Új Szó, 1983. július (36. évfolyam, 153-178. szám)
1983-07-05 / 156. szám, kedd
Erények és hibák Jegyzetek az V. Csengő Énekszóról Ahogy a Kodály-napok a felnőtt, úgy a Csengő Énekszó a gyermek és ifjúsági kórusaink számára jelenti a háromévenkénti megmérettetést. Ez a seregszemle természetesen csak akkor válhat egyúttal a kórusmuzsika ünnepévé is, ha énekkaraink és a rendezés színvonala eléri azt a mércét, amelyet az immár V. Csengő Énekszó megérdemel. Elsőnek a komáromi (Komárno) Béke utcai alapiskola gyermekkara lépett színpadra Stirber Lajos karnagy vezetésével. Szereplésüket a jó műsorválasztás és az árnyalt dinamikai megoldásokra való törekvés jellemezte, örültünk annak, hogy Németh-Šamorinský István és Szíjjártó Jenő mellett a komáromi Dobi Géza is - most már nem is az első művével - gyarapítja hazai kórusirodalmunkat. Az óra már éjfélre jár című kompozíciójának jó megszólaltatása a komáromi énekkar által, méltó visszhangot keltett mind a szakemberek, mind a közönség körében. A következő időszak legsürgetőbb feladatai közé kell hogy tartozzon a karnagy számára a szoprán szólam jelenlegi dissz- tonálásának a megszüntetése. A kürti (Strekov) alapiskola gyermekkara Kovács János karnagy vezetésével az újvári (Nové Zámky) járás legjobb énekkarai közé tartozik. Ezt igyekeztek bizonyítani most is, ám ez nem sikerült maradéktalanul, ami leginkább a müsorválasztás rovására írandó. Beethoven Részlet a kórusfantáziából és Bárdos Tavunga című műve túl nagy akadályt jelentett a kórus számára, ami a labilis intonációban és ritmusban mutatkozott meg. Említésre méltó viszont a fegyelmezett, kulturált éneklésre való törekvésük. A galántai Šverma utcai alapiskola gyermekkara, karnagyukkal Balogh Csabával, régi, jónevű énekkaraink közé tartozik. Mostani teljesítményük nem haladta túl az átlagosat, annak ellenére sem, hogy az előadásuknak voltak igazán szép pillanatai is, mint például Karai Ugrótánc című művének nagyon színvonalas előadása. Ez sem tudta azonban feledtetni velünk a tényt, hogy a magasságok kimunkálatlanok, Bartók Ne hagyj itt című műve ritmusának nem éppen szerencsés megválasztása már-már stílustöréshez vezetett. A kassai (Košice) Kuzmányi utcai alapiskola Csengettyű gyermekkarát Homolya Éva vezetésével nagy várakozás előzte meg - joggal. Műsoruk választékos, jól felépített volt. Ismerve az énekkar erényeit és korábbi kitűnő teljesítményeit, meglepett, hogy ez a választékos műsor néhol zaklatottan (idegesen), nagyon is hullámzó intonációval, helytelen ritmusban (Kodály: Villő) szólalt meg. Karnagyi szempontból jobban kell ügyelni egy-egy zenei szakasz lezárására. Világosabb, érthetőbb gesztusokkal ezeket a hibákat el lehetett volna kerülni. Az énekkar teljesítménye azonban így is elismerésre méltó. A ghýmesi (Jelenec) alapiskola gyermekkara dr. Simek Viktor vezetésével nagy múltú, jeles gyermekkaraink közé tartozik. Minden alkalommal a legjobbak között végez. így volt ez most is. Jól megválasztott, elkötelezett műsorukat példásan tiszta intonációval szólaltatták meg. Annak a karnagynak, aki olyan muzikalitással rendelkezik, mint Simek Viktor, nem szabad elfelejtenie, hogy a muzsika nemcsak tiszta intonációból (különben alapvetően fontos) áll, hanem többek között dinamikából is, ami által egy-egy műbe életet „lehelünk“. Főleg ezt hiányoltuk mostani produkciójából. Annyira visszafogottan, szinte csak pianis- simóban énekeltek, hogy hangúk alig jött le a színpadról. A Galántai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium nemrég alakult leánykara Józsa Mónika vezetésével először vett részt országos versenyen, s máris a csúcsra jutott. A karnagy egészséges önbizalmát dicséri, hogy műsorra tűzte Kodály Három gömöri dal című müvét, amely bonyolult zenei és ritmikai fordulataival próbára tett már nem egy, sokkal tapasztaltabb énekkart is. A karnagy kitűnően összetartotta