Új Szó, 1983. december (36. évfolyam, 284-309. szám)

1983-12-16 / 297. szám, péntek

A nagy szembesítés Politikai filmek fesztiválja Lipcsében Mi, a lipcsei nemzetközi doku­mentum- és rövidfilmfesztivál ven­dégei, egy héten át a nagy szem­besítés tanúi voltunk: megismer­tük az agressziók és agresszorok arcát, láthattuk, hallhattuk az ag­ressziók áldozatainak életét, politi­kai hitvallását, tevékenységét, harcát. Órákon át vonultak előt­tünk a nemzetközi békemenetek, a legkülönbözőbb nézeteket, em­berfajtákat és embertípusokat egyesítve. Sokat megélt, nehéz sorsú emberek figyelmeztettek az atomháborúhoz képest „gyerekjá­téknak“ számító, de így is több mint ötvenmillió áldozatot követelő második világháború iszonyatos tanulságaira, a következmények végtelen sorára... Hét nap alatt ötvenkét ország kétszázkét filmje - volt köztük há­romperces és százhuszonkilenc perces is - került a verseny-, az információ- és a különbemutatók filmvásznaira. Miközben egy másik lipcsei moziban, a Casinóban, kü­lön műsor foglalkozott a forradalmi Chile születésével és elárultatásá- val, a fesztivál otthonában, a Capi­tol moziban arról győződhetett meg az ember: nincs földgolyónk­nak olyan pontja, ahol ne küzde- nének a békéért. Merata Mita maori rendezőnő (népe első, s máig egyetlen filmrendezője) új-zélandi filmje, a Patu, száztizenkét perc­ben számolt be a baloldali Stop the tour-mozgalom harcáról, mely 1981-ben tízezrek felvonultatásá­val tiltakozott a fajüldöző Dél-afri­kai Köztársaság egyik rögbi-csa­patának az ENSZ és a NOB (Nemzetközi Olimpiai Bizottság) határozatokat kijátszó új-zélandi túrája ellen. De vajon csak erről volt-e szó? Közel sem! A tüntetők követelték a maoriak egyenlősé­gének megvalósítását, az Új-Zé­land érdekeit súlyosan veszélyez­tető amerikabarát külpolitika meg­változtatását, Új-Zéland fegyver­mentesítését. Tiltakoztak a töm­bökhöz csatlakozás politikája el­len. A kormány különös brutalitás­sal lépett fel a mozgalommal szemben. A teljes rendőrséget mozgósította, és nyolcmillió dollá­ros belső védelmi (értsd népelnyo­mó) tervet valósított meg. Egy amerikai és egy kubai filmben is láthattuk Maurice Bishopot, a gre­nadai forradalom vezérét, megis­merkedhettünk a későbbi amerikai invázió áldozatával, a kis szigetor­szág életével. Láthattuk az ameri­kai agresszorokat is - partraszál­lás közben, első harci akciók vég­rehajtásakor, a házkutatá­sokkor ... Levél El Morazanból - ez volt a címe a salvadori hazafiak egyórás dokumentumfilmjének, amely az első felszabadított salva­dori tartomány új életéről szólt igen emberien és meghatóan, majd egy amerikai film - Harry Belafon- te szavaival élve - a „másik Ame­rika képviseletében". Bemutatta a Közép-Amerikába vezényelt amerikai katonai erők életét, gya­korlatait, a katonai tanácsadók ki­képző munkáját Salvadorban, Ni­caraguában, Hondurasban. Ugyancsak amerikai film foglalko­zott Nicaragua kérdésével, min­den oldalról bemutatva a problé­mát. Hallhattuk a sandinista veze­tők nyilatkozatait, az utca embe­rét, az amerikai tábornokokat, po­litikusokat, az úgynevezett gyors­hadosztályok egyszerű katonái­nak véleményét. Megszólaltak pa­pok és apácák, a sandinista-rend­szer védelmében (méghozzá amerikai apácák, akik Nicaraguá­ban élnek és dolgoznak) és láttuk azokat a hadgyakorlatokat, me­Múzeumi évkönyv A közelmúltban jelent meg az Érsekújvári (Nové Zámky) Járási Múzeum kiadásában a Castrum Novum címet viselő múzeumi év­könyv. Az ízléses kiállítású 118 oldalas kiadvány is arról tanúsko­dik, hogy az utóbbi időben újjá­szervezett múzeum már nemcsak a város és a járás kulturális életé­ben követel magának mind előke­lőbb helyet, hanem a dél-szlová­kiai múzeumi hálózat vérkeringé­sébe is mind jobban beilleszkedik. Az érsekújvári múzeum év­könyv kétnyelvű, s amint azt az előszóban is olvashatjuk: „...a múzeum célkitűzése, hogy ala­posan áttekintse azokat a felelhe­tő anyagokat, melyek a szlovák és magyar dolgozók együttélésére utalnak, hozzáférhetővé téve az együttélés eredményeit a művelő­dés, gazdaság, néprajz stb. terü- letén“.A Castrum Novum anyagát egyrészt a múzeum szakemberei­nek munkáiból állították össze, a többi rövid tanulmány (főleg ré­gészeti) a járás területén kutatást végző Nyitrai Régészeti Intézet munkatársainak tollából szár­mazik. Az évkönyv bevezető tanulmá­nyát Vida István, a múzeum igaz­gatója írta. Rövid írásában felvá­zolja az 1935-ben alapított múze­um eddigi, bizony eléggé viszon­tagságos történetét, majd ismerte­ti az utóbbi tíz évben elért szép eredményeket is (a múzeum dol­gozóinak ma sincs azonban köny- nyű dolguk, hiszen a főépületet tatarozzák, s ezért ideiglenes munkahelyen dolgoznak). Az év­könyv további rövid tanulmányai régészeti tárgyúak. Líszka József a múzeum fiatal régésze csornoki (Černík) leletmentéséről számol be, ahol 1981-ben korabronzkori sírokat mentett meg. A továbbiak­ban Anton Točík az érsekújvári Berekben végzett középső bronz­kori ásatásokról tudósít, Jozef Búj­na a csúzi (Dubník) kelta temetőt ismerteti. Milan Hanuliak és Jozef Zábojník a helembai (Chalaba) dunaszakaszon 1977-1981 között végzett régészeti feltárásokról ér­tekezik. Ezen a lelőhelyen többek között középkori, 14-15. századi épületmaradványok és az ezekből származó régészeti leletanyag ke­rült elő. A következő tanulmányt Nevizánszky Gábor írta, ő Kémén- den (Kamenín) a „kiskukoricás“ nevű dűlőben tárt fel meneteles bejáratú koraközépkori házakat. A régészeti tanulmányok után Gudmonová Helena Zsitvabese- nyő (Bešeňov) népviseletét elem­zi. Dudová Alena az érsekújvári céhek történetéről ad áttekintést, majd a kötet zárótanulmányaiban Haverla Miroslav előbb Anton Ber- nolákra, a nagy szlovák nyelvész­re és irodalmárra emlékezik (ő 1797-től Érsekújváron működött), majd a forradalmi emlékszobák rendeltetését elemzi a tömegpoliti­kai munkában. A kötet tanulmányait értékes szakirodalom, fénykép- és rajz egészíti ki, a kötet egészét csak ritkán bontják meg apróbb szer- kesztói-nyomdai pontatlanságok. Végül elmondhatjuk, hogy a Cast­rum Nóvummal tovább gazdago­dott a dél-szlovákiai muzeológia, s azt hiszem mindannyian érdek­lődéssel várjuk a 2. számú érsek­újvári évkönyvet. TRUGLY SÁNDOR lyek egy esetleges Nicaragua-el- lenes amerikai invázió utolsó fő -próbájának számítanak. Monika Mauer Hadilaboratóriuma tizenhét percben foglalta össze az elektro­nikus fegyverek és fegyverkezés kihívását az emberiség léte ellen. Szemtanúi lehettünk perui asz- szonyok egyenlőségért és békéért folytatott harcának; hallhattuk egy nagyszerű szovjet filmben (A há­borúnak nem nőies az arca), egy hétrészes tv-sorozat egyik folyta­tásában a volt katonalányok életé­nek alakulását a második világhá­ború után (mindkét film rangos díjat is nyert). A halál neve: City Beautiful az amerikai Orlandóba. egy floridai kisvárosba kalauzolt, melyet Disneyworld tett híressé, és ahol a Pershing-2 rakéták gyá­ra áll. Orlando valóban City Beau­tiful, azaz gyönyörű város. Jóléte azonban Disneyworldön és halál­gyárán alapszik. És a film bemu­tatja, hogy ezzel a jóléttel és a ha­lálgyár munkájával milyen sokan nem értenek egyet. Nézőként részt vehettünk a skandináv, gua­temalai, kanadai, NSZK-beli, nyu­gat-berlini, indiai, angol, francia, holland, amerikai, japán békehar­cosok megmozdulásain, láthattuk az ellenük felvonuló erőket. Alter­natívaként a szocialista valóság, a szocialista építés dokumentumai kerültek képernyőre. Kitűnő szov­jet filmköltemény az urengoji gáz­vezeték építőinek emberfeletti megpróbáltatásokkal járó munká­járól. Egy NDK-beli mezőgazda­sági üzem földművelőinek életé­ről, bolgár tudósok hétköznapjai­ról, csehszlovák építőmunkások munkájáról, a lengyel társadalom mai problémáiról szóló filmek. Ér­dekes volt az animációs filmek kínálata is. A magyar Vajda Béla ismert televíziós alkotása, a Há­nyás vagy? elnyerte a Filmkritiku­sok Nemzetközi Szervezetének, a FIPRESCI-díját. Az animációs kategória Arany galambját a cseh­szlovákok kitűnő Black and White című, Prágában készült gag-film- jének ítélték. Óriási közönségsi­kert aratott a magyar Ad astra és Autotortúra, valamint a csehszlo­vák Hogyan fessünk királyt?, to­vábbá az NDK Luther Mártonról készített animációsfilmje. Ennek ellenére mégis azt kell mondanunk, hogy az idei lipcsei fesztiválon a számos sikerült mű ellenére nem a film, hanem a szel­lem volt a döntő. A nemzetközi politikai konfrontáció egy különö­sen feszült időszakában, sorsdön­tő határozatok meghozatala idején Lipcse, a nagy szembesítés alter­natíváját kínálta minden egyes né­zőjének. Megmutatta a háború, a béke, a szocialista építés, az egyéni és kollektív terror, az egyenjogúságért folyó harc, a nemzetközi békemozgalom, a fegyverkezés és a szegénység arcát - és mintegy döntésre kész­tetett mindenkit: választanunk kell, melyik oldalra álljunk, ötvenkét or­szág kétszáznál több filmje bizo­nyította: alternatíva csak egy van - a szocializmusé. FENYVES GYÖRGY Cseh és szlovák drámák a Szovjetunióban E hét elején értek véget a Szov­jetunióban A csehszlovákiai drá­ma napjai. A több héten át tartó rendezvénysorozat méreteire jel­lemző, hogy 63 szovjet színház mutatta be cseh és szlovák ki asz- szikus, valamint kortárs szerzők müveit. A legnépszerűbb Karéi Čapek és Jaroslav Hašek volt, ugyanis Az anyát és a Švejket egyaránt nyolc társulat vitte színre. A szovjet sajtó terjedelmes ér­tékelő írásokban méltatja a feszti­vál jelentőségét. A felfigyeltető da­rabok közé sorolja Osvald Záhrad­ník Pávaszonatína című művét, amelyet a Moszkvai Sztanyisz- lavszkij Színház mutatott be. A čapek-bemutatók közül a grúz Metehi Ifjúsági Színpad előadását tartják különösen figyelemre mél­tónak. Több szlovák és cseh rendező is vendégszerepeit a fesztivál al­kalmából a Szovjetunióban. Közü­lük a legnagyobb sikert Jozef Bed- nárik aratta, aki a kijevi Orosz Akadémiai Színházban rendezte Čapek A rovarok életéből című színművét. Peter Opálený a Su- chumi Grúz Állami Színházban rendezte vendégként Ján Solovič alkotását, a Jog a tévédéshez címűt. A fesztivál csúcspontja a Szlo­vák Nemzeti Színház moszkvai vendégszereplése volt. Különösen a Karamazov testvéreket tartják elemi erejű, érdekes szemléletű előadásnak. A szovjet kritika első­sorban Karol Machata kiemelkedő teljesítményét dicséri. Ugyancsak hét elején Moszkvában szeminá­riumot rendeztek a kortárs cseh­szlovák drámáról neves szovjet, továbbá cseh és szlovák szak­emberek részvételével. -y-f Gyökeres György felvétele Négy évtized az operazenekar élén Tibor Frešo hatvanéves Hatvanéves és negyvenkét éve áll a Szlovák Nemzeti Színház operazenekarának élén, emellett komponál, tanít és külföldi turné­kon segíti a kortárs zene, valamint az első szlovák operatársulat re­pertoárjának hazánk határain túli megismertetését. A jubiláló művészt először arról kérdeztem: mi vezette az operadi­rigáláshoz?- Nem választottam ezt a hiva­tást. Abban az időben, amikor Bratislavába jöttem, még nem lé­tezett a Szlovák Filharmónia. így kerültem az operába, ahol nagyon jól tudtam érvényesülni, hiszen ta­nulmányaim során tanáraim erre a pályára is felkészítettek. Valójá­ban a rádiózenekar és az opera közötti választás lehetősége nem állított nagy gond elé. Legszíve­sebben mindkét területen dolgoz­tam volna, ha erre abban az idő­ben alkalmam nyílik.- Nem bántja önt olykor az a la­ikus elképzelés, hogy a hallgató­ság nagy része inkább zenekari hangversenyre megy el a karmes­ter miatt, és az operában az ének­művészek teljesítményét helyezi előtérbe?- Az operazenekar a zenekari árokban játszik, így a közönség, úgymond, csak átnéz fölötte épp­úgy, mint az előadás karmeste­rének feje fölött. Ez alapvető kü­lönbség a hangversenyzeneka­rokkal szemben. A mi zenekarunk sokkal kisebb, így a szimfonikus alkotások csak titkos vágyaink kö­zé tartozhatnak. A hazai hangver­senypódiumokon a nagyrészt csak kísérethez szokott operaze­nekar még nem kapott helyet. Pe­dig a zenei világ Drezdától Berli­nig, Bécstól Londonig rengeteg példával szolgálhat számunkra is. A karmesternek és zenekarának a tudása azonban semmiképpen sem mérhető a megoldandó mű­vészi feladatok igényességével.- Mi tehát ön szerint a jó kar­mester titka?- Elsősorban az állandó tanu­lás, a régi művek újra felfedezése minden ismétlődő alkalommal. A dirigens egységes koncepció­val, saját elképzeléssel áll a mu­zsikusok elé, olyan kompromisz- szum nélküli megoldással, amely biztonságot, vezérfonalat jelent és fegyelmet követel. Erre természe­tesen semmilyen receptem nincs, hiszen egyaránt csodálom Tai- chot, Bernsteint és Karajant, pedig egymás mellé állítva őket hom­lokegyenest másról szól a muzsi­kájuk.- Hisz az opera további fejlődé­sében?- Mint művészembernek, hin­nem kell nemcsak a kortársopera, hanem a ma egyetemes művé­szetének értékében és hitelessé­gében. A mai opera már régen nem az, ami száz évvel ezelőtt volt. Új utakat, új formákat, új kife­jezési eszközöket keres, s hogy rátalál-e mindezekre, ezt színhá­zaink látogatottságán mérhetjük le a leghitelesebben. Van-e valami mondanivalója a mai zenének - kérdezik olykor, elfeledvén, hogy ugyanezt a kérdést feltehetnénk a képzőművészeknek és a költők­nek is. Az opera éppúgy szerves része nemzeti kultúránknak, mint a többi művészeti ág. Hiszem, hogy művészeink megtalálják azokat a kifejezési formákat, ame­lyekben a ma embere önmagára talál.- önnek, mint zeneszerzőnek mennyire lehet beleszólása a ze­nei ízlés formálásába?- Mindkét művészi területen te­vékenykedve sokszor kettős prob­léma előtt állok. Karmesterként bepillanthatok mások alkotó mű­helyébe. Zeneszerzőként viszont igyekeznem kell az idegen partitú­rákból rám ragadt információktól mielőbb megszabadulni. Ezért, ha zenei nyelven szólva „erős“ mű­veket dirigálok, egy időre félrete­szem a komponálást. Ami saját műveimet illeti, természetesen szeretem, ha tetszenek a közön­ségnek. Ezért mindent megteszek annak érdekében, hogy közérthe- tőek, dallamosak legyenek, s elke­rüljék a mai zenében oly gyakori konstruktivizmust.- Mely esztétikai kritériumok alapján szokott egy-egy új mű be­tanításához nyúlni?-A karmester nem lehet epi­gón. Saját művészi bensőjéből, muzsikusi ihletéből szabad csak kiindulnia. Természetesen ismer­nie kell a zenei stílusokat, és a mint ez már a kisebb színházak­nál szokás, figyelembe kell vennie a társulat és a zenekar lehetősé­geit is.- Mennyiben működhet közre a társulat munkájának irányításá­ban a karmester?-A mi aránylag kis létszámú társulatunknál kénytelen mindenki minden csinálni. Énekeseink nem specializálódhatnak külön szerep­körökre, mint a nagy színházak­nál, ilyenformán gyakran előfordul, hogy egyikük-másikuk még meg se melegedett a mozarti énekstí­lusban, máris egy olasz bel canto szerepre kell készülnie. Valójában így van ez a művészeknél éppúgy, mint a technikai apparátusnál. A karmester az ilyen helyzetekben válik csak igazán a rendező, a jel­meztervező és a műszakiak segí­tőjévé. Meggyőződésem, hogy mindnyájan szeretjük azt, amit csi­nálunk, s munkánkat nagyobb bot­lások nélkül folytathatjuk a jövő­ben is. Az új premierekre készülve idejekorán megbeszélünk min­dent, így nem érhetnek bennünket különösebb meglepetések. Új operám, a Francois Villon már tár­sulatunk lehetőségeihez mérten, legjobb tudását kiaknázandó szü­letett. Július Gyermek segítségé­vel Villon nyolc különálló versére egy olyan kamarazenedrámát ír­tam, amely remélem továbbra is hangsúlyozza majd a kis vagy a közepes színházak fontos sze­repét zenekultúránk gyarapítá­sában.- Mester, az ön művészi tevé­kenysége a színházban eltöltött negyvenkét év, több mint négy­ezer előadás, és közel száz pre­mier után a szlovák operaművé­szet történetének ez a Szlovák Nemzeti Színház létének szerves részét alkotja. Milyen érzés ennek tudatában élni?- Az eddigi munkám a jövőre nézve mindenképpen kötelez. Jól­esik, ha sikerekről beszélnek ve­lem kapcsolatban - ez inspirál, erőt ad, és segít leküzdeni a min­dennapok zavaró hatását akkor, amikor alkotni, új értékeket felfe­dezni, a közönséget tapsra kész­tetni kell. RÁCZ TIBOR ÚJ szú 6 1983. XII. 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom