Új Szó, 1983. augusztus (36. évfolyam, 179-205. szám)

1983-08-12 / 189. szám, péntek

Nyelvünk és mi Jakab István könyvéről Mikor működik egy szellemi élet zavartalanul? Mikor tud választ adni a közösséget érintő-foglal­koztató kérdéseknek minél széle­sebb sorára? Mikor segíthet a szellemi gondok-bajok megoldá­sában? Akkor (és csakis akkor), ha a szellemi élet - amelynek alapja természetesen az anya­nyelvű művelődés, irodalom és tu­domány - minél inkább differenci­ált, minél inkább tagolt, minél in­kább szakosodott. Bár a szakoso­dás kívánatos fokától a szlovákiai magyar szellemi élet részint ob­jektív, részint szubjektív okok mi­att (a kulturális intézményeink munkájában mutatkozó hiányos­ságok, tudomány- és művelő- désszervezési fogyatékosságok miatt) még messze van ezért kényszerül például író, újságíró arra, hogy műkedvelő mozgal­munk „dramaturgja“, zsürizöje, „mindenes-szakértője legyen“, örömmel nyugtázhatjuk a tényt, hogy szellemi életünk néhány te­rületén a hetvenes évek hoztak bizonyos eredményeket a szako­sodást illetően. E területek közé tartozik a néprajz, és - ezt ma már joggal állíthatjuk - a nyelvművelés is. Megszűnt az a valamikori álla­pot, amikor úgy „műveltük“ nyel­vünket, hogy - tisztelet a kivétel­nek - egyszerűen csak használtuk azt, ilyen-olyan magyarsággal írva újságot, szerkesztve folyóiratot, fordítva regényt, tan- és szak­könyvet. Nyelvművelő írások tája­inkon születtek ugyan már az öt- venes-hatvanas években is, fő­ként Mayer Imre és Pesthy Mária jóvoltából, a tudományos-népsze­rűsítő nyelvművelő irodalom mű­fajának igazi kibontakozását azonban 1970-től, Deme László Nyelvi és nyelvhasználati gondja­inkról című kötetének a megjele­nésétől datálhatjuk. Az a tény, hogy az utóbbi évtizedben a rádió magyar adása, napilapunk Kis Nyelvőr rovata, a pedagógiai könyvkiadónak a szakfordítás kér­déseiről rendezett konferenciája napirenden tartotta a nyelvműve­lés ügyét, hozzájárult - a szellemi életben is törvényszerű kereslet­kínálat logikájának megfelelően - a nyelvművelő irodalom fejlődé­séhez. Irodalmunk egyes részterületei­nek, szellemi életünk bizonyos szféráinak gazdagításában mindig is nagy szerepet játszottak a cso­portos vállalkozások, az antológi­ák. így volt ez például a hazai magyar gyermeklíra fejlődési fo­lyamatában (Vadlúdtermő ritka fa; Tapsiráré-tapsórum; Labdarózsa, nyári hó), társadalomtudományi irodalmunk publikációs lehetősé­geinek megteremtésében (Új Min­denes Gyűjtemény) így a nyelv- művelésben is, hiszen közös erő­feszítés eredményeképpen látott napvilágot a szlovákiai magyar szerzők első nyelvművelő, köny­ve, a Hogy is mondjuk? is, 1976- ban. összeállítója, s nagyrészt szerzője, Jakab István volt, akiről - a Nyelvünkről, nyelvünkért (1980) s a Nyelvünk és mi (1983) című, egyre gazdagodó, a kérdé­seknek az egyre szélesebb körét átfogó munkássága alapján - jog­gal állíthatjuk meg, hogy igazi el­kötelezettje lett egy olyan terület­nek, amelyre a nemzetiségi szel­lemi életnek ugyancsak szüksége van. A Nyelvünk és mi című kötet a szerzőnek azokat az írásait fogja egységbe, melyek részint az Új Szóban láttak napvilágot, részint pedig rádiónk nyelvművelő műso­rában hangzottak el. A Hogy is van helyesen? című kötetnyitó fe­jezet kis terjedelmű, glosszaszerü írásokat tartalmaz, melyek jól át­gondolt szerkezeti rendben köve­tik egymást, s öt