Új Szó, 1983. augusztus (36. évfolyam, 179-205. szám)

1983-08-04 / 182. szám, csütörtök

Művészet az életért, művészet az emberért Jegyzetek a XIII. moszkvai nemzetközi filmfesztiválról Esztéta, író, tanár Mácza Jánosra emlékezünk A z ünnepélyes díjkiosztás után öt kontinens száznégy országának ezernél több filmes képviselője búcsúzott Moszkvától, búcsúzott a XIII. nemzetközi film- fesztivál központjától, a Rosszija szállótól. A filmművészet huma­nizmusáért, a népek közötti béké­ért és barátságért jelszó jegyében megrendezett seregszemle, sport­nyelven szólva, maratoni volt - három versenykategóriában (egész estés játékfilm, rövidfilm, gyermek- és ifjúsági film) mintegy ötszáz alkotás került a fesztivál­mozik vásznára. A sort kezdjük azokkal a filmek­kel, amelyek a leginkább megfe­leltek a fesztivál mottójának, elöre- bocsátva, hogy ilyen szempontból mindenekelőtt a fejlődő országok játszottak rendkívül figyelemre mél­tó szerepet, lépést tudtak tartani a nagyobb filmművészeti hagyo­mányokkal rendelkező országok­kal; több esetben bátor előrelé­pésről beszélhetünk. A fajüldöző politika ellen szól szenvedélyes művészi képekben Szuheil Ben Barka marokkói ren­dező Ámok című filmje, amely megérdemelten kapta az egyik arany díjat. Leleplezi az apartheid rémséges arcát; a főszereplőnek, a Dél-afrikai Köztársaság fekete bőrű polgárának sorsa újabb me­mento az embertelenségről, ame­lyet programszerűen hirdet az egyik legreakciósabb rezsim, az imperializmus szülöttje. Dicsére­tes, hogy Ben Barka alkotása nem puszta tézis, a figyelmeztető való­ság ábrázolásában nem maradt a publicisztika szintjén: megvan benne minden, ami egy érett drá­mai mű jellemzője. Meggyőző ere­jű filmként vált vonzóvá a fesztivál közönsége számára. K itűnő alkotás a másik arany díjas is, az Alcino és a kese­lyű című nicaraguai film, amelyet kubai, mexikói és Costa Rica-i közreműködéssel Miguel Littin, a neves chilei rendező készített. Ez a film, többekkel egyetemben, ugyancsak hangsúlyos művészet­tel ad választ a legkülönfélébb rosszinduiatú diszkriminációs tö­rekvésekre, sznob orrfintorgatá- sokra, amelyekkel némelyik nyu­gati filmszemlén nemegyszer fo­gadták (és fogadják) a tejlődő or­szágok filmjeit. Az Alcino és a ke­selyű első egész estés filmje a nemrégiben született nicaraguai kinamatográfiának, amelynek ere­jéből eddig csak rövidfilmek gyár­tására tellett. Éppen ezért csodá­latra méltó, milyen meggyőzően indult el ennek az országnak a filmkultúrája a „nagyfilmek“ felé. Alcino tipikus álmodozó fiú, aki szeretné, ha tudna repülni. A vi­lágtól elbűvölt Alcino lírizmusa, az ő elképzelése a szabadságról, és az, ahogy kilencévesen érzékeli a partizánmozgalom harcát a dik­tátorrezsimmel szemben, megis­mételhetetlen, igazi forradalmi po­éma jelleget kölcsönöz Littin - la- tin-amerikai környezetben, a fel­szabadító harcok jegyében játszó­dó - filmjének, amely spontán elis­merésben részesült, mind a kö­zönség, mind a kritikusok részéről. Ilyenképpen újfent értékelni kell, hogy a fesztivál sokéves hagyo­mányainak szellemében, további, reményteljesen kibontakozó film­művészetet emelt be az egyete­mes kultúra kontextusába. A harmadik arany díjjal a Vasz- sza című szovjet filmet tüntették ki, melyet Gleb Panfilov rendezett Gorkij Vassza Zseleznovájából. A Vassza újabb jelentős portré azoknak a hős asszonytípusoknak a sorában, amelyeket ez a rende­ző néhány éve következesen te­remt. Előző filmjeire (például a Kezdetre, a Szót kérekre) emlé­keztetve, minden Inna Csűri kova kiváló színészi teljesítményére épített. A