkedik ma el modern költészetünk két lehetséges pólusán. (Számtalan ilyen pólust megnevezhetünk.) Cselényi szavakból és szókapcsolatokból, esetleg álszintagmákból építi szövegeit. Szavait nem köti össze a mondatépítő nyelvi elemek malterja, s nincsenek igéi. Nála tehát a szó azt a szerepet tölti be, amit a dadaistáknál a hang. Elfogadható alapérték, amelybe visszahúzódott, hogy egyszer majd ebből a helyzetéből induljon el egy szintézis, egy új klasszicizmus vagy romanti- cizmus felé. (Mint a dadaisták a szürrealizmusba, a konstruktivizmusba, stb.) Szövegei mozdulatlanok, világa panoptikumszerű. Jellemző és szuggesztív erejű leltár, de nincs benne mozgás, viszonyítás, értékrend. Kialakításuk eszköze ugyanis éppen a mondattan, keretük és formájuk a mondat. A gondolkodás is mozgás, és igék, viszonylatok és értékrend, tehát mondattan nélkül gondolkodásról sem beszélhetünk. Ily módon Cselényi költészetünk szélsőségesen (legszélsőségesebben) érzelmi pólusán helyezkedik el, míg Tőzsér a racionális póluson. Befejezésül hadd hívjam föl figyelmüket egy Tőzsér-versre. Címe: Szülőföldtől szülőföldig. A költő Mestrovic Jób-szobrához címezte, s a hetvenes évek elején keletkezett. A vers mindazokat a fő problémákat és folyamatokat összegezi, amelyeket Tőzsér a két említett vers, a Fájdalom és az Őszi világ - őszi szemmel óta költöileg feldolgozott. Mélyen átélt és asszimilált mítosz. Asszimilált képzőművészeti élmény. Út az intimtől, a magánemberitól („Papucs után motozó lábad...“) a közösségiig, a szociálisig, az osztályiig, a nemzetiségiig, a közép-európaiig és civilizációig („Lemálltak rólam a gyolcsok, / szándék szülőföld halál / minden amiben látható voltam...“), a megfogalmazás teljes társadalmi és művészeti hitelével. Továbbá: költői fejlődésének vázlata az eredeti extravertált világszemlélettől az introver- táltig („Milyen messzire kellett jönnöd / ... / hogy rátalálj egy új / befelé táguló tájra“), majd vissza egyetlen pontba, „egyetlen ujj- hegy“-éig, amelybe idővel a szülőföld belezsugorodott, s az álomvalóságig. (Az elveszett szülőföld és a társadalmi hatásával szembeni szkepszis költői képe.) Három fő tételt állítottam föl Tőzsér költészetéről: hogy helyzetünk mélyebb ismeretének forrásai, hogy racionalizmusa révén különleges helye van költészetünkben; s hogy leginkább ót illeti meg a költészet lényegének Fábry-féle meghatározása. Úgy érzem, legalább részben sikerült elmondanom, hogyan és miért. ... Már lemondtak rólam. Egyedül anyám őrködött még lucskos ágyam szélén kihunyó életem felett. Azon az estén asszonyok jöttek hozzám búcsút venni tőlem, de én, az ébrenlét és az öntudattalanság lázálom-világában vergődve, ebből csupán annyit észleltem, hogy fekete fökötós asszonyfejek lebegnek ágyam felett.- Nyugodjon békében!- mondta az egyik elmenőben.- Igazán kár érte, jó gyermek volt. - Ekkor forró ágyamban befelé fordultam, és zokogni kezdtem. Úgy éreztem, darabokra hull körülöttem a világ, és én valami irdatlan mélységbe zuhanok. Kétségbeesve erőlködtem, hogy megkapaszkodjam valamelyik darabjában. Azóta is néha-néha mementó- ként kérdezem magamtól: mi lesz, ha egyszer majd ismét darabokra hull körülöttem a világ, és nem lesz elég erőm megragadni egyetlen darabját sem?... Lehet, hogy épp azon az estén szerettem meg igazán az életet. Azután, hogy elsirattak. Nyomot hagyni magunk után Az elmúlás gondolatának a lefitymálása ostoba nagyképűség. Mondjuk csak ki őszintén, hogy az élet legnagyobb kérdése - a halál. Aki valamit is ad magára, és belegondol az élet egvszeriségébe, belesajog a felismerés: végleg eltűnünk. Mi sarkallja, kényszeríti az embert a fennmaradás titkának olykor már megszállott keresésére, ha nem épp a végesség tudata, a kérlelhetetlen múlandóság józan felismerése? Persze, jól tudjuk, hogy ez a dolgok rendje, mindazonáltal értelemellenesnek és igazságtalannak érezzük, hogy a létet a nemlét, az életet a halál, a valamit a semmi se kövesse. Menekülnénk előle, de csakhamar rá kell döbbennünk, hogy nincs kibúvó. Ezért az ember megpróbál legalább nyomot hagyni maga után. A csupán évtizedekben mérhető emberélet nemigen több villanásnyinál az örökkévalóság időtlenségében, mi mégis minden erőnkkel ragaszkodunk hozzá. Ragaszkodunk, mert a valóságot megnyugtatónak és biztonságosnak érezzük, az ismeretlennel szemben azonban szorongunk. Pedig - amint az író mondja - a halál az élet tartozéka és feltétele, az élettel szemben álló önálló hatalom. A halál tőszomszédságában élünk, de ezt csak mi tudjuk felfogni. Számunkra az életnek bizonyára azért van felbecsülhetetlen értéke, mert az ember élete tudatos. Azért, mert mi, csakis mi tudjuk, hogy nincs más alternatíva, hogy önmagunk elemésztése nem járható út. Az életet vállalni, élni kell. Az a drámai felismerés, hogy véges lény vagyunk, lehangolhat, de ugyanakkor erőt is adhat, és megacélozhatja az embert, aki végéssége tudatában farkasszemet mer nézni az ellenféllel, és harcba száll vele, hogy,,legyőzze“. Ez a világon egyedülálló vállalkozás teszi hősivé az ember életét s méltóságteljessé öt magát. Vajon van-e az elmúlásnak ellenszere? Hogyha létezik, az csakis az alkotó cselekvés lehet; az alkotásban való érték- teremtés, amely az embernek a holnapba való meghosszabbítása, a végtelenbe (?) történő szervesülése is. Ez az a nyom, amely megnyugvást hozhat e metafizikai borzongásra. ANISZI KÁLMÁN KONCSOL LÁSZLÓ C 8 £ i 2“ 5 § <Ü C 6 C/>
