Új Szó, 1983. május (36. évfolyam, 102-126. szám)

1983-05-05 / 105. szám, csütörtök

Váltakozó színvonalon Ahogy azt Shakespeare megírta A Rómeó és Júlia Lipcsében Befejeződtek a Jőkai-napokat megelőző kerületi versenyek. Utolsónak a kelet-szlovákiai kerü­let vers- és prózamondói, színját­szói, kisszínpadai és bábjátszói mérték össze tudásukat Királyhel- mecen (Kráľovský Chlmec). A há­romnapos rendezvényen gyerme­kek és felnőttek bizonyították ismét, hogy nemzetiségi kultúránkban fontos helyet töltenek be az ama­tőr művészek, illetve az esztétikai és az erkölcsi nevelésben pótol­hatatlan funkciója van a művészi szónak. A versmondók versenyében a legszínvonalasabb az első há­rom kategória mezőnye volt. Akadtak azonban kifogásolható versválasztások, amikor elsősor­ban a vers esztétikai értékével volt baj; néhány esetben pedig a gyer­mekek korának nem megfelelő irodalmi anyagot választottak a pedagógusok. Szerencsére ezek csupán kivételek voltak, s a versmondók többsége korá­nak, lelkivilágának és egyéniségé­nek megfelelő verset mondott. Olykor azonban egy-egy vers több játékosságot kívánt meg előadójá­tól. Sajnos a negyedik és ötödik kategória felnőtt versenyzői szinte minden esetben alatta maradtak fesztiváljaink (nem alacsony) átla­gos színvonalának. Ismerve a nyugat-szlovákiai és a közép­szlovákiai kerületi versenyek győzteseinek tudását, a hátralevő időben következetesebben kell a Királyhelmecen győztes vers­mondóknak készülniük az idei Jókai-napokra. Egészében véve közepes szín­vonalú versenyt hallhatott a kö­zönség a prózamondóknál. Mivel nem vehettünk részt a versmon­dással egyidőben folyó vetélkedé­sen, ezért a bíráló bizottság véle­ményét tolmácsoljuk. Az első két kategóriában jól választottak a pe­dagógusok, bár több volt a színte­len prózamondás. A harmadik ka­tegóriában vegyes színvonalú prózai műveket választottak, s rá­adásul ezek nem minden esetben feleltek meg a versenyzők korának. Ez a kategória mind a versmon­dásban, mind a prózamondásban a legproblematikusabb, hiszen a gyermekek életkori sajátossága­ikból eredően, egymástól olykor élesen különböző gondolat- és ér­zelemvilággal állnak pódiumra. A negyedik és ötödik kategóriában kevés volt a korszerű előadásra, eleven megjelenítésre alkalmas próza. Felfigyeltető teljesítmény itt sem akadt. A vers- és prózamondókra egy­formán érvényes, hogy többet kel­lett volna foglalkozni a szöveggel, az értelmezéssel. Több esetben a részleteiben kidolgozatlan szö­vegmondás okozta, hogy a vers vagy a próza nem lényegült át plasztikus és eleven gondolattá. A gyermekszínjátszás igazolta az elmúlt esztendőkben a munka- módszerekben bekövetkezett vál­tozást. Egy kezdő kissz ín padot - a horkaiakat (Gemerská Hôrka) :''éve, valamennyien saját me- •‘atizációt mutattak be. '•utottak a szerkesztett műsorokon, a pedagógiai célzatú ritmusjátékokon. (Mindenesetre ez jelzi az igényességet, ugyanakkor nem tagadja a gömörhorkaiaké- hoz hasonló ritmusjátékok létjogo­sultságát, hiszen valamennyi éle­gyüttesünk ezekkel teremtette meg önmaga számára a pedagó­giailag megalapozott, felszabadult játékosságot.) A mezőnyből ki­emelkedett a királyhelmeci Bod­rogközi Aprószínpad, amely Sza­márvásár című műsorával az első helyen végzett. Ezzel majdnem azonos színvonalon mutatkozott be a bélyi (Biel), a buzitai (Buzica) és a bolyi (Bol) magyar tanítási nyelvű alapiskolák színjátszói. Dramaturgiailag szinte alig akadt kifogásolni vaió, de a rendezői elképzelések megvalósításában, a színpadi tér tagolásában, a jel­mezek kivitelezésében van mit ta­nulni az együttesek vezetőinek Ha Johannes Brahms a Magyar táncokon kívül nem alkotott volna egyetlen más maradandó művet sem, ez is épp elegendő lett volna ahhoz, hogy bevonuljon a... nos, ha nem is a zenei köztudatba, akkor abba a „zenei tudatalatti­ba“, ahol a népszerű klasszikus melódiák mesterei élnek. Olyanok, mint Sinding, a Tavaszi zsongás szerzője, Rezniőek, a Donna Dia­na alkotója, vagy a ma már csak­nem kizárólag Cigánymelódiái ré­vén ismert Sarasate. Ott lenne a helye azok között a zeneszerzők között, akiknek a darabjait azok­ban a kínos pillanatokban szokták játszani a hangversenyvirtuózok, amikor minden, magára csak vala­mit is adó zenekritikus gyorsan elhagyja a termet, hogy ne kelljen bevallania: a melódia ugyan na­gyon ismerős, de fogalma sincs, ki írhatta. Pedig a Magyar táncok Brahms munkásságának egészét nézve inkább tekinthetők kortünetnek (a múlt században fölöttébb kedvel­ték a nemzeti jellegű dallamokat, még ha vajmi kevés közük volt is a valódi népzenéhez), mint tipikus brahmsi alkotásoknak. Könnyed, tetszeni vágyó, itt-ott érzelgős hangvételük nem is illik a zárkó­zott, töprengő, óvatos és némete- sen alapos mesterhez, a „roman­tikus bensőség utolsó mohikánjá­hoz“. A könnyedség meg végképp nem tartozott jellemvonásai közé. Ö, akit Schumann egész fiatalon a zene új géniuszaként üdvözölt, 44 éves koráig várt első szimfóni­ájának megírásával, s első zongo­raversenyét csaknem negyed év­század választja el a második ke­letkezésétől. Schumann már ti­zenkét éve a földben pihent, ami­kor megírta a nagy barát elveszté­A felnőtt kisszínpadok verse­nyének győztese a kassai (Koši­ce) Szép Szó Ifjúsági Színpad lett Kalevala - Ötvenedik ének című összeállításuk összetett tükre az emberi gondolkodásnak. Gágyor Ildikó rendezése hangos szólás és szelíd ének az emberi butaság ellenében, a tudás tisztasága mel­lett. A kassai Magyar Tanítási Nyelvű Középfokú Gépészeti Ipar­iskola IKSZ Színpada Devecseri Gábor Bikasirató című költemé­nyéből készült oratórikus játékot mutatott be Pásztó András rende­zésében. A királyhelmeci Vox Hu­mana Kisszínpad vezetője, M. Molnár László Madách Imre Az ember tragédiájából Milliók egy miatt címmel készített kivonatot. A kerületi versenybe nevezett három színjátszócsoport közül kettő érkezett meg Királyhelmec- re. A kassai Pinceszínpad Havasi Péter rendezésében Peter Shaffer Equus című lélektani drámáját mutatta be. Az első helyen végzett együttes produkciójában néhány kiváló színészi teljesítményt és hi­bái ellenére is olvasható rende­zést láthattunk. Bár a bíráló bizott­ság a második díjat a tornaváraljai (Tur. Podhradie) színjátszócso­portnak ítélte oda, ez nem fejezi ki eléggé a két együttes közötti tu­dásbeli különbséget. Kellér Dezső A szabin nők elrablása című vígjá­tékáról is bebizonyosodott, hogy az évek folyamán mennyire ela­vulttá, mondanivalójában kiürese­detté lett. A fesztiválon nagy sikerrel mu­tatkozott be a kassai Magyar Taní­tási Nyelvű Gimnázium bábcso­portja. Wechsler Mária rendezé­sében a gimnazistákká növeke­dett Délibáb tagjai székely népbal­ladák motívumaira írt játékot adtak elő. Ez a növekedés nemcsak a bábosok életkorát jelöli, de utal az együttes munkájának magas színvonalára is. DUSZA ISTVÁN sét sirató csodálatos gyászzenét, a Német Requiemet. Jellemző Brahmsra, hogy lúd- tollat használt, azt az írószerszá­mot, amely nem tűri a kapkodó sietséget, annál inkább alkalmas az energikus törlésekre. Mint ahogy az is jellemző rá, hogy leg­szűkebb baráti köréhez tartozott a Wagner-ellenességéről és vas- kalaposságáról hírhedt Hanslick, akit Verdi tréfásan a „zenekritika Bismarckjának“ nevezett. Maradi- sága midenben megnyilatkozott. A patriarchális viszonyok és a né­met császári birodalom híve volt, Bismarck csodálója, nem lelkese­dett a szabad demokráciáért. Nem csoda, hogy megrögzött ellensége volt Lisztnek, aki haladó szociális eszméket vallott és szabadságot követelt a művészet minden vo­natkozásában. („..valósággal ret­tegek mindattól, aminek Liszt-sza­ga van“ - írta egyik levelében Klara Schumann-nak.) Liszttel és Wagnerrel szemben érzett ellen­szenvét Schumanntól örökölte. A gyűlölködést Klara Wieck, Schu- man özvegye, a tüneményes zon­goraművésznő tovább szította, még engesztelhetetlenebbül, mint egykor férje és annak baráti köre. Brahms, aki reménytelenül szerel­mes volt Klárába, már csak merő lovagiasságból is osztotta nézete­it, ám kétségtelen, hogy az asz- szony hatása nélkül is ugyanerre az álláspontra jutott volna, hisz egy világ választotta el a két nagy újító művészi céljaitól, forradalmi törekvéseitől. Brahms nem előre, hátrafelé te­kintett, eszményképei az elmúlt korok mesterei voltak; Bach és a barokk szerzők, de elsősorban és mindenekfölött Beethoven. A néptribüni pátoszú, vérbeli de­mokrata, a szabadságvágyat mű­Bevallom, felemás érzéssel ül­tem be a lipcsei Operaházba Diet­mar Seyffert Rómeó és Júliájára. A Shakespeare-mű korábbi balett­változatára gondolva attól tartot­tam, hogy egy se vége, se hossza, pátosszal teli balettdrámát vagy egy modernkedó tánckölteményt látok majd, amelynek nem sok köze lesz a veronai szerelmesek törté­netéhez. Hogy egy jó dramaturgi- ájú, lendületes, egyszerűségében is hatásosan megkomponált da­rabnak örülhetek majd, az meg sem fordult a fejemben. Mert végül is kellemes csalódásban volt ré­szem. Dietmar Seyffert kompozí­ciójában a zene, a dráma és a tánc csodálatos harmóniát alkot, s az előadás egyetlen fokkal sem romantikusabb, mint ahogy azt Shakespeare megírta. A Prokofjev zenéje nyomán született műnek december 25-én volt a bemutatója; az első sze­reposztásban Jevgenyij Kalinov, a másodikban Thomas Vollmer táncolja Rómeót. (A 25 éves Kali­nov a leningrádi Kirov Színház tagja; másfél esztendeje táncol Lipcsében.) Júliát Marina Otto és Angela Philipp felváltva kelti életre. És most ahelyett, hogy részle­tesen vázolnám a darab cselek­ményét, úgy gondolom, többet ér, ha inkább arról számolok be, hogy mitől volt szép és érdekes ez az előadás. Először is attól, hogy nem volt tele keserű felhangokkal. Ahol csak a darab lehetővé tette, a lírai és a drámai jelenetek mellett a humor is teret kapott a színpa­don. A koreográfus ötletességét, játékos kedvét már az első kép is hűen tükrözte. Az előadás ugyanis azzal kezdődik, hogy három pap sétál végig Verona főterén és bő csuhájuk alatt magasztos arckife­jezéssel egy kurtizánt bújtatnak. Kora reggel van; egy-két álmos ember lézeng csak az utcán, így hát senki sem nevet az elkergetett hösszerelmesen, s még a piacra induló kofák is csak egymást ug­veiben egyetemessé fokozó Bee­thoven és a hamisítatlanul polgári Brahms! Ám számára Beethoven a klasszikus zeneszerző mintaké­pe volt, az általa kitágított klasszi­kus nyelv és forma lebegett mindig Brahms szeme előtt. Egyéni tra­gédiája, hogy ami Beethovennél még teremtő és formáló élmény volt, élő, forrongó, lázadó anyag, az Brams korában már akadémiz- mus lett. Nagyszabású müveiben a beethoveni formákat követte, de az ujjongó extázis, a földtől elru­gaszkodó felszabadultság, ami a nagy példakép zenéjét az egekig röpíti, sehol sem lelhető fel nála. Jellemző, hogy Brahms műveiben a scherzo helyét csaknem minde­nütt borongó, lágyan meditáló in­termezzo tölti be. Jókedve mester­kéltnek, görcsösnek tűnik. Ö a bölcs rezignácie, az őszi líra utolérhetetlen mestere. Őszi költő, akinek - mint Szabolcsi Bence írja - az is őszi mélabúnak sikerül, amit tavaszi boldogságnak szánt. A múlandóság pátosza nyer meg­kapó kifejezést műveiben. Zenéje ott a legszívbemarkolóbb, ahol pa­naszkodik; a Négy komoly ének­ben, a bensőséges szépségű Alt- rapszódiában, Schiller Siratóéne­kére írt vegyeskarában, a bibliai szövegekre épült Német Requi- emben, dalaiban, kamaramúvei- ben. A titáni erő nem sajátja, ám ott tud súlyos és férfias lenni, ahol más könnyen érzelmessé válna: megtorpanásaiban, szemérmesen titkolt fájdalmában. A klasszikus forma külsőségei­hez ragaszkodó művészetét már kortársai akadémikusnak minősí­tették. Hogy ezeket a formákat máig ható, élő tartalommal töltötte meg, egyedülállóan egyéni hang­vételét és művészi nagyságát bi­zonyítja. VOJTEK KATALIN rathatják. Aztán feltűnik Rómeó és ahogy azt Shakespeare megírta, Capuleték bálján hozza ót össze a véletlen Júliával. A két fiatal első látásra szerelemre lobban, de a kavargó tömegben többször is szem elöl veszítik egymást. Nem sokkal később az erkélyjelenet kö­vetkezik. (A megoldást kicsit fur­csának találtam, de az is lehet, hogy csak nekem tűnt annak. Az erkély ugyanis egy hatalmas kalit­kához hasonlít, amelynek csupán a teteje nyitott, így a koreográfus, rabmadárként ábrázolta Júliát). Rómeó hatásos mozdulatsorokkal és szép grand játékkal táncolja körbe a lányt, aki csak kezét és fél arcát tudja szerelmesének adni. Lőrinc barátot a gyóntatószék­ben látjuk először, jobbról Júlia, balról Rómeó kérleli ót, hogy minél hamarabb adja áldását rájuk. Miu­tán a két fiatal örök hűséget fogad egymásnak egy lírai pás de deux után, Lőrinc barát magára marad félelmével. A második felvonás a karnevál­lal kezdődik és Mercutio halálával ér véget. A koreográfus minden jelenete^, minden képet pontosan kidolgozott. Még a mellékszerep­lőkről sem feledkezett meg; aki színpadra lép, az el is árul egyet s mást emberi vonásaiból. Mercu­tio pajkos egyénisége azonban háttérbe szorul a nagy kavalkád- ban, s csak akkor kerül újra a fi­gyelem középpontjába, amikor megjelenik a kevély, beképzelt Thybalt. És itt indul meg a tragédia sora is: Mercutio nem bírja elvisel­ni Capuleték magabiztosságát, ki­veszi Rómeó kezéből a kardot, és egyre kihívóbban vív. A helyzet kiéleződik, Thybalt orwul leszúrja őt, de a halál elől ö sem menekül. Angela Philipp Júliája nem ver­gődik Thybalt és Rómeó között; neki a szerelme mindennél fonto­sabb. Az első és egyben utolsó együtt töltött éjszaka után Páris ismételt közeledését hidegen el­utasítja, s nem sokat törődik apjával sem, akit magára haragít. A Lőrinc baráttól kapott varázsitalt is bátran issza ki, hiszen amikor felébred, Rómeó már ott lesz mellette. A zá­rókép: a kriptajelenet. Rómeó és Júlia még egyszer megölelik egy­mást, aztán bekövetkezik a kettős tragédia, és lehull a függöny. A koreográfus biztosra veszi, hogy a néző betéve tudja a sztorit, ezért úgy vitte a színpadra a törté­netet, hogy az egy percig se le­gyen unalmas. így aztán a tánc­dráma kulcsjelenetei megmaradtak, a cselekmények sora lerövidült, de ez egyáltalán nem vált az előadás kárára. És végül a táncosokról. Thomas Vollmer Rómeója tele volt kama- szos szenvedéllyel, határtalan életörömmel; táncos teljesítménye semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Siegfried Martini Wen­de Mercutiója a halálos szúrás után tetszett igazán, a Páris grófot megformáló Wemer Stiefel viszont minden jelenetében reme­kelt. De jók voltak a többiek is: Olaf Gerbig, Simone Nitschke és Norbert Thiel, Thybalt, a Dajka és Lőrinc barát életre keltői. Egyedül Angela Philipp Júliáját éreztem szereposztási melléfogásnak. A táncosnő ugyanis adós maradt Júlia szertelenségével és ami még ennél is fontosabb: fiatalságának vonzerejével. SZABÓ G. LÁSZLÓ Bemutató a Tháliában Ma mutatja be a MATESZ kas­sai (Košice) Thália Színpada Cso­konai Vitéz Mihály ismert klasszi­kus bohózatát Kamyóné, avagy a vénasszony szerelme címmel Az énekes változatot, amelyet a Thália Színpadon láthatunk, Konrád József érdemes művész rendezte. A díszletet és a jelmeze­ket dr. Platzner Tibor tervezte, a zenét Dobi Géza szerezte. Az egyes szerepekben Gombos Ilo­nát (Karnyóné), Lengyel Ferencet (Karnyó), Mikula Róbertet (Samu), Hizsnyai Zoltánt (Lázár), László Gézát (Tipptopp), Pólós Árpádot (Lipitylotty), Várady Bélát (Ku- ruzs), Kádek Ritát (Boris), Kiss Ágit (Tündér), Mihályi Máriát (Tün- dérfi) láthatjuk. (d-n) A bélyi (Biel) Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola színjátszói magyar népmese-dramatízációt mutattak be. (Gyökeres György felvétele) A MÚLANDÓSÁG PÁTOSZÁVAL Százötven éve született Brahms ÚJ SZÓ 6 1983. V. 5. KELET-SZLOVÁKIAI AMATŐRÖK VERSENYE

Next

/
Oldalképek
Tartalom