énekeseit, még ha egy-két helyen túl gyorsnak is találtuk a tempót. A még szebb hangzás elérése végett főleg a szoprán szólam „nyerseségének“ eltüntetésén kell dolgozniuk. E kórus létrejötte és színvonala bizonyíték arra, hogy középiskoláinkban is lehet eredményesen dolgozni. Hat évvel ezelőtt alakult a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Városi Művelődési Ház gyermekkara, amely azóta leánykarrá lett. Akik közelről figyelhettük e kórus munkáját, fejlődését, csak elismeréssel szólhatunk Ág Tibor türelmes, mindenre kiterjedő művészi munkájáról. Az énekkar teljesítménye, zenei érettsége évről-évre magasabb szintre jutott. Tudását számtalan elismerés, kitűnő helyezés fémjelzi nemcsak a nemzetiségi, de szlovákiai viszonylatban is. Az V. Csengő Énekszón szerették volna feltenni a koronát eddigi munkájukra. Nem sikerült. Valamennyi részt vevő énekkar közül a legigényesebb volt a műsorválasztásuk. Teljesítményük mindaddig megfelelt az elvárásoknak, míg Kodály Isten kovácsa című művét nem énekelték. Akikről azt gondoltuk (korábbi teljesítményeik alapján), hogy nem tudnak hibázni, komoly hibát vétettek. A mű közepe szétesett. Az már lélektani kérdés marad, miért épp a legfontosabb fellépésen történt ez. Az V. Csengő Énekszó versenyének utolsó fellépője a peredi (Tešedíkovo) alapiskola Pitypang gyermekkara volt, Jónás Katalin vezetésével. Úgy látszik, a szervezők is érezték, a peredieknél méltóbban senki sem fejezheti be ezt a délelőttöt. Jól érezték. Ők mindig újat, meglepőt tudnak produkálni. Annak meg csak örülhetünk, hogy valóban hosszú évek óta olyan magas művészi színvonalon és hőfokon adják elő műsorukat, hogy még azt is, aki már „megszokta“ őket, magával ragadja. A legjobb szlovákiai magyar gyermekkarnak járó díj méltó kézbe került. Az értékelés kapcsán szólnom kell arról, hogy minden énekkar számára kötelező volt Kocsár Miklós Tavaszébresztő című műve. Való igaz, nem könnyű mű, amit bizonyít az is, hogy az országos versenyre eljutott énekkarok is nagyon hullámzó szinten adták elő. Ezt elsősorban azért említem, mivel e lap hasábjain a rendezvény előtt írás jelent meg, amelyben a CSEMADOK KB illetékese az újságíró kérdésére, hogy az ország 55 nyilvántartott gyermek- és ifjúsági kórusa közül miért csak 24 jelentkezett a versenybe, azt válaszolta: a karnagyok visszariadtak a kötelező számtól. Szerintem ez csak részben igaz. Nyomosabb ok, a járási intézményekkel való szorosabb együttműködés, kapcsolat hiánya. Énekkarainkkal egész évben a járási népművelési központok vannak módszertani kapcsolatban. Célszerűbbnek tartanám, ha a különböző országos versenyek meghirdetését elsősorban ezekkel az intézményekkel ismertetnék. Az is baj, hogy több énekkarhoz (valószínűleg a nem pontos kimutatások miatt) a felhívás és a jelentkezési lap nem jutott el, az viszont, hogy néhány helyen még a CSEMADOK járási bizottságain sem volt belőlük, már fölöttébb elgondolkoztató. Nem ünneprontásnak szántam e megjegyzéseimet, inkább azt szeretném, hogy közösen gondolkodjunk el azon, miként lehetne ezeket a hibákat elkerülni, azért is, mert 1984-ben Kodály-napok lesznek. JARÁBIK IMRE- l/J FILMEK Vabank (lengyel) Bűnügyi vígjáték a Vabank, amely a „retro-filmek“ jellegzetes stílusában készült, a fiatal Juliusz Machulski rendezésében. A vabank szó szerencsejátékot jelent, s résztvevője a „mindent vagy semmit“ elv alapján kockáztat. Ilyen vállalkozásba bocsátkozik a lengyel film hőse is. Kwinto (Jan Machulski remek alakításában) a bankrablásért kapott hatévi börtönbüntetésből kiszabadulva megdöbbenve értesül arról, hogy egyik régi barátját megölték. A tettes egy volt bankrabló, aki közben bankigazgató lett, s bár reméli, hogy Kwinto hallgat a múltról, a biztonság kedvéért el is akarja tetetni láb alól. Közben két jómadár jelentkezik Kwintónál, hogy közösen csináljanak egy bulit... A harmincas évek Varsójába invitál bennünket az elsőfilmes rendező, a gazdasági válság és az erkölcsi romlás korába, amikor a jobb sorsra rrHpmoc omhorpk hajlamosak voltak arra, hogy az alvilágban keressék ónmegvalósításuk lehetőségeit. A sajátos betyárromantikát felidéző alkotás erősen emlékeztet George Hill 1973-ban készült A nagy buli című filmjére, sőt a rendező nyíltan vállalja is, hogy az említett amerikai film inspirálta őt műve elkészítésére. Persze, ez nem jelenti azt, hogy szolgaian követte elődjét, az alkotásnak csupán a műfaja, felépítése hasonlít A nagy bulira, hiszen Juliusz Machulski a történetet lengyel környezetbe helyezve nem hagyta figyelmen kívül a nemzeti sajátosságokat sem. Ügyesen bonyolított gengsztertörténet a Vabank, mely a korabeli viszonyokat hűen ábrázolva azt is érzékelteti, hogy a veszedelmes életet, a veszélyeket a kis és nagy szélhámosok nem önként vállalták, hanem a körülmények kényszerítették rájuk. Robert Redford (balra) az amerikai film főszerepében Brubaker (amerikai) Jól megcsinált, mégis kevés újat mondó film a Brubaker. Stuart Rosenberg produkciója a fegyenc- környezetben játszódó filmek csoportjába tartozik, s az amerikai fegyházak működéséről rajzol igen keserű és döbbenetes képet. Már a film kezdő jelenetei valóságos földi poklot tárnak a néző elé. Az alkotók egy dokumentumfilm részletességével és hűségével ábrázolják Wakefield fegyhá- zának világát, szinte ömlesztve tálalják a szörnyűségeket, a fegyen- cek megkínzását, embertelen roMilyen volt és minek? AZ IDEI NYITRAI SZÍNHÁZI SZEMLÉRŐL Hivatásos tájoló színházaink fesztiváljának tizenegy évfolyama - ez már szép hagyomány. Annál is inkább, mivel nem tartozik jellemző tulajdonságaink közé a hagyománytisztelet, a folytonosság és az erre irányított figyelem. Sokkal inkább támogatjuk a véletlen változásokat, amelyek úgy tűnnek fel, mintha újítások és új szempontok lennének. A Nyitrai színházi május több változást is megért, míg versenyszerű lett. De valóban ilyen volt az idei évfolyam is? A legjobb előadások díjait nem adták ki, s az öt egyéni díjból is csupán hármat ítélt oda a zsűri. Bizonyára azzal a szándékkal, hogy szigorítsa a mércét, s csak azt jutalmazza, ami vitathatatlanul kiváló. így persze a verseny szabályzatában előírtak nem valósultak meg, hiszen a színházi produkciók versenyéből egyének versenye lett. Láthatóan hiányzik egy fődíj vagy fesztivál díj, amely a legjobb előadásért járt volna. Az idei Nyitrai színházi május képet rajzolt az eléggé ingatag szlovákiai színházi életről. Az egyik oldalon láthattuk a martini SZNF Színház előadásában Gorkij Barbáro/cját, amely nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét (amit a fesztivál külföldi megfigyelőinek lelkes fogadtatása is bizonyít), a prešovi Záborský Színház szolid és kezdeményező előadásában Bukovőan Kettős huroknál, valamint a nyitrai Bagar Színhez értelmezésében Euripidész Trójai nók- jét. A másik oldalon végignézhettünk kevésbé ambiciózus és átlagon aluli előadásokat is, a zvolení Tajovský Színház (Solovič: Kolduskaland), a prešovi Ukrán Nemzeti Színház (Nemlaha: Lakókocsik) és a komáromi MATESZ (Jókai-Török: Szeretve mind a vérpadig) produkcióit. Bizonyos, hogy a tájoló színházak különböző feltételek között dolgoznak, eltérő a közönségük rétegződése, ennek ellenére anakronizmus azt bizonygatni, sőt azzal igazolni a művészi sikertelenséget, hogy egy adott színház átlagon aluli nézőnek kénytelen játszani. Végül is olyan nagy eltérések a nézőközönség között a valóságban nincsenek, ugyanúgy ahogyan nem létezik valamiféle képzeletbeli átlagnéző, amely számára állítólag így vagy úgy kellene játszani. Elvileg mi osztotta a fesztiválon látott előadásokat e két, egymástól merőben különböző csoportba? Nem a munkafeltételek különbözősége, nem is az együttesek képességei és összetétele. Elsősorban a szöveg dramaturgiai-rendezői analizálásának és a megfelelő kifejező eszközök megválasztásának a képessége. Vagyis azoknak az eszközöknek a megválasztása, amelyek nemcsak a szöveg megelevenítésének mesterségbeli alapfogásaihoz tartoznak, s nem csupán az elemi módon dekorált térben hangsúlyozzák a történet felszíni rétegét, hanem azoké is, amelyek gondolatilag pontosan kifejezik és a szükséges aktualizálás, valamint az emberről és a világról való gondolkodás mélységében értelmezik is azt. Az elmúlt évek fesztiváljainak gyengeségét - az ösztönző viták hiányát - idén a Szlovákiai Drámaművészek Szövetsége igyekezett kiküszöbölni az előadások után megtartott vitákkal. Annak ellenére, hogy ezeken még mindig sok volt a szenvelgő és egzaltált védekező kísérlet, alapjában sikeresnek mondhatók. Főleg azért, mert megmutatták, hogy az értelmes és lelkes vitákhoz sokan megfelelő képességekkel rendelkeznek, csak a kölcsönös bizalmatlanságot, a hiábavalóság, a fölöslegesség és a szemérem érzését kell leküzdeniük. Milyen volt és minek? - kérdeztük a címben. Kiegyensúlyozatlan, minőségileg ingadozó volt, de hűen tükrözte tájoló színházaink jelenlegi állapotát. El kell mondani azonban, hogy egyetlen fesztivál sem adhat az egészről teljes képet. Nyitra ennek ellenére mégis megmutatta és bizonyította színházi életünk beteges tüneteit, egészében véve és az egyes együttesek esetében is Éppen ezért volt hasznos. Nyíltan beszéltek, minden szé- pítgetés nélkül, őszintén - és ez sem elvetni való dolog. Ellenkezőleg, ez olyan tőke, amelyre a jövőben építeni lehet. E mellett valóban hasznos lenne, ha a Nyitrai színházi május fesztivál igazi, versenyszerű é9 minőségi jellegű szlovákiai seregszemlévé válna. Az idei fesztivál díjait a következők nyerték: Ľubomír Vajdička (martini SZNF Színház) Gorkij Barbárokjának rendezéséért, Ján Zavarský (trnavai Gyermek- és Ifjúsági Színház) Uhlár A csodák éjszakájának díszlettervéért, és Ján Stražan (prešovi Záborský Színház) Bukovőan Kettős hurok című drámájában nyújtott alakításáért. VLADIMÍR ŠTEFKO botját, naturalista képekben mutatják be a bűnöző elvetemültségét, a rabok és kápók közti viszonyokat, az utóbbiak szadista hajlamait. Egy újonnan érkező „rab“ szemével tekinthetünk a börtön falai mögé, s az új fiú sasszemű megfigyelőnek bizonyul. E kegyetlen és rendkívül durva környezet aprólékos bemutatása után váratlan fordulat következik, s az alkotó drámai töltésű történetet bontakoztat ki, melynek során az új börtönigazgató - magányos hősként - elszántan harcba indul az embertelen viszonyok megváltoztatásáért, az olajozottan működő gépezet megreformálásáért. Brubaker egy megszállott humanista következetességével és kitartásával elviselhetőbb és emberhez méltóbb viszonyokat kíván teremteni, törekvései megvalósítása során azonban szüntelenül falakba ütközik. A fegyházban a nyers, a semmitől vissza nem riadó lelketlen kápók gáncsoskodnak, a rácsokon túl pedig a kisvállalkozók, a fegyház nekik ugyanis nyerészkedési forrás, hiszen a rabokon élősködnek. De rossz szemmel nézik az „új seprőt“ a börtön igazgatói tanácsának tagjai is. Velejéig romlott a fegyház világa, de nem csupán az - sugallja a film, s hogy a fennálló rend tekintélyén csorba ne essen, a kényelmetlenné vált egyéneket - ilyen a börtönigazgató is - félre kell állítani az útból, a visszásságokat pedig elsimítani és leplezni, mielőtt nagyobb baj származna belőlük. Jellegzetes poénokra épül a film, alkotói mindent alárendelnek egy-egy jelenet hatásos felépítésének és lezárásának. Mindezt csak a film megtekintése után tudatosítjuk, míg nézzük, magával ragad feszes ritmusa, megrázó tartalma. Valós társadalmi gondról szól az alkotás, bíráló szándékkal, az első perctől az utolsóig leköti a néző figyelmét, technikailag remekül kivitelezett, a színészi játék, Robert Redford alakítása pedig emlékezetes.-ymŰJ SZÚ 4 1983. VII. 6.