színésznő árnyaltan tud­ta megformálni a könyörtelen vál­lalkozóként holttesteken is átgá­zoló asszonyt, de azt a Vasszát is, aki tragikus figurává válik aköz­ben, hogy ösztöneitől hajtatva igyekszik megsokszorozni a milli­ós vagyont, mint az utódok ,.bol­dog jövőjének“ alapját. A Vassza egyike azoknak a filmeknek, me­lyek a ma már klasszikusnak szá­mító drámai vagy irodalmi alkotá­sok üzenetét hozták a fesztiválra. Ide tartozik az információs szekci­óban vetített Carmen, Merimée azonos című novellájának aktuali­zált filmváltozata, amelynek képei­hez Carlos Saura spanyol rendező érzékenyen kapcsolta Bizet híres operájának egyes motívumait; to­vábbá a Thomas Mann regénye nyomán született és az ezüst díjjal kitüntetett nyugatnémet Doktor Faustus, Franco Seizt rendezésé­ben, s nem utolsósorban A nyo­morultak, amelyet Lino Venturával a főszerepben Robert Hossein francia rendező forgatott. É rthető okokból, vissza-visz- szatérő téma a háború, s benne az emberi sorsok. A fesz­tiválokon különösen a jugoszláv filmesek szóltak erről, konkrétan Mirza Idrizovics A birsalma illata című filmjével. A hitleristák által megszállt Szarajevó egyik gazdag családjáról készült portré a film, mely kamara jellegével tökéletes atmoszférát teremtve mutatja be, hogy a háború vége felé miként polarizálódik osztályszempontból a patrícius család. A második vi­lágháború utolsó szakaszában ját­szódik a lengyel versenyfilm, a Hősi pásztorát is; főszereplője egy egyszerű közkatona, akinek a megszemélyesítőjét, Wirgiliusz Grýňt a legjobb férfialakításért járó díjak egyikével tüntették ki. A fesztivál gazdag és értékes fejezetét adták a mai emberi sor­sokba bepillantó, főként a báj, a kedvesség, valamint a minden­napi boldogság apró forrásai utáni vágy jegyeit mutató filmek. Ide sorolható Štefan Uher érdekes filmje, a Betonon legeltetett lovak • című, amely ezüst díjat nyert Csehszlovákia számára. Most csak annyit róla, hogy a fő ver­senybe benevezett közel ötven film között valóban méltón képvi­selte filmművészetünket. Csaknem a világ másik végére kalauzolt el bennünket Az én ba­rátom című bolíviai alkotás. Fő­szereplői egy kamionsofőr és ifjú segédje. Járják a dél-amerikai or­szág útjait, miközben élményeiken keresztül képet kapunk az ottani vidéki életről. Az utóbbi években jó filmek érkeznek a fesztiválokra Ja­pánból. Ilyen film a Seijiro Kujama Szülőfalu című munkája, amely a „távozó“ és az új nemzedékek közötti szoros kötődésről szól. A főszereplő öregembert brilián­sán alakító Joshi Kató kapta a leg­jobb férfialakításért járó másik dí­jat. Kissé ironikus, kissé tragikomi­kus alkotással érkeztek Moszkvá­ba az olasz filmesek, nevezetesen Alberto Sordi, a színész-rendező, aki az Én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom című komédiájá­ban Monica Vittivel az oldalán egy hervadó házastársi szerelem re­neszánszában játssza a főszere­pet is. Sordi filmje, bár helyenként nem mentes a komédia szokvá­nyos sémáitól, egész sor eredeti megoldásával, ötletével, könnyed hangvételével elnyerte a közön­ség tetszését. Több éves hallga­tás után a moszkvai fesztiválon jelentkeztek ismét a kínai filme­sek. A lenyugvó nap utcája, Van Haowei rendezésében, érdekes bepillantást nyújt olyan öreg pe­kingi lakónegyed néhány család­jának mindennapi életébe, amely­nek házait lassan kiszorítja a mo­dern építkezés. Viszont kétkedést váltott ki a mai tematikájú, relativi- záló filmjével, a Hatásvadászok­kal, a magyar filmművészet. O_ámos alkotó merített té- O L. mát nemzetének törté­nelméből. Nagyon hatásos