Új Szó, 1983. november (36. évfolyam, 258-283. szám)

1983-11-21 / 275. szám, hétfő

Nem akarom, hogy a világ széthasadjon Én béke idején születtem. Lövedé­kek és bombák robbanását csak a mo­ziban láttam. Viszont jól emlékszem Hudajberda nagyapán fronttörténetei- re, aki 1941-1945-ben a hitlerista megszállók ellen harcolt. Sok sebe ledöntötte a lábáról, és még nem volt öreg, amikor meghalt, de legalább ha­zatért, és utolsó napjait családja köré­ben töltötte. Bátyja, Haknazar azonban eltűnt. Rokonaim sokáig nem tudták, élőnek vagy halottnak tartsák-e; két­ségbeesésük reménységgel váltako­zott. Azóta azonban túl hosszú idő telt el... Én és a velem egyidősek békés ég alatt születtünk. De tudjuk és emlék­szünk rá, milyen áron vívták ki ezt. És nem lehetünk közömbösek azzal szemben, hogy valahol - még ha or­szágunktól távol is - háború folyik, hogy gyermekeket, nőket, öregeket öl­nek meg. Nem akarjuk, hogy ez a világ széthasadjon. Éppen ezért utaltuk át a Békealap javára a műsoron kívül tartott előadásunk bevételét: 75C ru­belt GULBAHOR RAHIMOVA, az Üzbég Akadémia Hamza Színház művésznője A Társadalmi Szemle, a Ma­gyar Szocialista munkás­párt elméleti és politikai folyóirata idei 8-9. számában összefoglaló jellegű, de nem teljességre törek­vő tanulmányt közöl a fönti címmel Szerdahelyi István tollából, a mai magyar irodalomban és filmművé­szetben föllelhető új törekvések­ről. A szerző bevezetőjében rámu­tat, hogy aligha volt még a magyar irodalomnak olyan korszaka, mellyel oly korán foglalkoztak vol­na szintézisre törekvő elméleti ku­tatások, mint a hetvenes évek iro­dalmával. Amint megjegyzi, a Vé- lemények-viták sorozat első köte­te, A hetvenes évek magyar iro­dalmáról című - melyet Agárdi Péter szerkesztett - már 1979- ben megjelent. Közismert, hogy a magyar szel­lemi életben évszázadok óta az irodalomé, s azon belül is elsősor­ban a költészeté volt a vezető szerep. Ezért meglepő, hogy- amint a szerző megállapítja- a hetvenes évekre - eleinte alig érzékelhető társadalmi folyamatok következtében - ,,az irodalom el­vesztette ezt a középpontú szere­pét“. Efölött nem sajnálkozik a szerző, ahelyett rámutat, hogy megszűntek azok a mostoha kö­rülmények, amelyek indokolták, sőt szükségessé tették, hogy a szépirodalom a maga sajátos valóságfeltáró feladatkörén kívül- amelyet napjainkban is ellát -, „más tudatformákat helyettesítő“ funkciókat töltsön be. A magyar irodalomban ma a szó jó értelmé­ben vett divatja van a szociográfi­ának, publicisztikának, riportnak A VALÓSÁG ES TÜKRE Az Észak-kaukázusi Tudományos központ • Az Észak-Kaukázusi Tudomá­nyos Központ, amelyet több mint 10 évvel ezelőtt hoztak létre, igen szerteágazó tevékenységet foly­tat. A központ 200 különböző pro­filú - társadalom- és természettu­dományi, valamint műszaki-tudo­mányos kutatóintézet és 46 felső­oktatási intézmény munkáját han­golja össze. Az intézmény 30 ezer tudóst foglalkoztat és összesen 270 ezer egyetemi főiskolai hall­gató képzését segíti. A központ elnöke Jurij Zsdanov, a Szovjetunió Tudományos Aka­démiájának levelező tagja, aki az APN tudósítójának elmondotta, hogy kutatásaikkal elsősorban a termelőmunkát kívánják segíte­ni. Példaként említette meg az Atommas komplexum építését, amelynek létrehozásában a köz­pont 33 kutatóintézetének szak­emberei dolgoznak. A hatalmas létesítmény méreteit érzékelteti, hogy 15 futballpályát lehetne elhe­lyezni az alapterületén. A