alfejezetben raj­zolják elénk a nyelvi problémák­nak azokat a csomópontjait, me­lyeknek megoldására Jakab Ist­ván figyelme irányul. Foglalkozik a szerző a sok esetben ferdítésbe hajló fordítás kérdéseivel (kézira­tának alighanem ez a leginkább „szlovákiai magyar“, következés­képpen nagy gyakorlati haszonnal járó alfejezete), a szójeientés és a szóhasználat problémáival, ala­ki-alaktani kérdésekkel, a szó- és mondatszerkesztés idült hibáival, a gondolkodás és a nyelv viszo­nyával. Vizsgálódásaink fő terüle­te a publicisztika nyelve, a hivata­los nyelv, a szaknyelv, a nyelvjá­rás, a familiáris nyelvhasználat. A szerző valamennyi nyelvi réteg taglalásakor képes arra, hogy olyan megállapításokat tegyen, melyek beépíthetők az anyanyelvi oktatásba, segíthetik a pedagógu­sokat a nyelvhasználatunk ma­gyarosságát, szabatosságát legin­kább veszélyeztető típushibák ki­küszöbölésében. A vadászat a nyelvben, s A halászat a nyelv­ben című írások, melyek egy-egy szakterület szókincsét, terminoló­gia állományát átfogóan, kereszt- metszetszerűen mutatják be, ha­zai nyelvművelésünk bravúrosabb teljesítményei közé tartoznak. Mindkét írásban előfeltételét látjuk annak, hogy a jövőben Jakab Ist­ván (s a nyomában más is) ne csupán egy-egy szóhasználati szlovakizmus kapcsán fogjon tol­lat; hanem életterületek, életkor, szakmák, foglalkozási ágak, élet­helyzetek szerint is vizsgálja, érté­kelje a nyelvünk s a használói közötti viszonyt. Jakab Istvánban megvan a képesség s a szakmai jártasság ahhoz, hogy átfogóbb képet rajzoljon például a „gyerme­keink és a szlovakizmusok“ (trenky, trenírky, cvičky, tenisky, tepláky, žuvačka stb.), „a hadkö­telesek s a katonai szaknyelv és zsargon“ (veliteľ roty, major, opušťák, dozprný stb. stb.) közötti viszonyról. Nem a hiányérzet, ha­nem az eddigi eredményeknek a tisztelete, más helyzetben való viszontlátásuknak az igénye szól belőlem akkor is, amikor arra bíz­tatom a szerzőt, hogy a nyelvjárási jelenségek vizsgálatát a jövőben az eddiginél szélesebb körben ter­jessze ki a palóc nyelvjárásra is (hi­szen a szlovákiai magyarok nagy részének ez az anyanyelvjárása!); s szépirodalmunknak és műfordí­tásirodalmunknak is bizonnyal ja­vára válna, ha Jakab István a jö­vőben a stilisztikai szempontú elemzésekre is kiterjesztené fi­gyelmét. „Tehetetlenségem“ forrása nem csupán az a tény, hogy a nyelvművelésből - főleg a jó, a színvonalas nyelvművelésből - tájainkon sosem elég, hanem az is, hogy Jakab István könyvének jegyzetszerű írásokat tartalmazó első felét a második résznek a né­zőpontjából látom. így (is) kény­szerülök látni azt, hiszen a Nyelv- használatunk és nyelvművelésünk című terjedelmes tanulmány a szintézise, alapvető, a jövőben megkerülhetetlennek számító munkája nemcsak Jakab István­nak, hanem nyelvművelő irodal­munk egészének is. ZALABAI ZSIGMOND Századunk kimagasló szobrásza Száz éve született Ivan Meštrovič A strassburgi Hans Arp, a ro­mán Brancusi, a francia Noll, a le­ningrádi Tatlin, az orosz szárma­zású Pevsner, Zadkine és Archi­penko - megannyi kortárs - művei mellett a jugoszláv Ivan Meštrovič szobrai úgy hatnak, mintha leg­alább fél évszazad választaná el őket az avantgarde e jeles meste- reinak alkotásaitól. Noha közelebb áll Rodinhez és Maillolhoz, mint a nonfiguratív fémcsodák alkotói­hoz, Meštrovičot mégis száza­dunk, a XX. század legkimagas­lóbb szobrászai között tartja szá­mon a művészettörténet. A klasz- szikus formákhoz való ragaszko­dás Meštrovič esetében nem a kí­sérletező kedv, az újat akarás hiá­nyából fakadt. Olyan közegből ér­kezett, ahol a hagyományokhoz való ragaszkodás jelentette a bel­ső függetlenséget, a nemzeti létet. Ó maga erről így vallott: „Soha­sem tudtam elhinni, hogy létezik a hagyományoktól való bármiféle fizikai vagy lelki függetlenség. “ A horvátországi Vrpoljében született. Az írni-olvasni alig tudó pásztorgyerek csak a népkölté­szet és a hazai táj szeretetét, no meg a mérhetetlen nyomor emlé­két vitte magával hazulról, amikor 16 éves korában Splitbe indult. Mindössze egy évet töltött kőfara­góinasként a városban, 1900-ban már a bécsi Akadémia növendéke lett. Az osztrák fővárosban ismer­kedett meg a nyugati egyeteme­ken tanuló szerb-horvát fiatalok mozgalmával, amely a hazai pol­gársággal karöltve a jugoszláv egység és a polgári demokratikus átalakulás megteremtésén mun­kálkodott. Ez a kör határozta meg a politkai magatartását, s egyben művészi célkitűzéseit is; a haza, a nép felemelése az európai kul- túrközösségbe, hogy annak egyenrangú tagja lehessen - ez volt művészi munkásságának és eszmei törekvéseinek lényege. El­ső nagyszabású művének témáját is a hazai történelemből merítette. A rigómezei csatát megörökítő Koszovo-ciklust már Párizsban kezdte meg. Maga a Pantheon- jellegű kosovói templom ugyan sosem valósult meg, de az 1911- es római világkiállításon bemuta­tott szobrok egycsapásra ismertté tették Meštrovič nevét. Az első világháború éveiben Genfben, Londonban és Cannes-ban élt, anyagi gondjai nem voltak, nyu­godtan dolgozhatott. Számos nyu- gat-európai nagyvárosban bemu­tatott, hazafias témájú alkotásai mindenütt a jugoszláv egység gon­dolatát hirdették. A háború után ismét hazájában, Splitben és Zágrábban dolgozott. A megvalósult egységes jugoszláv államban továbbra is fennálló és mindjobban kiéleződő szerb-hor- vát ellentét mélységesen elkeserí­tette, békítő kísérletei egyik félnél sem találtak megértésre. Ő maga nem vett aktívan részt a poltikai életben, a többször felkínált mi­niszteri tárcát visszautasította. A két világháború közötti időszak életének legtermékenyebb, legsi­keresebb periódusa volt. Renge­teget dolgozott, s emellett a zágrá­bi Képzőművészeti Akadémia rek­toraként és vezető szobrászpro­fesszorként a kiváló szobrászok egész nemzedékét nevelte fel. Műveiből New Yorkban, Chicagó­ban, Londonban, Párizsban, Ber­linben és Bécsben rendeztek nagy sikerű kiállítást, a nemzetközi mű­vészeti élet kiválóságai keresték barátságát. A második világháború tragikus véget vetett a boldog korszaknak. Meštrovičot 1941-ben letartóztat­ták. Szabadon bocsátását maga a pápa eszközölte ki. A testben- lélekben megtört művész Olaszor­szágban, majd Svájcban talált me­nedéket. Végül, 1956-ban az Egyesült Államokba távozott, ahol a New York-i Syracusa Egyetem szobrászati tanszékének vezetője lett. Néhány évvel később enge­dett az indianai Notre Dame Egye­tem meghívásának, ott tanított és dolgozott 1962-ben bekövetkezett haláláig. A magyar nézőnek Meštrovič szobrai gyakran Medgyessy Fe­renc alkotásait juttatják eszébe. Főleg sajátos hagyományértelme­zésük mutat rengeteg közös vo­nást. Avantgarde pályatársaikkal összehasonlítva mindkettőjük életműve tradicionálisnak tűnik, ám a horvát és a