Új Szó, 1983. október (36. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-11 / 240. szám, kedd
Nemcsak mese a képernyőn JEGYZETEK A DUNA-DÍJ FESZTIVÁLRÓL A szervezet (bolgár) Nincs a kezem ügyében számadat arról, mennyi gyermek- és ifjúsági televíziós műsor készül egy esztendőben a világon, mint ahogy azt sem tudom, mennyit gyártanak összesen és külön-kü- lön abban a huszonkilenc országban, mely, egy vagy több alkotással képviseltette magát a VII. Prix Danube-ön. Annyi mindenesetre biztos, hogy a Szlovák Televízió malomvölgyi új, korszerű stúdiójának színes monitorjain látott het- venhárom műsor egy pici töredéke csupán a világ évi termésének. Még inkább igaz ez, ha csoportosítjuk őket műfajuk és céljuk szerint, például úgy, ahogy a versenyprogramba is besoroltattak. A hagyományokhoz híven az első kategóriában az ismeretterjesztő és publicisztikai, a másodikban a zenés és szórakoztató műsorok szerepeltek, a harmadik a drama- tikus műveké, a negyedik az animációs filmeké volt. Egy-egy kategóriában általában tizenöt-húsz műsor került egymás mellé és versenyzett a Duna-díjért a külföldi és hazai szakemberekből álló bíráló bizottságok és a több száz főnyi vendégsereg előtt. Az elmondottakból, az idézett számokból nyilvánvaló, hogy általános érvényű tanulságokat levonni, új tartalmi- formai tendenciákra következtetni lehetetlen, legalábbis meggondolatlan vállalkozás lenne, az ilyesmit még a négy-ötszáz produkciót felvonultató monstre filmfesztiválok krónikásai is kerülni szokták. V Mindennek ellenére vannak közös vonások - hiszen akárhogyan is van, mégiscsak egy bolygón élünk -, amelyekről érdemes szót ejtetni. Elsőként arról, hogy a legtöbb tévétársaság gyártási programjában nem utolsó feladat a gyermek- és ifjúsági műsorok készítése, emellett szívesen importálnak ilyen műsorokat külföldről. Ritka az olyan televízió, mint az indonéz, mely hetenként mindössze fél órát sugároz kimondottan a gyerekek számára. Igaz, mint egyik küldöttjük megjegyezte: náluk nincs előtérben a „képernyős nevelés“, hanem az van, mely a természetben, a szabad levegőn szervezett játékban, mozgásban rejlik. Persze, később hozzátette, bővíteni szeretnék ők is a gyermek- és ifjúsági műsorok adásidejét, mely a szocialista országokban, de például Spanyolországban, Dániában, Norvégiában vagy Japánban is több óra hetenként, arányosan elosztva az egyes korosztályok között. Másik figyelemreméltó vonás, ami egyben a fentieket is igazolja, mármint a szóban forgó műsorok rangját, hogy a televíziós technika bámulatos fejlődésének eredményei e területen is jól érzékelhetők. A hagyományos eszközökkel készült filmek mellett egyre több a modern berendezésekkel, elektronikus képkombinációkkal, trükkfelvételekkel, illetve ezek fel- használásával gyártott műsor, műfajra való tekintet nélkül. Nem mindig sikerül azonban elkerülni a buktatókat, a megoldás öncélúnak hat, az „elektronikus látvány“ elfedi a lényeget. A fesztiválon szerencsére nem sokat láttunk ilyen képekből, inkább arról tanúskodott az, hogy a gyermek- és ifjúsági műsorok „ügye“ jó, érzékeny kezekben van, hozzáértő televíziós szakemberek kezében. Erről tanúskodtak a témák és tartalmak is. Ezeket a válogatáskor bizonyos mértékben meghatározta a szemle, és tágabb értelemben minden józan emberi társadalom célját kifejező jelszó, A gyermekek és az ifjúság szebb életéért. De ez nem jelentette a keret szűkítését, belefért abba humor és tragikum, szociális kérdések és elsó szerelem, környezetvédelem és fizikai jelenség magyarázása, mese és valóság. A maga módján többé vagy kevésbé, de mindegyik program a nemes célt szolgálta, és higgyük, hogy szolgálja is minden nap sok ezer hasonló műsorral együtt mindenütt, ahol televízió van. Igenis ott a helyük a képernyőn, gyermekek és ifjak milliói előtt az olyan műsoroknak, mint A csend című dán film, mely chilei tizenévesekről beszélt megtörtént események alapján, éhségsztrájkjukról, kitartásukról és győzelmükről; mint az erős erkölcsi-akarati tulajdonságokról valló A papa és én (csehszlovák) vagy például az egy mozgássérült kislányról készült Irene, akarod tudni milyen az én életem (norvég). Ott a helyük az olyan műsoroknak, amelyek válófélben lévő szülők gyerekeiről szólnak, akik az ajtó mögött heves éjszakai veszekedések szenvedő tanúi, nem ritkán tragédiák elszenvedői. Ezeket a lelkiismeretre apelláló filmeket inkább a felnőtteknek kellene nézniük. De vajon nézik-e? És ha igen, akkor mi van? Ott a helyük a képernyőn a tudást, az ismereteket gyarapító műsoroknak, mint amilyen például A nagy piramis című japán film. Ezek nélkül már elképzelhetetlen a ma televíziója, mint ahogy a vidám, kalandos tévéjátékok és animációs filmek nélkül is. A fesztiválon látottak közül említsük meg az Apám a pácban című jó hangulatú tévéfilmet (NDK), melyben két szülő - a férfinak elhunyt a felesége, a másik elvált asszony - talál egymásra gyermekeik „segítő közreműködésével“. A Toqui: Johannes Gensfleisch Gutenberg című bábfilm (Kuba) úgy mondott el szinte minden lényegest a könyv- nyomtatás feltalálójáról, hogy a jellegzetes figurák és a környezet már külsőjükben idézték a kor hangulatát, ábrázolták a szereplők szociális helyzetét. Sorolhatnánk tovább a gyermek* és ifjúsági műsorok idén is kitűnően szervezett nemzetközi szemléjén Duna-díjat nyert és nem nyert alkotásokat, de sok újról nem számolhatnánk be olvasóinknak, akik a csehszlovák és a magyar tévé nézői. Vagyis annak a két tévének, mely hétről hétre színvonalas műsorok tízeit tűzi műsorára a hazai és a külföldi termésből egyaránt. Érdekesebbek, érdekfeszítóbbek is sok esetben, mint amilyeneket egy fesztivál versenyprogramja kínálhat. BODNÁR GYULA Új színt jelent a bolgár filmművészetben A szervezet című alkotás, mely műfaját tekintve bűnügyi film; jellegzetes detektívtörténet, tele akciókkal, váratlan fordulatokkal, meghökkentő helyzetekkel. A bolgár filmesek persze már korábban is készítettek krimiket, ezek azonban a lélektani mozzanatok vagy erkölcsi konfliktusok ábrázolására helyezték a súlyt, háttérbe szorítva az akciót, a tulajdonképpen* bűnügyi elemeket. Valójában A szervezet az elsó olyan mű, melynek alkotói vállalják a bűnügyi film műfaját, annak összes kellékével és követelményével, tiszteletben tartva a játék- szabályokat is. Az első képsorokban az alkotók egymással látszólag össze nem függő kérdéseket tesznek fel. Vajon Alain Delon valamelyik közönséges bűnözőnek a „beceneve“, netán az alvilág rejtjele? S valójában ki is a bájos Sunny? Léha, könnyű erkölcsű lány vagy csalódott, zátonyra futott teremtés? Kisstílű szélhámos-e Ivó vagy egy nemzetközi bűnszövetkezet összekötő kapcsa? Bűnügyi történet ez a francia film is, a bolgár krimitől abban különbözik, hogy keményebb, tehát több benne a brutális gyilkosság és a sztorinak némi politikai színezete is van. Valójában thriller a Kinyírtak három férfit, olyan bűnügyi film, melyben a gyilkosságot különös élességgel és kegyetlenséggel mutatják be az alkotók. Középpontjában az erőszak és annak üldözése áll, a megformálás elkerülhetetlen sztereotípiáival és kellékeivel. Ebben is vannak kíméletlen gyilkosságok, vad autóshajszák, bérgyilkosok, akiket egy kegyetlen fegyverkereskedő pénzel, továbbá korrumpált rendőr és a feszültség oldására (netán fokozására) szerelmi motívumok. A film központi alakja egy haS kicsoda Vasz? A veszedelmes kábítószer-csempészek kulcsembere, netán valaki más? Tény, hogy amikor a néző először látja öt a vásznon, éppen a börtönből szabadul, s rögvest elvegyül a bűnözök között, hogy..., de ennél közelebbi információval a tisztesség szabályai szerint igazán nem szolgálhatunk a leendő nézőnek. Vetítés közben úgyis latolgathatja majd a magánkombinációkat. Szabványkrimi A szervezet, s ha ötlete nem is a legeredetibb, profi tudással, jó színészvezetéssel előállított szórakozás. Vlagyimir Ganyev forgatókönyvíró és Nikola Rudarov rendező rutinosan bonyolítja a Várnában játszódó történetet, s figyel arra, hogy a rejtély valóban az utolsó pillanatig rejtély maradjon. Bulgária - mint ismeretes - földrajzi fekvése miatt a nemzetközi kábítószer-kereske- delem egyik fontos tranzit-útvonala lett az utóbbi esztendőkben. Az alkotók erre a tényre alapozva forgatták e pergő ritmusú, izgalmas és hatásos filmet, melynek főbb szerepeit /van Ivanov és Vanya Cvetkova játsszák. zárd kártyajátékos; Michel komoly veszélybe sodródik, amikor egy súlyos sebesült segítségére siet, akiről azt hiszi, hogy autószerencsétlenség áldozata lett. (Mint később kiderül, feltételezése téves volt.) Mivel segítségnyújtása veszélyeztethetné a befolyásos fegyverkereskedő érdekeit, kényelmeden tanúvá válik, akit félre kell tenni az útból. Drámai pillanatok következnek; a gyanútlan pókerjátékost hidegvérű bérgyilkosok üldözik, hogy végrehajtsák főnökük utasítását. A férfinak a legvalószínűtlenebb helyzeteket is sikerül ép bőrrel megúsznia, sőt az üldözöttből üldöző lesz, hiszen végre szeretné megtudni, ki áll a gyilkosságok hátterében. Győzelme az intézményesített bűnözés világában azonban csak ideig- óráig tarthat... Jacgues Deray, a rendező a nézőt bevonja a nyomozási esélyek és variációk latolgatásába, lehetővé teszi, hogy beleélje magát a detektívszerepkörbe. Teszi ezt úgy, hogy a nézőtéren ülők valamivel mindig tájékozottabbak a kusza bűnügyben, mint a főhős, de sosem annyira beavatottak, hogy megfossza őket a borzongató izgalmaktól vagy váratlan fordulatoktól. Mesterségbeli tudással készült a film, legfőbb vonzereje azonban a kártyajátékost alakító Alain Delon, aki a tőle megszokott eleganciával és tehetséggel játsz- sza a szerepet. Partnere Dalila Di Lazzaro, a francia filmművészet új felfedezettje. -ymA véletlen úgy hozta, hogy az elmúlt napokban több szövetkezeti elnökkel találkoztam. Számomra mindig tanulságos, ha velük beszélgethetek, nyomon követhetem csavaros észjárásukat, okfejtésüket, amint jó gazda módjára mérlegelnek, érvelnek, irányítják a közöst. Ezekben a hetekben valamennyien fáradtabbak, gondterheltebbek és jóval dühösebbek mint máskor. Hihetetlenül nehéz ez az esztendő a mezőgazdaság szempontjából, hónapok óta tart az aszály, de nemcsak ez a gond. Bármennyire is furcsán hangzik, sokszor azt is nehéz tető alá helyezni, ami megtermett. Voltak napok, amikor a felvásárló üzemek nem vették át a szőlőt, máshol lassítani kellett a kukorica- szedést, mert korlátozták az átvételt, pedig korábban operatív ülések is voltak szép számmal, harmonogramok is készültek garmadával. Minthiába. Az utóbbi időben a sertéseladással is nehézségek vannak. Jogosan dühöng hát a szövetkezeti elnök, a tagság, a kertészkedőkről, s azokról akik háztájiban neveltek süldőt, már ne is beszéljünk. Ók még kiszolgáltatottabbak. - Hát ilyen gazdagok vagyunk, hogy már az sem kell, ami megtermett? - csapott az asztalra minap az egyik szövetkezeti elnök. Évek óta akadozik a felvásárlás és lassan úgy néz ki, nálunk nemcsak az a baj, ha kevés termett, az is nagy gond, ha sok a termés. Sót, már ezen is túlléptünk, hiszen az idén például kukoricából nincs rekordtermés. És mégis akadozik a felvásárlás. Pedig az illetékesek évek óta fút-fát ígértek, hogy minden rendben megy majd a felvásárlás terén. Most sem így történt. Tanú rá sok-sok becsületesen dolgozó, a nehézségeken is úrrá levő, lelkiismeretes ember, akiknek egyáltalán nem mindegy, mi lesz az idei terméssel. + * * Valaki megszólít a minap a Luxor kávéház előtt. - Gagik Melikjan! - mondom, s nézem őt tágra nyílt szemmel. Nem, nem tévedek, ő az, az egykori egyetemista cimborám. Vinném is mindjárt néhai „napközi otthonunkba”, de eszembe jut, a Fajka kiskocsmát már lebontották, ezért a smíchovi sörözőbe invitálom. Perszehogy a közelmúltról beszélünk, az egyetemi évekről, amikor ezzel az örmény fiúval, a Szlovák Műszaki Főiskola hallgatójával jókat söröztünk, vitatkoztunk, s tervezgettük a jövóí. Gagik ma az örmény Tudományos Akadémia levelező tagja, kutatómérnök Jerevánban, s azt is elmondta, most szovjet küldöttséggel jött Szlovákia fővárosába, egyetemi éveinek színhelyére. Előhúzza tárcáját, névjegyet keres. Nicsak, mondom magamban, a sokszor megcsodált tárca, amely akár népművészeti NOTESZLAPOK műremeknek is beillene. Emlékszem, itt hordta édesapja és fivére fényképét. Akik elestek a második világháborúban. Most mintha más képek lennének ott, mondom neki. Más is, feleli. Nézd, ez a két fiam, s ezek pedig a húgom kislányai. Itt hordom őket apámmal és fivéremmel, a szívemnél. Tudós vagyok, talán valamivel jobban .tudom, érzem, milyen ez a puskaporos világ. Sokszor nézegetem a fényképeket, és olyan gondolatok jutnak eszembe, hogy magam is beleborzongok. Nem érzékenyül el, sőt mintha megkeményedne a tekintete. Megmarkolja a poharat:- A békére - mondja, s koccintunk. Nézzük egymást gondterhelten. Ketten az ötmil- liárd félő, de reménykedő ember közül. * * * Először egyik kollégám mesélte, azután autóbuszon, később pedig barátaimtól is hallottam. Hogy rég nem volt már részük olyan lehangoló látványban, mint az elmúlt napokban, amikor a vasútállomásokról katonának vonultak be a fiatalok. Sok közülük szinte az eszméletlenségig részeg volt, járni is alig tudott, ének helyett artikulátlan hangok gurguíáztak ki torkukon. Hallgathatnánk erről is szemérmesen, vagy legyinthetnénk a megszokott szöveg kíséretében, lám ezek a mai fiatalok. De sokasodnak a riasztó hírek ifjúságunk egy részéről. Életmódjukról, gyenge fizikumukról, a szaporodó ifjúkori bűnözésekről és más elgondolkoztató tényekről. Nincs mit köntörfalazni: a fiatalok végső soron olyanok, amilyennek neveljük őket. Otthon, kis- és nagyobb közösségekben. Úgy vélem, itt az ideje felülvizsgálni jelenlegi nevelési rendszerünket. Nem az elveket, hanem a gyakorlatot. Mert az iskola, továbbá más nevelő intézmények, és a szülők munkája, együttműködése - enyhén szólva - nem hibátlan. Sót, egyre több tény igazolja, javításra, alapos változtatásra van szükség, először talán a jelenlegi helyzet, a mai igények és lehetőségek alapos felmérésére. * * * Kupaszerda. A rádióban hol kiabálnak, hol meg sopánkodnak a riporterek. A tévében is tetőfokra hág az izgalom, s a riporterek itt is, ott is rátesznek néhány lapáttal. Fiúk, ássátok fel a tizenhatost, ne tudjon eljutni az ellenfél a kapuig, kiabálja az egyik szpíker, dugjátok el az utolsó negyedórára a labdát, tanácsolja a másik. A tévériporter sem adja alább: úristen, mint csináltál, Miska. Más csatornára kapcsolok, ott is ugyanaz a drámai hang. Ezt ki kell bírni, be kell rúgni, hát ez már katasztrófa, és így tovább. Jómagam is imádom a focit, de most önkéntelenül is mosolygok. Egyre többen felejtik el, hogy a labdarúgás a sport azért mégis csak játék, szórakozás, ha izgalmas is. Nem életre-halálra megy a küzdelem, nem kellene hát fanatizálni a nézőket, van már úgy is elég zűr a pályákon.- Olyan ideges vagyok, azt sem tudom, mit mondok - mondta az egyik rádióriporter. Pedig tudnia kellene, hol a határ a lelkesedés, a biztatás, valamint a tömegek manipulálása és fanatizálása között. Mert szép egy focigyózelem, jó dolog az öröm, de - mondogatja egyik ismerősöm - a kenyér ettől nem lesz olcsóbb. Milyen igaza van... SZILVÁSSY JÓZSEF Kinyírtak három férfit _________________(francia) ÚJ SZÚ 4 1983. X. 11. ÚJ FILMEK