nagyü­zemben atomerómüvi berendezé­sek sorozatgyártására rendezked­nek be, s évente nyolc, egyenként egymillió kilowatt teljesítményű re­aktor kerül majd le a futószala­gokról. A tudományos központ szak­emberei részt vállaltak a többi kö­zött a Csecsen-lngus Autonóm Köztársaság húszéves társadal­mi-gazdasági fejlesztési tervének kidolgozásában. Ma a köztársa­ság iparának alapját a kőolaj- és földgázkitermelés, továbbá a pet­rolkémia jelenti. A mintegy 100 éve feltárt hagyományos lelőhe­lyek „kincse“ azonban jelentős mértékben apadt, s félő, hogy idő­vel a nagy teljesítményű petrolké­miai komplexum nem jut elegendő nyersanyaghoz. Ezért geológiai kutatásokba és mélységi próbafú­rásokba kezdtek. Az eredmény: újabb lelőhelyek feltárása. Ebben a munkában is fontos szerepet vállaltak magukra a központ ku­tatói. A tudományos kutatások vég­zésére a központ saját bázissal rendelkezik. A Nagy-Kaukázus előhegységében, a Karacsajev- Cserkesz Autonóm Köztársaság területén található a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának asztrofizikai központja, amelyet a világ egyik legnagyobb azimutá- lis (vízszintes és függőleges ten­gely körül egyaránt elmozdíható) és rádiócsillagászati (a légkörön túlról érkező rádiófrekvenciás hul­lámokat felfogó) távcsövével sze­reltek föl. A szomszédos Kabard- Balkár Autonóm Köztársaságban működik a föld mélyébe telepített neutrino-állomás, ahol a kozmikus sugarak tanulmányozásával fog­lalkoznak az Észak-Kaukázusi Tudományos Központ dolgozói. Mint Zsdanov professzor meg­említette, az intézet tudósai jelen­leg az észak-kaukázusi területek öntözésének matematikai modell­jén dolgoznak. A sokoldalú tevé­kenység egy olyan program kere­tében folyik, amelynek végső célja az öntözéses földművelés beve­zetése az egész Észak-Kauká­zusban. Ugyancsak a központ munkatársainak a feladata az Azovi-tenger ökológiai-matemati­kai modelljének elkészítése. A ne- urokibernetikai intézetben pedig robotok előállításán dolgoznak. (B) KULTURÁLIS HÍREK= Wege zur Musik (Utak a zené­hez) címmel Kodály Zoltán cikkeit, tanulmányait, zenetörténeti és -esztétikai írásait adta közre né­met nyelven Bónis Ferenc, a köte­tet a Corvina Kiadó jelentette meg igen szép kiállításban. A válogatás - melynek alapjául a csaknem két évtizede napvilágot látott és még Kodály által átnézett szövegű Visszatekintés című kötetek szol­gáltak - tartalmazza a korai, a ma­gyar népzene felfedezéséről ta­núskodó írásokat, a későbbi tanul­mányokat, amelyek középpontjá­ban a kórusmuzsika áll, mint a ze­neművészet tömegekhez való el­juttatásának kiváló eszköze, a mu­zsika nagy alakjairól, Haydnról, Mozartról, Beethovenről, Bartókról és másokról írt megemlékezése­ket, valamint önvallomásokat, in­terjúkat, zeneszerzői kommentá­rokat. + Harmincöt évi különélés és vá­lás után Michele Morgan be akarja tiltatni volt férje, az amerikai író, Bill Marshall könyvét. A felek az ügyvéd előtt találkoznak, hogy a Hatodik évszak című kötetről tárgyaljanak. A színésznő ellenzi a visszaemlékezések kiadását, mert rá és még sok más ismert személyiségre rossz fényt vetnek. stb. Ezek a műfajok azonban - véli a szerző semmiképpen sem sorolhatók „negyedik múnem“- ként a líra, a dráma és az epika mellé. O-^erdahelyi véleménye sze­OZ rint az igazi földcsu­szamlást nem annyira a szerep­módosulás okozta, hanem az, hogy „a művészeti ágak rangso­rában elfoglalt első helyét is el­vesztette az irodalom“. A világ­szerte folytatott vizsgálatok azt mutatják, hogy művészi színvona­lának, kifejezési eszközei fejlett­ségének tekintetében, a film mint sok más országban, Magyaror­szágon is utolérte az irodalmat, sőt népszerűségben és hatásban maga mögött is hagyta. Viszont azt sem lehet elhallgatni, hogy a legjelentősebb alkotások ebben az évtizedben nagyon gyakran össze is kapcsolják e két művé­szeti ágat - az irodalmi mű sikere a belőle készült film révén meg­hatványozódik. A szerző rámutat, hogy egy má­sik „földcsuszamlás“ az ,,irodalmi műfajok hagyományos rangsorát is felforgatta“. A magyar irodalom­ban ugyanis mindig a lírai költé­szeté volt a vezető szerep, az elemzések viszont bebizonyítot­ták, hogy a hetvenes évek óta a próza-epika jár az élen. A rang­sorváltozás egyik fő okát a szerző abban látja, hogy megváltozott az az alapállás is, amellyel az iroda­lom a valósághoz közelít. E vonat­kozásban megemlíti, hogy míg a hatvanas évek alkotásai „erőtel­jesen körvonalazott választási le­hetőségeket“ adtak az olvasónak, a mai művek ,, sokkal kevésbé ha­tározottak a perspektívákra vonat- kozó állításokban", többször csak kérdeznek, kutatják a továbblépés lehetőségeit. Szerdahelyi a továbbiakban is­merteti azt a sokszor hangoztatott véleményt, miszerint azok „a vál­tozások, amelyek másfél évtizede jellemzik irodalmunkat, a visszae­sés tüneteimeggyőzőbbnek lát egy másik véleményt: az, hogy a magyar irodalom ma már nem kényszerül más tudatformák he­lyettesítésére, nem minősíthető színvonalcsökkentésként, mint ahogyan az sem, hogy fejlődés­ben a film utolérte. „Nem az iro­dalmi művek értéke és tábora zsu­gorodott ugyanis, - mondja ő - hanem a filmeké nőtt meg. “ Ez a változás inkább a két művészeti ág egymáshoz viszonyított értékét jellemzi, mintsem a két irodalmi korszakét. A továbbiakban még hozzáfűzi, hogy a műfajváltás a XX. században világjelenség - tehát inkább korszerűséget je­lent. Ami a magyar irodalom való­ságfeltáró alapállásának megvál­tozását illeti, ez inkább erénye, mint hátránya. A szerző szerint a korszak maga válgozott meg, és ha a műalkotások a régebbi sé­mákkal tükröznék vissza, az csök­kentené az értéküket. Tanulmá­nyában Szerdahelyi István a kor­szakok művészi értékeit illetően alapvető megállapítást tesz: ,,A jelentős alkotások száma sem csökkent, csupán egy optikai csa­lódás teremt ilyen látszatot. Az ötvenes években uralkodó sema­tizmushoz képest a hatvanas évek irodalmának szintje valóban ug­rásszerűen emelkedett, s növelte ezt, hogy számos, korábban hall­gatásra ítélt alkotónak kéziratban maradt műve ekkor került a nyilvá­nosság elé. Az így elért színvonal ma is változatlan, de megszokottá vált, s emiatt keletkezik az a lát­szat, mintha irodalmunk mostani teljesítményei kevésbé lennének sikeresek. “ A főbb kérdésekben ugyanez a helyzet a hatvanas és hetvenes évek filmművészeti alkotásaival kapcsolatban is. A továbbiakban a tanulmány- író a művészet, a társa­dalmi demokrácia és a hatalom kérdéskörét járja körül. A máról beszélve megállapítja, hogy a hat­vanas évek alkotásaihoz képest is ,,nyíltabbá vált az időszerű társa­dalmi problémák művészi ábrázo­lása“. Mintegy paradigmatikus ér­vénnyel emel ki egy - számára különlegesen fontos tényt, azt a - „klasszikus realizmus értékeit felvillantó - kendőzetlenséget, amellyel a mai alkotások napjaink egyik alapkérdéséhez, a szocialis­ta demokrácia ügyéhez nyúlnak“. Rávilágít, hogy a társadalomtudo­mányi kutatások eredményei arra figyelmeztetnek: e problémák an­nál is fokozottabb figyelmet érde­melnek, minthogy a hagyományos osztályok, rétegek, a parasztság, a munkásság és az értelmiség közötti határvonalak fokozatosan eltűnnek. Megállapítja, hogy a ku­tatások eredményeinek tükrében „a mai szocialista művészetnek is elengedhetetlen értéksajátossága a népiség: ezen belül az irányítot­tak, vezetettek valódi érdekeinek képviselete.“ Ennek jegyében re­agál nagy felelősséggel számos kiemelkedő műalkotás az efféle konfliktusokra. A szerző vélemé­nye szerint főként a realisztikus- tárgyias elbeszélő próza és játék­film jár itt az élen, s mellettük a dokumentalista film és az irodal­mi szociográfia. E művek rávilágí­tanak arra (a szerző itt is és más tételeinek megfogalmazásakor is több konkrét művet felsorakoztat mondandója alátámasztására): mivel a két réteg között a cserélő­dés a kelleténél ritkább, a munká­sok soraiba visszalépő veze­tő (...) már eleve próba elé áll, konfliktushelyzetbe kerül, akár­csak az irányítói posztra emelt irányított (...), „holott a szocializ­musban e cseréknek normális, szokványos helyzeteknek kellene lenniük“. Több művet említve rá­mutat Szerdahelyi, milyen különö­sen ,,súlyos és veszélyes társa­dalmi jelenség a hatalmi összefo­nódás, amely a szocialista törvé­nyesség nyílt megsértésének leg­torzabb formái előtt kaput nyithat Az őszinte, valóságfeltáró művek közös vonása - hangsúlyozza a szerző -, hogy következetesen képviselik a szocialista demokrá­cia alapelvét, mely szerint az irá­nyítóknak, a nép által választott vezetőknek az élet minden terüle­tén „az irányítottak, vezetettek ér­dekeit kell képviselniük: a hata­lom, a szocialista társadalomban szolgál. S legyen az általuk bemu­tatott kép bármilyen kritikus, kriti­kájuk így nem a szocialista rend­szer ellen, hanem mellette, esz­méinek megvalósításáért emelt szót“. T anulmányában Szerdahelyi István bemutatja a mai ma­gyar irodalom és filmművészet több más fő vonulatát is, megje­gyezve hogy nyilvánvaló: egy kor­szak fő tendenciáin kívül is szület­hetnek nemcsak jelentős alkotá­sok, hanem akár remekművek is. KÖVESDI JÁNOS Sznobéria és művészetszeretet SZÁZÉVES A METROPOLITAN „Az Egyesült Államok egyszerűen nem enged­heti meg magának, hogy új operaháza Európa és a Szovjetunió új színházaihoz viszonyítva divatja­múltnak és olcsónak tűnjék!“ - jelentette ki az ötvenes évek végén Rudolf Bing, a New York-i Metropolitan opera igazgatója, amikor a világhírű színház tervbe vett új épületének beruházási költ­ségei körül dúltak a viták. Ma már nem tudhatjuk, hogy a Metropolitan régi, 1883-ban megnyílt épüle­tének keletkezése idején elhangzott-e ehhez ha­sonló szellemű kijelentés, de egy biztos: a röviden csak Mernek becézett New York-i operaház egykori létrehozóit is hasonló cél ösztökélte - túlszárnyalni az óhaza valamennyi színházát. Leegyszerűsítve elmondható, hogy a sznobéria, az Európa-majmo- lás, a nagyzási hóbort, a tőke és nem utolsósorban egy maroknyi ember valódi, szenvedélyes művé- szetszeretete hozta létre Amerika vezető operatár­sulatát a múlt század végén, azokban az években, amikor a Vadnyugat még valóban, vagy csaknem olyan volt, mint amilyennek a filmekből ismerjük. A kívülről szerény, de bévül annál káprázatosabb épület 1883. október 22-i megnyitása - Gounod Faustját játszották - valóságos nemzeti ünnep volt. A tapasztalatlan, szakszerűtlen vezetés következ­ményei azonban nagyon korán megmutatkoztak. Már az első évad jelentős veszteséggel zárult. Az alapítást követő évtizedben kétszer is hosszabb ideig szünetelt az előadás. 1892-ben egy katasztro­fális tűzvész, 1897-ben pedig a vezetőség belső ellentétei miatt zárta be kapuit az operaház. Aranykora a századforduló utáni első évtizedben kezdődött, amikor megannyi koncepciótlan, gyenge kezű vezető után egy szakmai és pénzügyi kérdé­sekben egyaránt roppant otthonosan mozgó, zseniális olasz, Giulio Gatti-Casazza került az igaz­gatói székbe. A milánói Scala egykori vezetője szigorúan ragaszkodott a produkciók tökéletes mű­vészi kidolgozásához, s mivel tudta, hogy ezt csak elsőrangú szereplőgárdával valósíthatja meg, az impresszáriók hadát zúdította Európa dalszínházai­nak nézőterére, New Yorkba csalogatva a kor valamennyi számottevő énekesét. Karmesterként a még fiatal Toscaninit szerződtette. Igazgatósága alatt, 1908-tól 1935-ig 177 mű került színre, irányí­tása idejére esett Caruso és Saljapin tündöklése, Galli-Curcí, Gigli, Pons és a morva Leo Slezák bemutatkozása. Az ő nevéhez fűződik a Met első - és egész fennállásának egyetlen jelentős - ősbe­mutatója, Puccini A Nyugat lánya című operájának színrevitele. A főszerepeket Caruso és a tünemé­nyes cseh énekesnő, Emmy Destinn énekelte. Caruso az amerikai közönség bálványozott kedven­ce volt, s ő maga is jól érezte magát Amerikában. Nem így a kor másik hangcsodája, Saljapin, aki sosem tudta megszokni a Met légkörét, ahol a taps, a siker is pénzért vásárolható. A harmincas évek gazdasági válsága a Metben is éreztette hatását. A bezárással fenyegetett színhá­zat egy zseniális ötlet mentette meg: megalapították a Metropolitan-operaház baráti körét - a lelkes zenebarátok egy bizonyos évi összeg befizetése ellenében különböző kedvezményekben részesül­tek. Az ő támogatásik új, diadalmas korszakot nyitott meg a színház történetében. A gondok azonban még így sem szűntek meg. A harmincas években és az 1940-ben végzett rekonstrukciók ellenére az épület már nem felelt meg a korszerű követelményeknek, az ötvenes években egyre sür­getőbben jelentkezett egy új operaház létesítésé­nek gondolata. A régi Metropolitanbeh 1965-ben, egy nagyszabású gála búcsúesten gördült le utoljá­ra a függöny. A lelkes közönség minden mozdítható tárgyat elvitt szuvenírként. Az új, 50 millió dolláros beruházással épült 3800 férőhelyes színház 1966- ban nyílt meg a Lincoln Centeren. A megnyitás alkalmából Rudolf Bing, a Met akkori kiváló igazga­tója új operát mutatott be. Samuel Barber Antonius és Cleopátráját, Zeffirelli pazar rendezésében. Az ősbemutatónak nem volt nagy sikere, az opera hamarosan le is került a műsorról. Ez várható is volt: a Metropolitan sosem volt a zenének olyan termékenyítő alkotóműhelye, mint a milánói Scala, a bécsi vagy a leningrádi operaház. Erőssége produkcióinak tökéletes kidolgozottságában rejlik. Abody Béla szavaival: „Nagyszerű előadásai mél­tán fémjelzik egy szorgalmas és tehetséges nép zenekultúráját, mint ahogy az intézmény múltjának, szervezetének viszontagságai egy társadalmi rend­szer ellentmondásainak pontos lenyomatai.“ A ze­nei kivitelezés, az előadóművészek kiválósága, egyszóval a tökéletesség méltán emeli a világ legrangosabb operaházainak sorába ezt a nagy múltú intézményt. VOJTEK KATALIN ÚJSSíO 4 1983. XI. 21

Next

/
Oldalképek
Tartalom