Új Szó, 1983. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1983-04-26 / 97. szám, kedd
ÚJ szú 3 1983. IV. 26. A SZOVJETUNIÓ KÖVETKEZETES BÉRPOLITIKÁJA Jurij Andropov válasza a Der Spiegel kérdéseire és beszélgetése a lap kiadójával A Der Spiegel című nyugatnémet hetilap azzal a kéréssel fordult Jurij Andropovhoz, az SZKP KB főtitkárához, hogy válaszoljon a hetilap kérdéseire és fogadja beszélgetésen a hetilap kiadóját, Rudolf Augsteint. Mint jelentettük, a beszélgetésre április 19-én került sor. Az alábbiakban közöljük Jurij Andropov válaszait és Rudolf Augsteinnei folytatott beszélgetését. KÉRDÉS: Az európai közepes hatótávolságú fegyverekről folytatott genfi tárgyalásokon szemmel láthatólag semmi haladás sincs. A „nullamegoldást“ tartalmazó amerikai javaslat, s a legutóbbi „közbülső változat“ összeegyeztethetetlen azzal a szovjet javaslattal, amely a nyugat-európai közepes hatótávolságú rakéták számára akarja korlátozni a Szovjetunió saját rakétáinak számát. Az ön véleménye szerint mi az eltérések lényege, s lehetségesnek tartja-e a kompromisz- szumot? VÁLASZ: Megértjük a nyugtalanságot amiatt, hogy az európai közepes hatótávolságú nukleáris fegyverek korlátozásának a genfi tárgyalásokon megvitatott kérdései nem találnak megoldásra. Ezek a tárgyalások, nyíltan szólva, zsákutcába jutottak. Miért kezdődtek ezek a tárgyalások? A tárgyalásokat a szovjet fél azért javasolta, és azzal az eltökélt szándékkal kezdte meg, hogy elérje a Szovjetunió és a NATO-országok e térségben levő közepes hatótávolságú nukleáris fegyvereinek korlátozását, a nukleáris szembenállás szintjének radikális, kölcsönös csökkentését. Az Egyesült Államok célja a genfi tárgyalásokon, mint kiderült, az, hogy minden áron új, nagy hatóerejű nukleáris fegyverzettel egészítse ki a NATO már meglevő, bőséges nukleáris fegyvertárát, csökkenteni viszont csak a szovjet rakétákat akarja. Mint látják, Genfben két egymással ellentétes, úgymondanám két elvileg különböző megközelítési mód áll szemben egymással. Mi már Genf előtt is találkoztunk az amerikaiak ilyen irányvonalával. Az Egyesült Államok, mint ismeretes, kisiklatta a SALT-II szerződést, kivonult számos olyan tárgyalásról, amely lendületbe jött, vagy már közel állt a sikeres befejezéshez. Csupán emlékeztetőül: az Egyesült Államok félbeszakította és mind ez ideig nem hajlandó felújítani az atomfegyver-kísérletek teljes és általános eltiltásáról, a mühold-elhárító rendszerekről, a hagyományos fegyverzet szállításának és eladásának korlátozásáról, az Indiai-óceánon folyó katonai tevékenység korlátozásáról, megindított tárgyalásokat. Hozzáteszem mindehhez, hogy az Egyesült Államok mind ez ideig nem ratifikálta a Szovjetunióval a föld alatti atomfegyver-kísérletek korlátozásáról és a békés célú nukleáris robbantásokról létrejött szerződéseket. Mindez önmagáért beszél. S az Egyesült Államok jelenlegi kormányzata a genfi tárgyalásokra is igencsak vonakodva jött el. A mi számunkra a szerződő felek közti megállapodás azt jelenti, hogy kölcsönös megelégedésre rendeztük a kérdéseket. Az amerikai kormányzat viszont úgy viselkedik, mintha nem létezne a nemzetközi kapcsolatok, az egyezmények és a szerződések sok évszázados történelme. Az a tény, hogy Washington némileg változtatott azon a Szovjetunió számára eleve elfogadhatatlan javaslatán, amelyet félrevezetően „nullamegoldásnak“ nevez, nem változtat a lényegen: az amerikai kormányzat továbbra is megmarad korábbi egyoldalú álláspontja mellett, a legcsekélyebb szándékot sem mutatja arra, hogy számításba vegye a másik fél jogos érdekeit, hogy becsületes, kölcsönösen elfogadható megállapodást érjen el. Az Egyesült Államok, javaslatait előterjesztve minden alkalommal arra törekszik - s ez számára a legfontosabb - hogy kárt okozzon a Szovjetunió biztonsága érdekeinek, saját javára változtassa meg a kialakult erőegyensúlyt. Ez az alapvető oka annak, hogy a genfi tárgyalások nem sikeresek. Szabatos és igazságos javaslatainkra a Reagan-kormány- zat hol a „nullamegoldással“ áll elő, hol a „közbülső megoldással“. Mind az egyik, mind a másik irreális, és semmiképpen sem segíti elő e megállapodások sikerét. Miért van ez így? Azért, mert bennünket le akarnak fegyverezni, a NATO-t pedig még jobban fel akarják fegyverezni. Ebbe mi nem megyünk bele. Újabban az Egyesült Államokban és más NATO-államokban olyan véleményeket hallani, hogy a Szovjetunió „nem hajlandó engedményekre“. De tulajdonképpen miben kellene engednünk? Azt követelik tölünk, hogy megállapodást csak a rakétákról kössünk - a meglevő szovjet közepes hatótávolságú rakétákról és azokról az amerikai rakétákról, amelyek európai telepítését tervezik. A közepes hatótávolságú nukleáris eszközök egyéb összetevőiről az amerikaiak egyszerűen nem akarnak megegyezni. Kijelentik: erről pedig nem óhajtunk tárgyalni, és punktum. Azt akarják tőlünk, hogy úgy tegyünk, mintha nem vennénk észre a tengeri és a földi telepítésű angol és francia rakéták több mint 400 robbanótöltetét, amelyek a Szovjetunióra és a többi szocialista országra irányulnak. Az amerikaiak és nyomukban a NATO többi országának képviselői az angol és francia rakétákat a „fé- kentartás“ erejének nevezik. Megengedem, hogy ez így van, de akkor felmerül az a kérdés, hogy ha elismerik Anglia és Franciaország jogát a fékentartásra, miért tagadják meg tőlünk azt a jogot, hogy nekünk is meglegyen a megfelelő fékentartó erőnk - pontosan olyan mértékben, mint a franciáknak és az angoloknak? Arra is hivatkoznak, hogy Franciaország és Anglia nukleáris fegyverzetét állítólag azért nem kell számításba venni, mert azoknak bizonyos „független státusuk“ van. De vajon ezek az országok megszűntek az Észak-atlanti Szövetség tagjai lenni? S vajon eltitkolják-e, hogy nukleáris eszközeik a Szovjetunió ellen irányulnak? S vajon nem jellemző tünet-e, hogy a francia kormány nemcsak nem határolja el magát az amerikai nukleáris rakéták nyugateurópai telepítésétől, hanem lelkesen támogatja ezeket a terveket? Ugyan miféle „független státusról“ van itt szó. Az egyik alkalommal a közismert NATO-határo- zatot úgy állítják be, mint olyan mandátumot, amelyet a szövetség valamennyi tagja adott az Egyesült Államoknak, a másik alkalommal viszont, amikor számításba kezdik venni a NATO fegyverzetét, az derül ki, hogy az angol és a francia rakéták itt nem számítanak, azok - mint látják - „függetlenek“. Ebben semmiféle logika nincs. Próbálják meg a Szovjetunió szempontjából, a Szovjetunió jogos érdekeiből kiindulva felmérni ezt a helyzetet: milyen alapon, milyen jogon akarják azt, hogy fegyvertelenek maradjunk ezekkel az országunkra célzott angol és francia rakétákkal szemben? Világos, hogy ebbe nem egyezhetünk bele és sohasem fogunk beleegyezni. A szovjet népnek ugyanolyan joga van a biztonságra, mint Amerika, Anglia, Francia- ország és más országok népének. Arra is felszólítanak bennünket: hunyjunk szemet afelett, hogy az amerikaiak, amennyiben elfogadjuk javaslataikat, az európai térségben érintetlenül őrizhessék meg a repülőtereken és a repülő- gép-anyahajókon meglevő légierejüket, vagyis a nukleáris fegyverek célbajuttatását szolgáló olyan előretolt eszközeiket, amelyek el tudják érni a Szovjetunió területeit. Ez pedig nem többet, nem kevesebbet jelent, mint több száz hordozóeszközt, több ezer nukleáris töltetet. A tárgyalások folytatása általánosan elfogadott normáinak megsértése, a kölcsönösen elfogadható megállapodások elérésével való szembehelyezkedés nyilvánul meg abban is, hogy az amerikai kormányzat nemcsak Nyugaton, Európában akar egyoldalú módon leszerelni bennünket, hanem Keleten, Ázsiában is. Washington azt szeretné, ha ránk kényszeríthetné saját feltételeit: azt, hogy közepes hatótávolságú rakétáinkat ne helyezhessük el a Szovjetunió ázsiai részén. Ez már természetesen messze túllépi a genfi tárgyalások kereteit. Arról pedig, hogy Ázsiában, a Csendes- és az Indiaióceánon, a Távol-Keleten nagy számú nukleáris eszközt összpontosítottak ellenünk, az amerikaiak hallgatnak. Egyébként az amerikai és az angol sajtóban időnként felfeltünedeznek olyan jelentések, hogy az Egyesült ÁlJamok Alaszkába is telepíteni akarja közepes hatótávolságú rakétáit. Ha ez bekövetkeznék, természetesen a mi részünkről nem hagynánk figyelmen kívül. Azért említem ezt most meg, hogy igazoljam következtetésünket: az amerikai fél azt követeli a Szovjetuniótól, amit maga szemmel láthatóan nem óhajt figyelembe venni. Felvetődik tehát a kérdés, kinek van több oka arra, hogy aggódjék saját biztonságáért? A kérdés ilyen felvetése annál inkább jogos, mert, mint ismeretes, a Szovjeutnió kötelezettséget vállalt arra, hogy nem alkalmaz elsőként nukleáris fegyvereket, viszont a NATO nukleáris hatalmai mindezidáig kategorikusan elutasítják, hogy ilyen kötelezettséget vállaljanak. KÉRDÉS: A Nyugat és á Kelet azt veti egymás szemére, hogy a másik fél katonai fölény megszerzésére törekszik. Az amerikaiak éppenséggel azt hangoztatják, hogy a genfi tárgyalásokon részt vevő szovjet képviselők örökössé akarják tenni Európában a Szovjetunió fölényét a közepes hatótávolságú rakéták terén. Milyennek kellene lennie a hozzávetőleges egyensúlynak? VÁLASZ: Ismerjük ezeket az állításokat. Különösen buzgóak e téren az amerikai katonai és politikai személyiségek, de ami azt illeti, nem maradnak messze mögöttük egyes más nyugati politikusok sem. Ezekben az állításokban szemernyi igazság sincs. A tények alapján kell megítélni a helyzetet. A Szovjetunió abból a célból, hogy kimozdítsa a genfi tárgyalásokat a holtpontról, csupán a legutóbbi időben sok olyan új javaslatot terjesztett az amerikai fél és a NATO többi országa elé, amelynek konstruktív jellege nyilvánvaló. Elegendő, ha emlékeztetünk azokra a javaslatainkra, amelyeket a genfi tárgyalásokon terjesztettünk elő az európai közepes hatótávolságú nukleáris eszközök korlátozásáról. Ma Európában mindegyik félnek körülbelül ezer közepes hatótávolságú, nukleáris fegyvereket hordozó eszköze van. Ezekhez járul több ezer harcászati rendeltetésű nukleáris töltet. Ha elfogadnák legmesszebbmenő javaslatunkat, amelyről mellékesen szólva Nyugaton inkább szégyenkezve hallgatnak, akkor az európai földrészen egyáltalán nem maradna egyetlen olyan fajta nukleáris fegyver sem, amely európai célok megsemmisítésére szolgál, legyen az közepes hatótávolságú, vagy harcászati fegyver. Vajon Európa, az európai biztonság nyer-e vagy veszít azzal, ha ez a javaslat megvalósul? A válasz világos és egyértelmű. Ez a másik javaslatunkra is érvényes. Ha e javaslatunk valósulna meg, akkor gyökeres mértékű csökkentés következnék be: a felek közepes hatótávolságú fegyvereinek száma egyharmadára csökkenne. Más szóval, megtennénk annak az útnak a kétharmadát, amely elvezet Európa teljes megszabadításához az ilyen fegyvertől. Végül, ha a Nyugat elfogadná az általunk a múlt év decemberében előterjesztett változatot, akkor a Szovjetuniónak és a NATO országainak egyaránt 162 rakétája maradna, vagyis pontosan annyi, amennyi most a NATO oldalán Angliának és Franciaországnak van. Mindkét félnek megmaradna továbbá 138 közepes hatósugarú repülőgépe. Szeretném leszögezni, hogy ezek a számok nem jelentenek abszolútumot. Ezeket a kölcsönösség alapján tovább lehetne csökkenteni, ha a NATO hajlandó erre. A Szovjetunió e javaslatai továbbra is érvényben vannak. Teljes mértékben biztosítják a valódi egyenlőséget és az erők tényleges egyensúlyát. Hol van ezekben a katonai fölény megszerzésére irányuló szovjet törekvés? A jelenlegi helyzet bonyolultsága és veszélye abban van, hogy a Nyugat által ki kényszer ített fegyverkezési verseny maga mögött hagyja a tárgyalásokat. Ahhoz, hogy elkerüljük ezt, hogy kedvező feltételeket teremtsünk a tárgyalások folytatásához, a józan ész a felek nukleáris fegyvertárának befagyasztását diktálja. Ez volna a legésszerűbb megoldás mindaddig, amíg nem találunk mást. Javasoltuk, hogy fagyasszuk be a közepes hatótávolságú eszközöket éppúgy, mint a hadászati rendeltetésű fegyverzetet. Véleményünk szerint ez csak első lépés lenne. Azt vetik fel velünk szemben, hogy minek a befagyasztás, amikor csökkentésről kellene beszélni? Ez ugyan szépen hangzik, de a baj ott van, hogy ugyanakkor, amikor ilyen kijelentéseket tesznek, tovább növelik a fegyverzetet. így azután nincs sem befagyasztás, sem csökkentés. Nem kevésbé szembetűnő az az ellentét sem, amely a fegyverzet korlátozása és csökkentése egyéb problémáinak megközelítésében nyilvánul meg a Szovjetunió és az Egyesült Államok álláspontjának egybevetésénél. Szóltam már arról, hogy köteleztük magunkat: nem alkalmazunk elsőként nukleáris fegyvereket. Ha az Egyesült Államok és a NATO többi, nukleáris fegyverek birtokában levő tagja hasonló nyilatkozatot tenne, akkor az egész világon megkönnyebbülten lélegezhetnének fel az emberek. És valóban, miért ne lehetne ezt megtenni? Kezdeményezésünk azonban a hallgatás falába ütközik. És még egy példa: vajon mi igazolja, hogy a Nyugat mind ez ideig nem válaszolt a Szovjetuniónak más szocialista országokkal együtt megtett becsületes, a legjobb szándékok által vezérelt javaslatára arról, hogy a Varsói Szerződés és a NATO országai kössenek szerződést: nem alkalmaznak katonai erőt és békés kapcsolatokat tartanak fenn. Erre nehéz magyarázatot találni. Vagy nézzük meg, milyen magatartást tanúsít a két fél a hadászati fegyverzetről folytatott tárgyalásokon. Hasonlítsuk össze a két álláspontot. Mi azt javasoljuk, hogy lényeges mértékben, több mint negyedével csökkentsük kivétel nélkül mindenfajta hadászati hordozóeszköz számát. Egyenlő mértékre csökkenne a rájuk szerelt nukleáris töltetek száma is. Mit akar viszont elérni az Egyesült Államok? Csak beszél a csökkentésről. A valóságban viszont saját hadászati fegyverzete jelentős méretű, egyenesen „radikális“ megnövelése irányában halad. Csupán a nagy hatótávolságú robotrepülőgépekből további több mint 12 ezret terveznek rendszerbe állítani. Hivatkozom a legfrissebb washingtoni hírekre is: az elnöki asztalra egy újabb tervet tettek le arról, hogy a legközelebbi években további jelentős mennyiségű, új típusú interkontinentális ballisztikus rakétát rendszeresítsenek. Ez féktelen fegyverkezési hajsza. Másként ezt nem nevezhetjük. Nem titok az sem, hogy az Egyesült Államok olyan borzalmas tömegpusztító fegyvert halmoz fel, tervez felhasználni, mint a vegyi fegyver. Ezt a fegyvert már Európába szállítják, az Egyesült Államokban pedig intenzív ütemben dolgozzák ki új, még gyilkosabb fajtáit. Mi azt javasoljuk, hogy tiltsák el a vegyi fegyverzet kidolgozását, gyártását és felhalmozását, egyáltalán, semmisítsük meg az ilyen fegyvert. Úgy tűnnék, hogy itt nincs és nem is lehet kérdés. De az Egyesült Államokban és Nyu- gat-Európában vannak olyan személyiségek, akik az ilyen fegyver „hasznosságát“ magasztalják. Néhány szót szólnunk kell a fegyverzetcsökkentés ellenőrzésének problémájáról is. Azt mondják, hogy a Szovjetunió állítólag ellenzi az ellenőrzést, s ezért úgymond nehéz vele megállapodásra jutni. A német kifejezés szerint ez az állítás „öreg kalap“, vagyis elkoptatott szólam. Nekünk nem kevésbé, hanem inkább másoknál jobban szükségünk van az ellenőrzésre. Mi a gyakorlat szempontjából, nem pedig általános kinyilatkoztatás formájában foglalkozunk az ellenőrzéssel. Ez a megközelítési módunk testesült meg a hadászati fegyverzet korlátozásáról létrejött megállapodásban. Az ellenőrzés kérdése terén politikánk messzemenő, egészen addig megy, hogy amikor eljutunk az általános és teljes leszereléshez, valósuljon meg az általános és teljes ellenőrzés. Ellenezzük, hogy az ellenőrzés problémáját valamiféle botránykővé változtassák a tárgyalásokon. Ez a valóságos helyzet. Csupán néhány tényt soroltam fel. Ezt a felsorolást lehetne folytatni, de már az elmondottakból is kitűnik, hogy milyen álláspontra helyezkedik a leszerelés kérdésében a Szovjetunió és milyenre az Egyesült Államok. Most már ítéljék meg önmaguk, hogy ki törekszik katonai fölényre, ki pedig az egyenlőségre, a katonai szembenállás szintjének a csökkentésére. KÉRDÉS: Reagan elnök az 1987- ig terjedő időszakban a fegyverkezési költségeket gigantikus összegre, 1600 milliárd dollárra kívánja növelni. Azt tervezi, hogy létrehozzák az MX típusú Interkontinentális rakétákat, a Pershing-2 típusú rakétákat, a manőverező robotrepülögé- peket, és olyan rakétaelhárító rendszert telepítenek a világűrbe, amely sérthetetlenné tenné az Egyesült Államokat. Önök mit szándékoznak szembeállítani ezzel? VÁLASZ: Az utóbbi időben divattá vált a Reagan-kormányzat tagjainál, hogy sértődöttséget mutatnak, amikor leleplezik militariz- musukat, agresszív törekvéseiket. Lehet, hogy egyes politikailag já(Folytatás a 4. oldalon) Az április 19-én lezajlott beszélgetésen készült felvétel (Telefoto: ČSTK)
