Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1983. január-június (16. évfolyam, 1-25. szám)
1983-02-18 / 7. szám
. ÚJ szú 5 ■983. II. 18. NÉGY DOKTRÍNA H ivatalos iratok, dokumentumok bizonyítják, hogy az Egyesült Államok a második világháborút követően háromszor változtatta meg katonai stratégiáját. Napjainkban immár a negyedik katonai doktrína van forgalomban a tengerentúlon. Az 1945 és 1960 közötti időszakban Washington hadászati elképzelése az atommonopóliumon, az atomfegyverhordozó eszközök terén a Szovjetunióval szemben szerzett nyomasztó fölényén, valamint azon a meggyőződésen alapult, hogy a potenciális ellenség részéről az északamerikai földrész sebezhetetlen. Noha álcázásként ezt a katonai doktrínát ,.tömeges megtorlás“ elnevezéssel illették, lényege valójában a Szovjetunió elleni váratlan atomháború kirobbantásának tervében rejlett. Az idő tájt az Egyesült Államokban 840 hadászati bombázó repülőgép állt rendszerben, 1350 pedig tartalékként szolgált. Az első terv a húsz legnagyobb szovjet város elleni támadással számolt. Az elképzelések szerint 196 atombombával semmisítették volna meg őket (1945. évi 432. D. elnöki rendelet). 1948-ban már hetven szovjet város megsemmisítését tervezték, több mint 200 atombomba bevetésével (Charrioteer-terv). 1949-ben 300 atombomba és 250 ezer tonna hagyományos bomba révén a Drops- hot-terv keretében a Szovjetunió iparának 85 százalékát készültek elpusztítani, egy év múlva pedig a Troyan-terv révén az Egyesült Államok 100 szovjet város földig rombolását fontolgatta. Arról, hogy az imént felsorolt tervek nem valamiféle „papírháború“ céljaira készültek, Truman elnök 1952 januárjában elhangzott szavai is tanúskodnak: „Eltörlünk a föld színéről minden kikötőt és várost, amelyet meg kell semmisítenünk céljaink elérése érdekében." A Trumant felváltó Eisenhower elnök szintén azt tartotta, hogy a Szovjetunió és más szocialista országok ellen csakis átfogó, globális atomháborút lehet viselni, és mindenképpen elsőként kell támadni. Ebből kiindulva gyorsított ütemben folyt az amerikai hadsereg hadászati támadó erejének fejlesztése, ily módon az 1954 és 1961 közötti időszakban minden pénzügyi évben az Egyesült Államok légi ereje a katonai költségvetés 47 százalékát kapta, ugyanakkor a haditengerészet fejlesztésére 29 százalékot, a szárazföldi erőkére pedig csak 24 százalékot fordítottak. A hatvanas évek elején, amikor az ország és szövetségesei védelmére a Szovjetunió kénytelen volt kifejleszteni az interkontinentális ballisztikus rakétákat, és létrehozta megbízható légvédelmi rendszerét, az Egyesült Államok katonai-politikai vezetése előtt világossá vált, hogy a Szovjetunió elleni rakéta-nukleáris háborúban az Egyesült Államok nemcsak nem érhetné el óhajtott célját, de büntetlenül sem kerülhetne ki ebből a konfliktusból: a Szovjetunió ugyanis képes lenne válaszcsapásra. Éppen ezért a „tömeges megtorlás“ doktrínáját új hadászati elképzelés, a „rugalmas reagálás“ elmélete váltotta fel, amely 1961-től 1970-ig tartotta magát. Ez a doktrína, akárcsak elődje, az eröpolitikán alapult, de már számolt azzal, hogy megközelítő egyensúly áll fenn a Szovjetunió és az Egyesült Államok között a nukleáris háború hadászati eszközei terén, továbbá elismerte az úgynevezett „nukleáris zsákutcát“. Az új doktrína alapjául a Pentagonnak az a törekvése szolgált, hogy mielőbb megszüntesse ezt a fennálló egyensúlyi helyzetet és visszaszerezze az Egyesült Államok elvesztett fölényét. Egyidejűleg felvetődött a katonai erő „fokozatosan adagolt“ bevetése: először csupán a hagyományos fegyvereké, később a taktikai, azaz a harcászati, majd végül, már a kritikus helyzetben a hadászati atomfegyvereké. A földi telepítésű interkontinentális ballisztikus rakéták gyártása mellett fokozott hangsúlyt helyeztek a hagyományos fegyveres erők fejlesztésére is. Ettől függetlenül a hatvanas években 1054 indítóállomást építettek csak a Minuteman és a Titan típusú interkontinentális ballisztikus rakéták számára. Nekiláttak a Polaris rakétahordozó tengeralattjárók építési Drogramjának megvalósításához is. Miután az Egyesült Államok vezető politikusai elegendőnek találták az országukban felhalmozott (halált okozó) fegyvereket, úgy döntöttek, új doktrínára van szükség a Szovjetunióval szemben. Ez nem is sokáig váratott magára: elkészült a „reális elrettentés“ doktrínája. Az új elképzelés nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint azt, hogy a hadá§zati fegyverrendszerek terén az Egyesült Államok minőségi fölényre tegyen szert a Szovjetunióval szemben. Az amerikai fegyveres erők mindenekelőtt a hadászati támadó fegyverrendszerek fejlesztését e célnak rendelték alá: ballisztikus rakétahordozó atom-tenger- alattjárókat építettek, a szárazföldi és a tengeri állomá- soztatású hadászati rakétákat külön-külön célra irányítható robbanófejekkel látták el, hozzákezdtek új típusú nukleáris hadászati eszközök terveinek kidolgozásához. Ez utóbbiak közé sorolhatók a nagy hatótávolságú légi, tengeri, illetve szárazföldi telepítésű robotrepulögépek A „reális elrettentés“ stratégiája a legérthetőbben és a legvilágosabb formában Jimmy Carter 1980-as 59. számú rendeletében öltött testet. Az elnöki direktíva - egyebek között - a Szovjetunióval vívandó háborúban a hadászati nukleáris erők bevetésének lehetőségét elemezte. M iután Ronald Reagan elfoglalta helyét a Fehér Házban, az Egyesült Államok új politikai és katonai vezetői kidolgozták a maguk hadászati elképzeléseit és bátran a „nyílt konfrontáció“ doktrínájának nevezték el. A Pentagonban csöppet sem titkolják, hogy ez a doktrína nemcsak nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az Egyesült Államok elsőként alkalmazzon atomfegyvert, ellenkezőleg: gyakorlatilag éppen ezen alapszik. Más szavakkal: az Egyesült Államok jelenlegi stratégái visszatértek a tru- mani-eisenhoweri időkhöz. A kör tehát bezárult, csakhogy figyelembe véve a fegyveres erők minőségi és mennyiségi jellemzőit, az emberiség számára egy sokkal veszélyesebb szinten. A mostani doktrína céljainak megfelelően a Pentagon újra módosította az amerikai fegyveres erők fejlesztésének irányát. Az elkezdődött átfegyverzési folyamat legfőbb célja, hogy 1990-ig másfélszeresére növeljék az Egyesült Államok rakétái által egyetlen felbocsátással a levegőbe emelhető nukleáris töltetek számát. Ezzel egyidejűleg tovább erősítik a robbanótöltetek hatóerejét és fokozzák a célba juttató hordozóeszközök találati pontosságát. Napjainkban az Egyesült Államok erőfeszítéseit a változtatható indítóállású MX típusú rakéták kifejlesztésére összpontosítja. (Tájékoztatásul: a rakéta háromlépcsős, szilárd hajtóanyagú, 11 ezer kilométer távolságra tíz, egyenként 600 kilotonnás - a hirosimai atombomba 15 kilotonnás volt - robbanófejet képes eljuttatni, találati pontossága kétszerese a Mlnuteman-rakétákénak, az indítás előtti előkészületek nem 16-24 óra hosszat tartanak, mint a Minutema- nek esetében, hanem 25 percnél is kevesebbet.) Kezdetként 100 darab MX-rakétát készülnek gyártani. Minden lehetséges módon erőltetik a Trident-progra- mot. A program magában foglalja az Ohio típusú rakétahordozó atom-tengeralattjárók építését, és ezek előbb Trident-1, majd Trident-2 rakétákkal való felszerelését. Az Ohio tengeralattjáróról érdemes megjegyezni, hogy fedélzetén 24 darab ballisztikus rakétát hordoz, mindegyik 8 darab, 100-100 kilotonnás robbanófejet tud 8000 kilométeres távolságra célba juttatni. Harchelyzetben az Ohio lehetőségei tízszeresen múlják felül a Polaris rakétahordozó tengeralattjárókét. A nyolcvanas évek végéig 14 Ohio tengeralattjáró készül el az Egyesült Államokban. Az Egyesült Államok hadászati légierejének modernizálási terve a B-52-es bombázók átfegyverzését, berendezéseik korszerűsítését, valamint a próbarepüléseken már túljutott B-1 -es nehézbombázók sorozatgyártásának megkezdését jelenti. (A B-52-es hadászati bombázó 20 darab 200 kilotonna hatóerejű, 2500 kilométer hatótávolságú robotrepülőgépet hordozhat a fedélzetén. A B-1-es bombázógép viszont már 30 darab szárnyasrakétát vihet magával.) A nyolcvanas évek végéig a Pentagon 3800 robotrepülőgépet készített, és ezeket 150 B-52-es és 100 B-1-es fedélzetén állítja rendszerbe. Emellett változatlanul folynak a kísérletek az új elveken és műszaki megoldásokon alapuló hadászati bombázógéppel, a Stealth-szel. Az új „csodarepülő“ felületét olyan anyaggal vonják be, amely kis visszaverő képességgel rendelkezik, így a Stealth-t a radarok nem vagy csak nehezen észlelhetik, tehát „láthatatlanná“ válik. A kilencvenes években az Egyesült Államok 150 ilyen „lopakodó" bombázóval számol. „Az 1984-1988-as pénzügyi évek irányelvei a fegyveres erők fejlesztésében“ elnevezésű dokumentumban szintén jelentős figyelmet szentelnek a kozmikus térség militarizálására szőtt terveknek. Létrehozták a különleges feladatokkal megbízott úrparancsnokságot, olyan fegyvereket fejlesztenek ki, amelyekkel harci cselekmények vívhatok az űrben, vagy amelyek segítségével az űrből befolyásolni lehet a földön zajló harcokat. Tervek készülnek az űrhajók rakéta- és lézerfegyverekkel történő felszerelésére. A Space Shuttle űrrepülőgép eddigi katonai célú hasznosítása jó példa erre. Külön tervet készítettek földrészünk számára, amely az eurohadászati nukleáris erő felállítását foglalja magában: 108 darab 2500 kilométer hatótávolságú Pershing-2 ballisztikus rakéta és 464 szárazföldi telepítésű 2600 kilométer hatótávolságú robotrepülőgép rendszeresítéséről van szó. A nyolcvanas években amerikai neutrontöltettel látják el a nyugat-európai hadseregek 203,2 milliméteres kaliberű ágyúit, valamint a Lance harcászati rakétákat. Ugyancsak Európának szánják a vegyi fegyvereket is, melyek tömeggyártásának felújításáról a jelenlegi washingtoni vezetés döntött. A „nyílt konfrontáció“ doktrína szellemében nagy vonalakban így fest az amerikai hadsereg „pótfegyverkezése“. A Pentagont azonban még ez sem elégíti ki. Szakadatlanul folyik az új elveken nyugvó tömegpusztító fegyverfajták fejlesztése: a genetikai, a geofizikai (a meteorológiai, az éghajlati) tényezőket befolyásoló, a rádiófrekvenciás hullámokat és az infrahangot pusztításra felhasználó fegyvereké. A genetikai fegyver öröklődési zavarokat idézhet elő. Ide tartoznak a biológiai fegyverek, amelyek a molekuláris biológia módszerei és a génsebészet révén a legkülönbözőbb betegségeket okozhatják. A genetikai fegyverek közé sorolják az úgynevezett etnikai fegyvereket. Ezek szelektíven hatnak az egyes népcsoportokra, emberfajtákra, aszerint, . hogy milyen genetikai különbségek vannak köztük. Úgy tartják, hogy a genetikai fegyvert, amely a mesterségesen előidézett genetikai változások révén öröklődési károsodásokhoz vezethet, és betegségek kiváltója lehet, már a nyolcvanas évek végére kifejleszthetik. Az Egyesült Államok már rendelkezik a meteorológiai fegyver első mintapéldányaival (mesterségesen előidézett ködök, felhők, erőltetett „csapadékképzés“), sőt az amerikai hadsereg Vietnamban korlátozott mértékben be is vetette. Jelenleg a Pentagon olyan módszerek kidolgozását sürgeti, melyek befolyásolhatják az éghajlatot, és ily módon mérhetnek csapást az ellenség élelmiszer-termelésére. E célra a hadügyminisztérium 100 millió dollárt dordít évente. A radiofrekvenciós fegyver mindenekelőtt az emberek központi idegrendszerét teszi tönkre az elektromágneses hullámok radiofrekvenciós állományában. És bár az ilyen típusú fegyver rendkívül sok elektromos energiát igényel, az Egyesült Államokban egyre nagyobb tempóban haladnak a radiofrekvenciós fegyver kifejlesztésének munkálatai. Az infrahangfegyver egyelőre azon fegyverfajták közé sorolandó, melyek jövője és emberek elleni „alkalmassága“ még nem teljesen bizonyított és biztosított. Ennek ellenére az Egyesült Államokban továbbra is kísérleteznek az infrahangfegyver kifejlesztésével. Erre ugyanúgy nem sajnálnak semmilyen eszközt, mint a lézerfegyver létrehozására. A lézerfegyvert felhasználhatják az abszolút sebességig felgyorsított elemi részecskék, ionok vagy semleges atomok rombolására, bombázására. M indezekkel a formájukban szupermodern, lényegüket tekintve azonban barbár, háborúra szánt eszközökkel a Szovjetunióval szemben a „nyílt konfrontáció“ doktrínájával felvértezett Pentagon mindenáron fölénybe akar kerülni, s megszüntetni igyekszik az egyensúlyt. De vajon mi célból? - kérdezhetjük. Nem kell különösebb előrelátó képességgel rendelkezni ahhoz, hogy válaszolhassunk a kérdésre: csak azért, hogy az Egyesült Államoknak lehetősége legyen a Szovjetunióra és annak szövetségeseire csapást mérni ott és akkor, ahol és amikor azt Washington célszerűnek tartja. Más magyarázatot erre nem lehet adni. (APN) Mire jó a rossz? A két Jemen egyesülési próbálkozásai nem újkeletüek, csak éppen mindig akadtak olyan körök, olyan politikai erők, amelyek mindent megtettek, csakhogy megakadályozzák ezt a lépést. Szinte kifogyhatatlan volt az eszköztáruk, amely az ideológiai és fegyveres diverziótól az elnökgyilkosságig és szabotázsig terjedt. A két Jemen a gyarmati idők,, Oszd meg és uralkodj!" elvének szülöttje. Ezen a status quon nem könnyű változtatni de nem is lehetetlen, amit Aden és Sanaá mára már nagyon határozott törekvései is bizonyítanak. A szinte rendszeres miniszterközi értekezleteken a legnagyobb gond a két ország eltérő társadalmi és gazdasági rendszerének összeegyeztetése, az óhajtott egyesülés után a kezdeti idők gyakorlatilag elkerülhetetlen súrlódásainak enyhítése, a másik fél kárára való nyerészkedés, előnyszerzés lehetőségeinek kizárása. Az ilyen tárgyalási napirend nagymértékű körültekintésre, előrelátásra enged következtetni. Mindenképpen el akarják kerülni, hogy drágán kelljen fizetniük valamilyen elhamarkodott lépésért. A két Jemen az arab világ talán két legszegényebb országa, de tervezett egyesülésük után a 10 milliós összlakossággal a térség legnépesebb országa lesznek. A Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság területének | mindössze egy százaléka a mezőgazdaságilag hasznosítható földterület, a többi kopár hegység, homok- és kősivatag, s a Jemeni Arab Köztársaságban is hasonló a helyzet. Még az Arab-félsziget többi részének olajkin- cséből sem jutott nekik. A jobbára sejkek uralta, törzsi viszonyok között élő Észak-Jemen nem túl erős és tekintélyes központi kormánya, és a szomszédai által,,arab Kubának" is nevezett, határozottan szocialista orientációjú Dél-Jemen gazdasági fellendülését tervezve, szinte kizárólag ennek a 10 millió embernek a képességeire támaszkodhat. Ezek csak a legszembetűnőbb problémák, de távolról sem egyszerűek. Az elmúlt év azonban mindkét ország gondjait egy-egy katasztrofális mértékű elemi csapással is tetézte. Tavasszal Dél-Jemenben voltak mindent elsöprő áradások a száz évenként egyszer előforduló sivatagi felhő- szakadás következtében, decemberben Észak-Jemen hegyvidékét sújtotta pusztító erejű földrengés. A két ország lehetőségeihez mérten megpróbált segíteni egymáson a tragédiák után. És ebben az esetben nem a segítségnyújtás mértéke, hanem annak spontán jellege volt a legfontosabb. Valójában ekkor nyert első ízben konkrét formát a két ország kapcsolatait szabályozó alapelvek legfontosabbika: ,,az egység mindenek e,Őfí GÖRFÖL ZSUZSA