magyar mester egyaránt azt vette át antik, rene­szánsz és későbbi példaképeitől, ami élesen ellentmond az akadé- mizmus hagyományainak. Mintha Meštrovičról szólnának Vadas József Medgyessyről írt so­rai: „...fiatalon kialakított eszmé­nyeihez haláláig hű maradt. S ami a legfurcsáb: nem vált sem modo­rossá, sem anakronisztikussá. Művészete azért nem avul e, mert nem valamely mozgalom vagy stí­lus szülötte; modorossá pedig azért nem válik, mert ennek a mű­vészetnek hatalmas belső tartalé­ka van: az a felismerés, hogy a szobroknak, mint egykor, ismét a közösség tudatát és lelki ismere­tét kifejező szimbólumnak kell len­nie. “ VOJTEK KATALIN A Déčin melletti Velký Šenovban a Severografia üzem dolgozói már több mint 30 éve készítenek leporellókat a gyermekek számára. Eddig 32 millió pél­dányban nyom­tattak különféle, például cseh, orosz, lengyel, német, angol, francia, spanyol, japán és arab nyelvű leporellót. A képen Marie Borlová műveze­tő, aki már 36 éve az üzemben dolgozik. (Libor Zavoral felvétele - ČTK) Két könyv Svejkröl Születésének századik évfor­dulója alkalmából még fokozottab­ban kutatták, vizsgálták - otthon és külföldön egyaránt - a legolva­sottabb cseh író, Jaroslav Hašek életművét. Életének, irodalmi te­vékenységének elemzésével, életművével kapcsolatos - régeb­ben ismert, vagy újabban feltárt - té­nyek és dokumentumok közlésé­vel az egész évben folyamatosan foglalkozik a cseh irodalmi sajtó. A Práce Kiadó ERB sorozatá­ban jelent meg a Švejk pred Švej- kem - Neznámé osudy dobrého vojáka Švejka (Švejk, a Švejk előtt - A derék katona ismeretlen ka­landjai) című kötet, amely Hašek- nek ugyan nem teljesen ismeret­len, de a regény mögött némiképp háttérbe szorult írásait tartalmaz­za. Hašek a Švejkét 1921-22-ben írta, ám maga Švejk, mint az ,,an- tikatona“ figurája már a háborút megelőzően megszületett, s 1911-től kezdődően jónéhány humoros, szatirikus írásának hő­seként találkozhatunk vele. A ké­sőbbiekben - másodízben - már a háború vége felé tér vissza az író Švejk figurájához, amikor cseh légionistaként Kijevben tartózko­dik. Itt a Öechoslovan című cseh folyóirat Könyvtárában 1917-ben meg is jelentet egy vékonyka köte- tecskét Dobrý voják Švejk v zajetí (Švejk, a derék katona fogságban) címen. Innét tehát e mostani kötet címe, amelynek első részében Hašek háború előtt írt Švejk-hu- moreszkjei és más szatirikus írá­sai szerepelnek. A második rész­ben pedig a fentebb említett köte- tecske anyagát olvashatjuk. A kö­tet harmadik részében főleg azok a Hašek-írások kaptak helyet, amelyek alapján Hašek szemé­lyét, hazatérte s az írások megje­lenése után, a közvélemény - té­vesen - szinte teljes egészében azonosította Švejk figurájával. (Ezek közül az írások közül né- hánnyal már a magyar olvasók is találkozhattak, a közelmúltban ép­pen az Új Szó vasárnapi számá­nak irodalmi rovatában.) A kötet­hez Radko Pytlík írt rövid utószót. Az a Radko Pytlík, akinek Kniha o Švejkovi (Könyv Švejkrôl) című munkája - amely szintén a cente­nárium évében jelent meg - min­den bizonnyal a Hašek-irodalom és - kutatás (haškológia) egyik alapvető müve. A szerzőről tudni kell azt, hogy a Hašek-irodalom legnevesebb és legszámottevőbb hazai kutatója és ismerője. Több könyvet írt már az életműről (ha adataim pontosak, ez az ötödik terjedelmesebb Hašek-tanulmá- nya), s ebben a kötetben a világhí­rű regény szemszögéből közelítve elemzi az életművet. Hat fejezet­ben foglalja össze a regénnyel (és természetesen az életművel) kap­csolatos kutatásainak eredménye­it. Az első fejezetben a regény születésének előzményeit, szüle­tésének körülményeit taglalja. A másodikban és a harmadikban Švejk háború előtti és háború alatti „sorsát“ elemzi. A negyedik feje­zetben Švejk figurája, illetve a re­gény körül kialakult vitákat vizs­gálja. Az ötödik fejezetben iroda­lomelméleti szempontokat vet fel, míg a hatodikban elsősorban a re­génynek a világirodalomban meg­tett útjáról, a világirodalomban el­foglalt helyéről, a különböző nyel­vű Švejk-fordításokról ír. Többek között a regény magyar fordításai­nak „sorsával“ is foglalkozik eb­ben a fejezetben. Bölöni György visszaemlékezéseit idézve írja, hogy a Horthy éra alatt a regény kiadása Magyarországon lehetet­len volt. Karikás Frigyes lefordítot­ta ugyan a regényt, s egy emig­ráns magyar kiadó a Le Monde támogatásával meg is jelentette, ám a küldeményeket a magyar határon elkobozták. Elismerően ír Réz Ádám Švejk-fordításáról (az ötvenes évektől kezdődően az ő fordításában jelenik meg ma­gyarul a regény), s külön kiemeli Dobossy Lászlónak a haškológia területén kifejtett több évtizedes - igen számottevő - tevékenysé­gét. A kötet anyagát számos kora­beli fénykép- és más dokumentum közzétételével teszi még hitele­sebbé és érdekesebbé. A könyv a Československý spisovateľ gon­dozásában jelent meg, egyetlen szépséghibája csupán (az előbbi­vel egyetemben), hogy csak elvét­ve került belőle a dél-szlovákiai könyvesboltokba. (Nem is szólva arról, hogy a Švejk új cseh kiadá­sából még csak mutatóba sem került egyetlen példány ezekbe az üzletekbe.) Pedig, hogy keletje lett volna, azt talán bizonyítja az is, hogy a fentebb ismertetett köte­tekhez is csak némi utánjárással lehetett hozzájutni. NÉMETH GYULA Újabb avar kori sírok A komáromi (Komárno) Duna- menti Múzeum tevékenységének egyik fontos láncszeme a régé­szeti feltárómunka. Az idén nyáron is tovább folytatódott egyik legje­lentősebb régészeti lelőhelyünk, a hajógyár közelében lévő késő­avar kori temető feltárása. A lelet­mentés itt 1979-ben, egy leletbe­jelentés kapcsán kezdődött, s az idei ásatás eredményeképpen to­vábbi 5 sír került elő, ezzel a sírok száma 89-re emelkedett. E na­gyon gazdag temető igen szép leletanyagot szolgáltatott már ed­dig is, hiszen valamennyi lovassír­jából (a korabeli bolygatások-rab- lások ellenére) szépen aranyozott, gazdag motívumkincsű öv- és ló­szerszámveretek kerültek elő, nem is beszélve a szablyákról, lándzsákról, nyílcsúcsokról, ken­gyelről és zablákról. Az idén júliusban három lovas­sírt, s egy női- és gyermeksírt tártunk fel. A mély lovassírokban a harcos a sír jobb oldalán feküdt, mellé helyezték kedvenc hatáslo­vát, az eltemetett lábaihoz pedig szürkére égetett agyagedényt he­lyeztek. A női sírban fülbevalót, a bronzból öntött vereteket növé­nyi motívumok vagy állatalakok (oroszlánok, vadkanok, griffek stb.) díszítik, melyek ékes szószó­lói a kiváló avar ötvösöknek, bronz­öntőknek. Az avar kori temető leletanyaga nemcsak a város egykori gazdag múltjáról vall, hanem remélhetőleg hozzájárul a Kárpát-medence 8-9. századi történetének jobb, teljesebb megismeréséhez is. TRUGLY SÁNDOR DJ SZÓ 6 1983. VIII. 12

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom