Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)
1983-12-23 / 302. szám, péntek
Milyen volt Brecht színháza? A KOLDUSOPERA A MAGYAR TERÜLETI SZINHAZBAN Nem tudom, milyen volt Bertolt Brecht színháza, mert nem láttam. Ám nemcsak ezért nem kérem számon az autentikus brechti színházeszményt a MATESZ idei harmadik bemutatójaként látott Koldusopara előadáson. A rendezés és a játék nem a kritikus kiváltsága, éppen ezért mindennemű számonkérés egy előzetesen kialakított nézet demonstrálása lenne, ami megkérdőjelezné a véleménymondás jogosságát. A látott produkciót, amelyet Miro Procházka rendezett, önmgában kell vizsgálni, faggatni. Miért is játszik ma egy nézőközönsége meghatározottságait követni kívánó kis társulat Brechtet? A kérdésre a választ a bemutató nem adta meg. A Koldusoperát a szerző 1928-ban írta, s az ,, epikus színházi modellt“ először mutatta be teljes fegyverzetben. Az ,, elidegenítési effektusok “, a ,, színészi játék megmutató jellege“ és ,,társadalomkritikai álláspontja“ már szerves részei voltak az egy esztendővel későbbi bemutató előadásnak. A Koldusopera színrevitelének mai problémáit elsősorban az adja, hogy a rendezőnek sike- rül-e megtalálnia azt a gondolati magot, amelynek mához szóló aktualitása köré felépítheti az előadást. Miro Procházka az előadás egészét tekintve nem tudta kiemelni és hangsúlyokkal ellátni a Brecht-darab általános érvényű mondanivalóját. A kapitalizmus osztálytagolódása, ebből eredő társadalmi feszültségek egyben egyetemesen érvényes igazságokat, örök erkölcsi problémákat is felvetnek. Éppen ezért elgondolkodtató, mire jó egy mai Koldusopera középpontjába állítani egy a színpadi teret minden tekintetben uraló szobortalpazatot. Ez a combközépig látható szobor felfokozott méreteivel mindent, mi a színpadon történik, viszonylagossá tesz. Talapzata először Peachum, a kolduskirály boltja, majd Bicska Maxi bandájának tanyája, de ugyanígy változik át börtönné vagy bordélyházzá. Mindebből adódik, hogy az ismeretlenül „uralkodó“ szobornak jelképeznie kell valamit. A Koldusoperában új királynő koronázására készülnek, tehát királynőt aligha ábrázolhat a nadrágos alak. A kapitalizmus hatalmi gépezetét sem jelképezheti a láthatólag bakancsos láb. Mit jelképez tehát? A hősök élete alakulásának sorsszerűségét? A láthatatlan hatalmi erőt? Ha Brecht drámái mindenkori színpadraállításának kulcsa a mának üzenő aktuális gondolatok megtalálása és hangsúlyozása, akkor ennek érdekében csak „olvasható“ jelképekkel szabad dolgoznia a rendezőnek. Ennek a jelképnek jelentéstartalmát az még inkább elhomályosítja, hogy Bicska Maxi kivégzési jelenetében a zsinórpadlásba emelt kulisszák közül úgy hullik a földre a hatalmas lábaikhoz egy méretesen kisebb fej, mint a bandavezéré az első sorban ülő nézők elé. Ez a fajta befejezés nemcsak a Brecht megalkotta történet végét másította meg, de átértelmezte az előadás nyitójelenetét is. Ezt látva az volt a benyomásom, hogy a színészek megkoszorúzzák a már említett szobrot, amelyről azt merészeltem hinni, hogy Bertolt Brechtet idézi meg. Ráadásul a színészek a híres Cápadalt re- vüszerüen adták elő, miután valaki ,,elidegenítően“ bejelentette, hogy most már más és másképpen jön, mint ahogy eddig volt, elkezdődött az előadás. Csakhogy nem jött más. Vagy talán éppen ez lenne a híres „elidegenítési effektus“? Nem mondom. Az olcsó Kucman Eta és Holocsy István az előadás egyik jelenetében (Nagy László felvétele) chumné szerepében Szentpétery Aranka visszafogottan játszott, ami a figura megírt harsányságára nézve csak helyenként hozott érdekes kettősséget. Pollyt, a lányukat Kucman Eta alakította. Kár, hogy ebben a szerepértelmezésben (hideg és számító) nem árnyalt eléggé, ami a Peachum-lány figurájának színtelenségét okozta. Kétségtelen azonban, hogy a songokat éneklők közül az ö teljesítménye volt a legkimunkáltabb. Boráros Imre Tigris Brownja különösen akkor félelmet keltő figura, amikor szembetalálja magát Peachummal. Ugyanakkor gyáva, képmutató és alattomos féregként figyeli önmagát. (Talán Brecht is így képzelte?) Vele szemben állva de szövetségeseként is megmarad amolyan operettes, túlgesztikulált gangszternek Holocsy István Bicska Maxija. Hanghordozása és gesztusai nem az erőszakos és nyers banditát jelenítik meg. A figura legendás eleganciája Holocsy felfogásában valamiféle piszkos, bordélyszagú elegancia, ezért is inkább visszatetsző, mint meggyőző. A Lucyt játszó Cs. Tóth Erzsébet Kucman Etával (Pollyval) vívott burleszk-vereke- désben volt kiváló, bár rendezói- leg ez a jelenet is öncélúnak tűnt. A rendező ráadásul az unalomig ismert habostorta-effektussal manipulált. Kocsma Jenny szerepében Ferenczy Anna nem volt hiteles. Rendezőileg a bordélyházi jelenet és az ottani viszonyok voltak a leginkább tisztázatlanok. Holott Brecht itt is kínálja a lehetőséget arra, hogy Jenny és a lányok alá- és fölérendeltségi viszonyával is gondolkoztasson a rendező. A népes epizódista gárdából, feltétlenül meg kell említeni Turner Zsigmondot (Smith), Ropog Józsefet (Zsebes Jakab), Tóth Lászlót (Kókadt Walter) és Fazekas Imrét (Fűrész Róbert), akik pontos jellemeket teremtettek. Bugár Béla (Lóvé Mátyás), Póthe István (Selyem Jimmy) és Fabó Tibor (Ugorj Ede) nem voltak ennyire markánsak. Az örömlányok csapatában Lőrincz Margit (Xénia), Petrécs Anna (Molly), V. Mák Ildikó (Dolly), Varsányi Mária (Betty és Benes Ildikó (Vixen), szintén csak statisztált. A bizonyos tekintetben túlhajtott bordélyházi jelenetben is két szélsőséges helyzetben mozogtak: az ágyban a bandatagokkal szenvedélyesen, az ágyon kívül Bicska Maxival mézes-mázosan, mint egy sajnálatosan hallhatatlan operett-giccsben a „jajcicák“. Van ennek a produkciónak egy sajátossága is. ötletek halmaza válik öncélúvá azáltal, hogy az eredő rendezői szándék és gondolat tisztázatlan maradt. Kezdve a mindent meghatározó Platzner Tibor tervezte színpadi térrel, folytatva Bicska Maxival és Tigris Brown nem kellő mértékben értelmezett kapcsolatával, Zsebes Jakab szerepének túlhangsúlyozásával, a kommersz vígjátéki elemek használatával (börtönjelente Pollyval és Lucyvel), a hamisan elénekelt songokkal (ezeket szabad hibásan is énekelni, ha rende- zőileg stilizálják), s bezárva a befejezés kulisszadöntögető „lefejezésével“. Ezek után mit tehet a néző, aki nem tudja, hogy milyen volt Bertolt Brecht színháza? Egyetlen percig sem hiszi el, hogy Komáromban (Komárno) megmutatták neki. DUSZA ISTVÁN Egy életmű értékei Tudtam, sajnos nagyon is jól tudtam, hogy Egri Viktor már meghalt, mégis hónapokig nem tudtam megszokni, hogy nincs jelen, nem lép be szerkesztőségünkbe új írással, új ötletekkel, nem mond , bírálatot írásainkról, nem beszél új könyvekről, nem jelentkezik Bud- mericéról, a Tátrából és más alkotóházakból sűrűn teleírt, újabb tervekről beszámoló sorokkal. Szeretett hozzánk járni, nagyon érdekelte, hogy megy a munka abban a rovatban, amelynek első vezetője, s így a harmad virágzás irodalmának egyik indítója volt. Főleg az alapozó nemzedék tagjai sok-sok érdekes történetet mondtak Egri Viktorról, a jószemú, művelt és olykor a mennyiségi szempontokat talán joggal szem előtt tartó szerkesztőről - első kritikusukról. Ezt a féltő gondoskodást élete végéig megőrizte önmagában, tudott lelkesedni egy-egy jó kéziratért, új alkotásért. Emlékszem, a Madách kiadói tanácsában vagy éppen a Magyar Területi Színházban milyen fiatalos hévvel beszélt tehetséges pályakezdők és mások műveiről, szem előtt tartva irodalmunk folytonosságát, jövőjét. Lexikonokból, tanulmánykötetekből kiolvasható, hogy rendkívül termékeny és sokoldalú íróegyéniség volt. Az egyik elsó csehszlovákiai magyar regényt ő írta. A rácsablakos ház címmel 1924-ben. Felsorolni sok lenne, mennyi regény, novella, dráma és kritika szerzője. Közöttük halványabbaknak is. Ám az ma már vitathatatlan, hogy több alkotás kiállja az idő próbáját, s ezek már irodalmunk maradandó értékei. Elsősorban az Égő földre gondolok, amely minden bizonnyal az állami díjas író legjelentősebb műve, azután néhány remekbeszabott novellára, a János, a félkegyelműre, Az ejtőernyős lányra, A hóhérinasra, továbbá két drámájára, a Gedeon házra, valamint az Ének a romok felett-re, s nem utolsósorban kritikáira, több önéletrajzi írásaira is. Egy életmű értékének ennyi bizony nem kevés, különösen, ha végiggondoljuk, az ötvenes évek elején mennyi energiáját, idejét emésztette föl a kéziratok javítása, bírálása, irodalmi életünk alapjainak lerakása. Ezért is megérdemli, hogy a mostaninál jobban ismerjük, számon tartsuk ót, ne feledkezzünk meg róla. Aki most lenne nyolcvanöt éves. (szilvássy) Jelenet az Olgából Olga, Csipkerózsika és a többiek KIJEVIEK BRATISLAVÁBAN Hogy mikor született, nem lehet tudni, csupán halálának éve ismeretes: a krónikások 969-et írtak, amikor az orosz nép első fejedelemasszonya örökre lehunyta szemét. A feljegyzések szerint bájos, finom lelkű lány volt, majd okos, tettrekész, határozott asszony, a kijevi állam bölcs irányítója. A többi, amit a kijevi Sevcsenko Színház balettegyüttese mesélt el róla Bratislavában Jurij lljenko tollából ered, aki Olga életútjával együtt az orosz nép sorsának, harcainak és szenvedéseinek egyik legjelentősebb fejezetét is megírta librettójában. A háromfel- vonásos balettlegenda tehát nemcsak arról az asszonyról szól, aki összefogta a szláv fejedelmeket és mindent megtett, hogy megóvja hazáját a betolakodókkal szemben, hanem egyúttal történelmi freskót is fest a kijevi népről, amely sok-sok küzdelem árán védte meg szülőföldjét, szabadságát. A hosszúra sikerült előadás első képében a fiatal Olgát barátnői körében látjuk, akik virágkoszorújából jósolják meg neki, hogy ki jön majd el érte, kit állít mellé a sors. Amikor Olga észreveszi, hogy a rettegett Perun áldozópapjai körbefogták őket, már késő, nem tud menekülni. Három társával együtt, fehér lepel alatt viszik a főpap elé, s mert a tűz lángja őrá ,,mutat‘\ ő lesz az áldozat. Pontosabban: ő lenne, ha a szertartáson nem volna ott Igor herceg, aki első látásra beleszeret a lányba és kedvéért a papok „csodát“ tesznek - villámlás, éktelen mennydörgés veri szét a gyülekezetei. Igor eljegyzi Olgát és később, amikor megtér a hadjáratból, feleségül veszi. Már javában tart a hercegi menyegző, amikor a táncoló párok között megjelenik Olga egykori szerelme és táncra kéri az újdonsült menyasszonyt. A szolgák azonban nem nézik jó szemmel a szerelmesek táncát, rávetik magukat az idegenre, s a dulakodás közben Igor életét is kioltják, így aztán Olga magára marad és az ő kezébe hull a hatalom, neki kell őrködnie a nép felett. A harmadik felvonás már Olga és Igor fiáról, Szvjatoszlavról szól, aki ugyanúgy szereti és őrzi az orosz földet, mint anyja. Hiába a sok háborúskodás, a kijeviek nem adják fel a harcot. Szvjatosz- lavot nem lehet legyőzni. A tavasz a szülőföld újjászületését, a szabadságot hozza magával. Anatolij Sekera, a társulat negyvennyolc éves koreográfusa úgy elegyítette a klasszikus táncot és a folklórt, hogy a néző ritkán tudta eldönteni, mit is lát, valójában, különös, talán stilizált ószláv mozdulatsorokkal hígított balettot, vagy piruettekkel, grand jetékkal színesített népi táncot. A műsorfüzet balettlegendát ígért, amelyből csak a legendát kaptuk meg - az igazi tiszta táncstílussal adósunk maradt az alkotó. S bizony, ha nincs kezünkben a kompozíció részletes leírása, sok mindent értetlenül néztünk volna. Figyelmünket így aztán csak az előadók (Olga: Sz. Prihogykova, Igor: V. Litvinov, Szvjatoszlav: V. Fedotov) tartották ébren, akik úgy táncoltak Jevgenyij Sztankovics zenéjére, hogy mentették a menthetőt, a kijevi tánciskola jó hírét. Sokkal jobban jártak azok, akik Petipa világszerte ismert Csipke- rózsikájára váltottak jegyet, hiszen a klasszikus balettirodalom egyik legszebb alkotását láthatták - pompás kivitelben. És ezúttal nemcsak az előadók nagyszerű teljesítményét figyelhették meg, hanem a díszlet- és jelmeztervező (J. Nirod) stílusos munkáját is. A legemlékezetesebb perceket azonban a harmadik estére tartogatták a Kijeviek. Csajkovszkij, Smetana, Minkus és Offenbach zenéjére olyan koncertszámok szerepeltek a műsorban, amelyek egytől-egyig azt bizonyították, hogy a klasszikus balettnek a Sevcsenko Színházban is nagyszerű, pontos stílusérzékkel rendelkező előadói vannak. SZABÓ G. LÁSZLÓ Az Irodalmi Szemle 9. száma Huszonöt éves az Irodalmi Szemle - olvashattuk nemrégiben irodalmi és kritikai folyóiratunk ez évi nyolcadik számának borítóján, és több, ez alkalomból született köszöntó-emlékezö írást találtunk belső oldalain. Időközben lezajlott a születésnapi találkozó, mintegy félszáz csehszlovákiai magyar író, költő, kritikus, szerkesztő részvételével, és megjelent már az újabb szám is. A kilencedik. Impresszumának első soraiban, hosszú idő után, változást észlelhet az olvasó, minthogy Varga Erzsébet személyében új főszerkesztője van a lapnak. Duba Gyulát, aki tizenöt évig irányította, a Madách kiadó főszerkesztőjévé nevezték ki, de a Szemlétől sem vált meg egészen, sót, a fómunkatársa lett. Irodalmi életünk körülményeinek és mechanizmusának ismeretében természetesen aligha várhatunk változást egyetlen, az új főszerkesztő vezetésével készült első számtól, mindenesetre akad benne olvasnivaló. A Babits- összeállításon kívül elsősorban a fiatal Czakó Józsefnek A hülyekamasz című - nem mindennapi életlátásról tehetségről, érzékeny életlátásról tanúskodó - hosszabb elbeszélésére gondolunk. Ez valóban új hang; eléje Grendel Lajos írt bevezetőt. Bizonyára sokan olvassák el szívesen Duba Gyula Milán és Ilona című elbeszélését, Zs. Nagy Lajos, Koncsol László, Török Elemér és Bettes István verseit. Szerepel még ezenkívül a számban regényrészlet és több tanulmány, köztük a Fonod Zoltáné Magyar nyelvű szocialista sajtó Csehszlovákiában a Két világháború között alcímmel, a címe A valóság vonzásában. -bor DJ SIÓ 6 1983. XII. 23. szórakoztatás, a hamis éneklés, az erőtlen színészi játék kétségtelenül elidegenítő, de más értelemben, mint ahogy azt Brecht híres rendszerében megalkotta. Abban, hogy a Peachumot, a kolduskirályt alakító Dráfi Mátyás egyben az előadás vásári kikiáltója is, jelezve látjuk, hogy ez a pénzember, aki megszervezi a londoni kolduscéhet, nemcsak a szerencsétlen nyomorultakat képes kezében tartani, hanem a kapitalizmus kitermelte bűnözést, korrupt rendőrséget is manipulálja, vagyis uralja a terepet. Pea-