volt az iraki Mohamed Suukri Jamael A nagy probléma című monumen­tális freskója a harmincas évekről: a gyarmatosítás, a brit gyarmato­sítás, a brit gyarmatosítók elleni mozgalomról, a brit diplomácia manővereiről, amelyek révén az megpróbálta megőrizni a brit befo­lyást az ország sorsát érintő kér­désekben. Kitűnően rendezett, gondolatgazdag film. Ez a felfogá­sát tekintve értékes alkotás sok­ban hasonlított az angol-indiai koprodukcióban, Richard Attenbo­rough rendezésében készült Gandhi című filmhez, amelyet nagy érdeklődés mellett az alkotók jelenlétében vetítettek az informá­ciós szekcióban. A huszadik szá­zadi indiai történelem egyik kulcs­alakjának egyes életszakaszait bemutató film erős, művészileg meggyőző mű, azonban a brit gyarmatosító praktikák élei olykor tompítottak, a történelmi hiteles­ség kárára. A brit filmművészetet a Graeme Clifford rendezte Fran­ces képviselte Jessica Lange-val a főszerepben, akit a legjobb női alakítás díjával tüntettek ki. A film egy amerikai színésznő megrázó erejű, hiteles drámája: Frances Farmer nézeteivel „kilóg“ az álta­lánosan elfogadott konvenciókból, és a „szabad“ társadalom draszti­kusan megsemmisíti. Hogyan fosztja meg a személyiséget a ka­pitalizmus a szellemi fejlődés le­hetőségétől, ezt az iméntihez ha­sonló tragédiát ábrázolja A festő című svéd film. A tehetséges kép­zőművész megélhetési okokból kénytelen embertelen robotot vé­gezni egy gyárban. A földközi-tengeri országok filmművészetét négy érett alkotás képviselte: A visszatérés dala cí­mű görög film egy olyan nemze­dékről szól, amely elpolgáriaso- dott és elfelejtette forradalmi ideál­jait; egy vándoréletet élő család sorsát beszéli el lebilincselöen A föld árnyéka című tuniszi film; az algériai Acélvetés témája a francia gyarmatosító hadjárat szörnyű örökségének a leküzdése; a Dé­monok a kertben című spanyol film - amely a FIPRESCI-nek, a filmkritikusok és -újságírók nem­zetközi szövetségének díját kapta együtt Nyikita Mihalkova Tanúk nélkül című filmjével - a Franco hatalomrajutását követő időszak­ban játszódik, egy spanyol család­dal a középpontjában. N ehéz néhány bekezdésben összefoglalni, amit a XIII. moszkvai nemzetközi filmfesztivál fő versenye hozott. Mindenesetre újabb értékes fejezetet írt a film- történetbe. Újra hangot kaptak itt azok a gondolatok, amelyek nélkül a nemzetek közötti békét, barátsá­got és együttműködést - és nem­csak a kultúrában - nem lehet elképzelni. Sok-sok ország művé­szeit fogta egybe újra e fesztivál. És egy ilyen reprezentatív találko­zó jelentősége különösen a mos­tani zaklatott világban, igazán föl- becsülhetetlen. LUBOR KAZDA ,,lde nekem az oroszlánt is. Majd ordítok én, hogy még a feje­delem is azt kiáltja rá: ordítson még egyszer! ordítson még egy­szer!" Shakespeare Szentivánéji álom című komédiájában mondja ezt Zuboly, az athéni takácsmes­ter, a leglelkesebb műkedvelő, akinek önérzetességénél csupán esetlensége nagyobb. A mester­emberek naiv színjátékán derül immár évszázadok óta a színhá­zak közönsége, s a shakespeare-i szellem szintjén a játék és a derű ad egyetemes felmentést minden amatőrnek. Legyen ó táncos, ze­nész, komédiás vagy festő... Többségük nem a művészet szakembere: valami másban, mű­szaki tudományokban, mezőgaz­dászaiban, pedagógiában, iparos mesterségekben dolgoznak. Szaktudásuk hétköznapokon te­remt szakszerű dolgot, ésszerű tárgyat, célszerű értéket. Mon­dom: teremt. Ebben azonban nemcsak az objektív tudás, a hi­deg szakértelem szülte merev hasznosságérzet munkál. Hanem Kilencven évvel ezelőtt, 1893. augusztus 4-én Alsóhrabócon (Hrabovec), a mai Kelet-Szlovákia területén született Mácza János, korunk egyik jelentős marxista esztétája és művészettörténésze. A gimnáziumot Munkácson vé­gezte, majd Pesten gyógysze­résznek készült, de 1913-tól kezd­ve már rendszeresen írt újságcik­keket és színházi kritikákat az Ungvári Közlönybe. 1916-ban je­lent meg első könyve, A modern magyar dráma, s ettől kezdve írá­saiban főként a drámával és szí­nikritikával foglalkozik. Jelentő­sebb tanulmányait Kassák Lajos avantgardista, háborúellenes fo­lyóirataiban, a Tettben és a Mában publikálja. A Ma állandó színikriti­kusa; kitűnő ítélőképességgel vá­lasztja szét kora dekadens kon­cepciójú színházát a tartalmilag és formailag egyaránt haladó szin- müvészettől. Széles nemzetközi áttekintése van e problémakörről: megismerkedik a német expresz- szionizmussal, tanulmányozza az olasz futurizmust, fordítja Maja­kovszkij verseit. Elméletileg is összegezi az új dramaturgia irány­elveit, elméletének vezérgondo­lata: ,,A dráma nem irodalom, a színpad nem képzőművészeti térlehetőség, a színjátszás nem elöadómúvészet. “ Mácza 1919-ben közli új szín­házelméletét, több folytatásban, a Mában. Esztétikai nézeteiben a legfontosabb funkciót kapja az idő és a hely fogalma. Dramatur­giájában az időtlenséget a jövő le­hetőségei és a jelen közt tátongó szakadékok váltják ki, amelyek át­hidalásában azonban, mint akti­vista forradalmár hitt és munkálko­dott. Tanulmányaiban a tragédia és komédia értelmezése is újszerű és elgondolkoztató: ,,A tragédia harc - egyéni harc az örökölt de- termináltság ellen, ezért a tragédia mindig optimista és romantikus. A komédia a maga beteljesület- lenségében a negatívumot adja és teszi nevetségessé - ezért pesszi­mista és klasszicizáló.“ A Magyar Tanácsköztársaság bukása után Mácza visszatér Csehszlovákiába, innen egy időre Bécsbe megy, ahol 1920-ban be­lép a kommunista pártba, s ettől kezdve vezető párttisztséget is betölt, elsősorban a kassai (Koši­ce) proletkult mozgalomban. Rövi­desen a CSKP napilapjának, a Kassai Munkásnak lesz a szer­kesztője. Ö közli a lap hasábjain az emigráció legjobbjainak írásait, többek közt Barta Lajosét, Komját Aladárét, Barta Sándorét. A mun­kások számára a párt lapjában nem avantgardista írásokat, ha­nem közérthető szocialista tanme­séket közölt. Ezek kis kötetbe gyűjtve is megjelentek Kassán, 1921-ben, A föld himnusza és más agitációs mesék címmel. Ez az egyetlen Csehszlovákiában megjelent könyve. ott van a munka mindenkori tár­gyán felülemelkedő, azt testmele- gü alkotássá növesztő szenve­dély, szeretet és kedv. Ha ezek nincsenek, uralkodik a. Lukács György megfogalmazta „enciklo- pedikus tudatlanság“, amely mö­gül hiányzik a viiág teljes átélésére való képesség. Az ilyen tudást birtokló ember leginkább ahhoz a robothoz hasonlítható, amelynek memóriaegységébe több tucat művelet elvégzéséhez szükséges információt tápláltak, de ezt az információmennyiséget érzéketle­nül ismételgeti óráról órára. A szaktudás minden munkában fontos, de a munka társadalmilag csak akkor kaphatja meg a „te­remtő" jelzőt, ha szenvedély, te­hetség és alkotóképesség is jel­lemzi a dolgozó embert. Az ama­tőr művészeti tevékenység pedig éppen erre tanít mindenkit, s az érdek nélküli, a másokkal együtt másoknak teremtő közösségben való alkotás közles is: a világról, társakról, önmagunkról. DUSZA ISTVÁN Ekkoriban sokat publikál a szo­cialista emigráció folyóirataiban is: az avantgarde művészet létjogo­sultságának elismertetésére tö­rekszik, azt vallja, hogy az igazi avantgarde művészek java végül is eljut a marxista világnézethez, s így ők is a szocialista művészet képviselőivé válnak. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a művészet jelenségeit nem szabad csupán ideológiai szemszögből értékelni. Rámutat arra, hogy világnézetileg tőlünk távol álló alkotók müvei is jelenthetnek pozitív eredménye­ket. Az avantgardista művészet­ben nem tartotta döntő kritérium­nak a közérthetőséget. 1923-ban sikerül kijutnia a Szovjetunióba, a III. Internacio­nálé magyar funkcionáriusainak a segítségével. Itt első nagysza­bású müvében (A mai Európa mű­vészete, 1926) összegzi az addi­gi avantgarde művészet jelensé­geit és átfogó képet nyújt annak eredményeiről. Előbb a Kommu­nista Akadémia (később: a Szovjet Tudományos Akadémia) irodalmi és művészettörténeti szekciójának egyik vezető tagja, 1928-tól a moszkvai Állami Egyetem do­cense, két év múlva professzor­ként az esztétikai tanszék vezető­je, egészen nyugdíjba vonulásáig. Tanulmányaiban gyakran túlbe­csülte a monumentális kollektív művészet jelentőségét. Legna­gyobb vitát kiváltó müve Az érett kapitalimus művészete (1929). Ál­lást foglalt a művészeti örökség védelmében: véleménye szerint a szocialista művészet a múlt min­den jelentős formai vívmányát át­veheti, hasznosíthatja az új tartal­mak kifejezésében. A harmincas évele második felé­ben építészeti problémákkal és az ipari formatervezéssel kezd foglal­kozni. Akkori müvei csak később, az ötvenes években látnak napvi­lágot; alkotómunkásságának elis­meréseként 1953-ban magas kor­mánykitüntetést kap. Építészeti művei közül kitűnik a Csehszlová­kia építészete (1959), s 1945 után több csehszlovák tudományos as­piráns vezetője is volt. A harmin­cas évek második felében főként az esztétikatörténet vizsgálatával foglalkozik. E témakörben írt ne­vezetesebb müvei: Tanulmányok az elméleti művészettudomány kóréból, Alkotó módszer és művé­szi örökség, Művészi hagyomány és esztétikai nevelés. A XX. szá­zad művészeti kultúrájának prob­lémái című kismonográfiájában azt kutatja, milyen maradandó esztétikai értékeket hozott például az avantgarde e művészetek fejlő­désében, s hogyan tudja azokat felhasználni a szocialista művé­szet. Megállapításait Mácza a mű­vészet valamennyi ágának az is­meretére, tanulmányozására ala­pozza. Az esztétika alapvető kate­góriájának a harmóniát tartja, fel­vázolja ennek történelmi változá­sait, a görög művészettől napjain­kig, bemutatva hogyan tágult vagy szűkült az esztétikum fogalma, hogyan kapcsolódott különböző világnézeti tartalmakhoz Szerinte a szocialista művészet harmoni­kus lényege elsősorban a müvek szemléletében és nem tematikájá­ban jut kifejezésre. Magyarul eddig főként Botka Ferenc írt alapos tanulmányokat Mácza tudományos értekezéseiről, amelyekből két válogatás Buda­pesten is megjelent (Esztétika és forradalom, 1970; Legendák és tények, 1972). Az 1974-ben el­hunyt tudós professzor 1967-ben az Irodalmi Szemlében folyó el­méleti vitához is hozzászólt, rövi­den. Azt hangsúlyozta, hogy csak a forradalmi tartalmú müvek tar­toznak az igazi avantgarde művé­szetbe. Ha Mácza esztétikáját Lu­kács Györgyévé I hasonlítjuk össze, azt kell megállapítanunk, egyetértenek abban, hogy a világ, a társadalom teljességét egyedül a marxista szemléletre épülő rea­lizmus képes visszatükrözni. De Lukács az avangardot elutasította, míg Mácza kezdetben a kassáki avantgarde híve volt, s később is elismerte annak bizonyos vívmá­nyait. Cs. S. Teremtő munka ÚJ SZÓ 6 «te* 1983. VIII. 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom