Új Szó, 1983. március (36. évfolyam, 50-76. szám)
1983-03-22 / 68. szám, kedd
Szenvedély és eszmények Kleist-dráma a Szlovák Nemzeti Színházban ÚJ FILMEK Heinrich von Kleist, a nagy német romantikus író Homburg hercege című drámájának számos sajátos értelmezését ismeri a színháztörténet. Ezek eredője magában a többrétegű drámában van, amely pontosan megformált jellemeivel, a közösségi fegyelem és az egyén szuverenitásának szembeállításával, a társadalmi norma és deviancia ellentétével, a szabályok és eszmények őssze- ütköztetésével minden történelmi időszakban kínálja az aktualizálást. Ennek veszélyeit, felszínes sematizmusát akarta elkerülni rendezésében Miloš Pietor. A Szlovák Nemzeti Színházban látott dráma-variáció (a későbbiekben még visszatérünk rá, miért használjuk ezt a kifejezést) az eredeti mű belső szerkezetéből kibontva mutatja meg annak értékeit. Ladislav Vychodil a vázlatos jelzésekig leegyszerűsített díszletei egyszerre teremtenek történelmi légkört és időtlenséget sugalló játékteret ehhez a szándékhoz. Miloš Pietor nem tűzte ki maga elé azt a célt, hogy egyértelműen eldöntse a nézőben a dráma gondolatiságát megismerve felmerülő kérdéseket, és választást sugall- jon a dilemma előtt álló embernek. A porosz választófejedelem és Homburg hercegének ellentéte nemcsak a hatalom szabályainak és az eszmények szabadságának összeütközésében nyilvánvaló. Más rétegei is vannak ennek a szembenállásnak, amelyek e rendezői felfogásban részei annak a színpadi valóságnak, amelyben senki sem hófehér, illetve senki sem koromfekete. A történet, amelyet Kliest drámai keretbe ágyazott, néhány mondatban összefoglalható. Homburg hercege a svédekkel vívott csata után fáradtságtól kábultan hever a brandenburgi választófejedelem kastélyának a kertjében. Álmodik, s kábultságának szirénjátéka nyomán álombéli eseménynek véli a fejedelem és udvartartásának látogatását is, ami pedig valóságos volt. Rádöbben, hogy szerelmes a fejedelem unokahúgába és tőle viszonzást vár. Ennek az éber álmodásnak hatása alatt vesz részt a haditanácsban, ahol parancsban kikötik: jeladás előtt tilos támadni. A csatában a lehetséges diadaltól megmámorosodva önkényesen elrendeli a támadást, ami ebben az esetben pozitív.irányban el is dönti a csatát. A herceg így a porosz győzelem kovácsa lett, de egyben megszegte a fejedelem parancsát és jeladás nélkül támadott. A herceget bíróság elé állítják, amely halálraítéli öt. Szerelmét viszonozzák, s talán ennek és a kiásott sír látványának hatására halálfélelem fogja el. Kegyelemért könyörög, s ebben segítségére van szerelme, Natalie is. A fejedelem levelet küld vele a börtönbe, amelyben ravasz üzenet áll: ha mint katona igazságtalannak érzi KULTURÁLIS HÍREK • Anna Ahmatova Próbálkozás és alkotás a címe A. Pav- lovszkij - a költőnőről nemrégiben megjelentetett - esszékötetének. Pavlovszkij kiemeli Ahmatova költői eszközeinek és motívumrendszerének fokozatos klasszicizáló- dását, eredetiségét és kijelöli helyét az olyan kortársak körében, mint Cvetajeva, Mandelstam, Blok, Majakovszkij, Jeszenyin. • Minden sötét jóslat ellenére növekszik a világon a könyvkiadás, mind a példányszámot, mind a címeket tekintve. Az utóbbi időben a példányszám tíz százalékkal, a címek száma huszonhárom százalékkal növekedett. A leglátványosabb emelkedés a fejlődésben levő országokban következett be. Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában. • Az angol televízió háromórás műsorban mutatta be Charlie Chaplin eddig ismeretlen kisfilmjét és filmtöredékeit. Ezeket a dokumentumokat egy csoport kutatta föl a művész özvegyének jóváhagyásával. az ítéletet, akkor szabad. A hercegben sikerült felébresztenie a porosz katonai szellemet, s vállalja: a halált. Közben a tiszti kar már lázadást sejtető hangulatban követeli a kegyelmet számára. Az érvek hatására a fejedelem mégis megkegyelmez a hercegnek, aki... Az eredeti változatban az idegi kimerültségtől összeesik, ezzel szemben a bratislavai inszce- náció végén ismét csatába indul és tiszttársai között hal hősi halált. Álom vagy valóság ez a fajta befejezés? Igazolása a herceg érzelmektől átitatott, eszményektől fűtött jellemének? Felmentés a halálfélelemtől való gyávaság vádja alól? A tiszta, magasztos egyéni eszményeknek, szenvedélyeknek a közösség, a haza szolgálatába állítása lenne ez a befejezés? Igen, együtt és külön-külön mindmind ugyanazt húzzák alá: az éthosz a maga időfölöttiségében „túlmutat a jelen korlátain, az emberi lényeget őrzi“. S ez a lényeg a darab rendezője szerint is: a herceg felelősségteljes döntése, legjobb képességei szerint való cselekvése, a kockázat vállalása annak tudatában is, milyen veszélyeket tartogathat számára a sikertelenség. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az erkölcsi egyértelműség olykor nemcsak az embereket elnyomó hatalom szabályaiban van jelen, de igazi közösségi eszmények is kiteljesedhetnek általa. így lehetett a választófejedelem alakja Ladislav Chudík megformálásában az anarchia ellen fellépő uralkodó, ugyanakkor despotikus őre a porosz katonai hatalomnak. Mintegy megmutatta, hogyan válKitörölhetetlenül él az emlékezetemben Marcel Marceau 1972. évi bratislavai vendégszereplése. A terem zsúfolásig megtelt, feszült várakozás előzte meg a világhírű francia pantomim művész fellépését. Amikor megjelent fehér trikójában, fehérre mázolt, rezzenéstelen arcával az üres deszkákon, a hatalmas csöndben még cipőjének nyikorgása is hallatszott. Csalódást éreztem. Mit fog csinálni ez a törékeny ember egyedül a színpadon? Bizonyára mások is így érezhettek, mert fojtott suttogás futott át a termen. Aztán kezdetét vette a csoda. Nem volt szükség függönyre, kellékekre, még zenére sem. Marceau pillanatok alatt benépesítette a színpadot. Maga játszotta el egy mondén estély sznob résztvevőit és a lármás társaságban magányosan unatkozó csetlő-botló fiatalembert. Ö volt az ostoba, hatalmas erejét pöffesz- kedve fitogtató Góliát és a nehézkes óriást kifigurázó, fürge Dávid. Elegendő volt egy paraván, hogy mögüle Marceau hol Dávidként, hol pedig a csúfondáros suhancot mind bőszebben kergető Góliátként bukkanjon elő. Ifjúság-Érett- kor-öregség-Halál című híres számában néhány röpke perc alatt jelenített meg egy egész emberéletet, a születés pillanatától egészen a halálig. Az összekuporodott pózból kimozduló alak, elhagyva az anyaöl védelmét, pajkos gyermekként próbálgatja erejét, majd fiatal emberként halad tovább, emelt fővel, magabiztosan az érettkor csúcsáig, onnan pedig vissza, mindig kisebbre töpörödve, hogy végül tehetetlen, gyermeteg aggastyánként a halál ölébe zsugorodjon. Az egész produkció így egy mondatba sűríthető, de Marceau mozdulatai reprodukálhatatlanok. Felejthetetlen volt, amikor roskatag öregként még egy utolsó tétova mozdulatot tett kezével, mintha az elsuhanó életet akarta volna megragadni. A beszédes kéz egy pillanatra megállt a levegőben, hogy nyomban dermedten hulljon alá. Ebben az egyetlen röpke kézmozdulatban benne volt a halál minden ijesztő szomorúsága és tragikuma. Valahogy úgy vagyok a Marceau-. est emlékeivel, mint a jól szinkronizált, maradandó élményt nyújtó filmekkel, amelyekben a cselekhat bizonyos társadalmi szituációban ugyanaz az ember értelmes és taktikus, a közösséget felemelő ■ vezetővé, s miként lehet a változó körülmények között már-már gyilkos zsarnokká. A szinte mindany- nyiszor a választófejedelem fénykörében megjelenő hitvese és Natalie, az unokahúga, Mária Král’o- vičová, illetve Zdena Studenková megformálásában kevésbé volt érzékletes. A rendező mintha megfeledkezett volna a dráma nőalakjairól, tükröztetó funkciót csupán a Studenková megformálta Natalie-nak szánt Homburg hercege oldalán. Homburg hercegeként Dušan Jamrich nem az ebben a szerepben megszokott eg- zaltáltságot, rapszodikus szenvedélyességet jelenítette meg. A szenvedély és az eszmények racionalizmusa volt jellemző figurájára. Ladislav Chudíkkal jó kettőst alkotva mintegy aláhúzta a rendező szándékait. Ennyi pozitívum ellenére sem hagyott egyértelműen jó benyomást bennünk ez a bemutató. Pietor nemcsak Vychodil térszervezésére támaszkodott. Emberekkel töltötte be a játékteret, s talán ennek tudható be, hogy szigorú rendet sugárzó mozgásvariációi, tömegjelenetei, a forgószínpad célszerű használata felemás hatást keltett. Az ebben részt vevő epizodisták (statisztákat alig szerepeltetett Pietor) mintha nem érezték volna át ezeknek a kompozícióknak a szimbolikáját. Sokszor az volt a benyomásunk, hogy bizonyos komolytalansággal, könnyedséggel teljesítették ezeket a „rendezői személyből“ eredő feladatokat. DUSZA ISTVÁN mény, a gesztusok, a mimika élesen rögződik az ember tudatában, ám bizonyos idő után már képtelen visszaemlékezni arra, milyen nyelven beszéltek a színészek. Ma már nem tudnám megmondani, volt-e Marceau számai közt zenével kísért is? Sőt, elő kellett vennem a régi műsorfüzetet, mivel jómagam, a szemtanú számára is hihetetlennek tűnt, hogy az emlékezetemben élő rengeteg alak mindegyikét Marceau jelenítette meg. Pedig ő volt mindegyik. Nem állok egyedül ezzel a bizonytalansággal, utánozhatatlan művészete már másokat is megtévesztett. Egyik interjújában elmondta, hogy drezdai vendégszereplése alkalmával Gogol Köpenyének pantomim-változatát játszotta. Egy, akkor épp ott-tartózkodó szovjet együttes tagjai később bevallották, az volt a benyomásuk, hogy orosz nyelven előadott darabot láttak. Dublinban is érdekes módon reagáltak produkciójára. Az előadás végén a közönség „Speak! Speak!“ kiáltásban tört ki, hallani szerette volna a művész hangját, hogy az élő szó erejével oldja fel a csönd és a gesztusok lenyűgöző varázsát. Féltett emlékként őrzöm Marceau fehér festékréteggel borított arcát, ahogy fellépése után az öltözőben láttam. A festék már megereszkedett az apró patakokban le- csorgó verejtéktől, a művész fáradtan, kimerültén üldögélt a szűk, sivár helyiségben. Szerencsém volt, megelőztem az autogramké-. rők hatalmas tömegét, amelyet valaki feltartóztatott az ajtó előtt. Marceau csodálkozva nézett rám, aztán magyarázkodásomra kezébe vette az aláírásra nyújtott könyvet és híres Bip-figurájának virágját kanyarította aláírásával az őt ábrázoló fénykép alá. Zavartan motyogtam valamit a felejthetetlen élményről, mire ő felállt — alacsonynak tűnt föl - és kezemet finom, de roppant erőt sejtető kezével megragadva, „Bien enchan- té“-t (végtelenül örvendek) ismételgetve az ajtó irányába hátrált velem. Mindezt mosolyogva, elragadó franciás kedvességgel. Pihenésre vágyó művész ennél udvariasabban még aligha dobott ki betolakodót. VOJTEK KATALIN A kispolgári életforma kinövéseit tűzi gombostűhegyre Petr Schulhoff rendező és forgatókönyvíró újabb filmjében is. Már előző komédiájában, a Holnap elintézzük, drágám címűben is a kispolgár elé tartott görbe tükröt, s olyan ellenszenves tulajdonságokat pellengérezett ki, mint a nagyzolás, hencegés, oktalan gáncsoskodás, viszálykodás, káröröm vagy a mások jószerencséje miatti kesergés. Legújabb groteszk történetében két szélhámos férfi sorsát követi nyomon; pitiáner ügyeskedők ők, sajátos módszert dolgoztak ki a nyerészkedésre, a haszonszerzésre - természetesen mások kárára. Üzelmeik során persze dörzsöltebb fickókkal találják magukat szemben, így hát elhatározzák: megtorolják az őket ért sérelmeket, s borsot törnek a nagystílű szélhámosok orra alá. Hogy, hogy nem, mégis ók, a „kis halak“ kerülnek ismét sittre. Ezen jómaguk Az olasz bűnügyi filmdrámáknak abba a sorozatába tartozik Damiano Damiani alkotása, a Bankszámla figyelmeztetéssel, amely a krimi izgalmát és fordulatait érdekesen és szervesen kapcsolja össze a mai Olaszország közállapotának, társadalmi-politikai helyzetének elemzésével, bírálatával. Egy konokul elszánt rendőrfelügyelő a központi alakja a történetnek. A rendőrfelügyelő egy gyilkosság körülményeinek kivizsgálása során eljut a legfelsőbb körökig, s míg az alkotó lebi- lincselóen pergeti a szövevényes történetet, a néző előtt kirajzolódnak a mai olasz társadalom negatív jelenségei: a politika, a gazdasági élet és a bűnözés összefonódása, valamint a rendőrség kor- ruptsága, hiszen nyilvánvaló, hogy a geng- szeterek a rendőri apparátusba is beépültek. Csakhamar az is kiderül a cselekményből, hogy a gátlástalan b'inözó banda azonos egy jónevű pénzintézmény igazgatói tanácsával, így érthető, hogy milliókkal rendelkezik, s tagjai befolyásos emberek; kevésbé természetes viszont, hogy különféle törvényellenes üzleti és pénzmachinációkba keverednek. Damiano Damiani rendkívül ráfi náltan gombolyítja a cselekményszálat, érzékeltetve a központi szereplők kétszínű játékát, elvetemültségét, fondorlatos mesterkedéseit, a bűnözők egyre nagyobb arányokat öltő cinikus zsarolását, szinte zavartalan garázdálkodását, hiszen magas beosztású emberek, legtöbbször a rendőri és a bűnüldöző szervek vagy az államvédelmi apparátus tagjai állnak mögöttük. A rendező látásmódja szkeptikus: a film befejező képsoraiban nyíltan megkérdőjelezi, győzhet-e az igazság a bűnözés felett egy olyan társadalomis elcsodálkoznak, s nyomban meg is fogadják: legközelebb ügyesebbek leszünk, öregem! A film alkotója bőségesen merít a helyzetkomikum kelléktárából, de nem éppen a legeredetibb ötletek után nyúl, gyakran beéri az idők során elkoptatott vagy megfakult gagekkel. Ráadásul a film szatirikus éle sem elevenbe vágó, így a történet elég suta és kevéssé szellemes. Petr Schuihoffnak a korábbi munkája sem volt igazán sikeres komédia, ez a mostani az előzőnek meg csak gyenge utánzata. Pedig a felelőtlenség, a becstelenség, a kicsinyesség, az individualizmus, a közöny olyan káros tulajdonságok, melyek megérdemelnék, hogy mélyrétegeit is feltárjuk és teljességükben ábrázoljuk. A színészek - Karel Augusta, František Peterka, Helena Ružičková és mások sincsenek elemükben, kifejezőeszközeik ismert arzenálját vonultatják fel. ban, ahol a politika és a gengszterizmus édestestvérek. Kétségtelen, hogy Damiano Damiani most bemutatott filmje méltán csatlakozik azokhoz a korábbi munkáihoz (A rendórfel- ügyelő vallomása az államúgyész- nek, A vizsgálat lezárult, felejtse el, Mint a bagoly nappal, Félek), melyek izgalmas és tanulságos, kalandos és valóságon alapuló, feszült és elgondolkodtató formában szóltak a nyugati világ valós nehézségeiről; s melyek a politizálás népszerű, tömegekhez szóló módját leleményesen, nagy mesterségbeli tudással alkalmazták szerzőjük haladó mondanivalójának kifejtésére - természetesen mindig remek színészek közreműködésével. (Ezúttal Giuliano Gemma, Martin Balsam főszereplésével.) Vitathatatlan, hogy a Bankszámla figyelmeztetéssel is felsorakoztatja ezeket az erényeket, bár a film nem éri el az említettek színvonalát. A rendező talán túl sok információval halmozta el a nézőt a bonyolult olasz helyzet nálunk szinte ismeretlen gondjairól, s a történetet a kelleténél több párbeszéddel tűzdelte meg, így műve veszített hatásosságából.-ymA csend művészete Marcel Marceau hatvanéves Jelenet a cseh komédiából Bankszámla figyelmeztetéssel (olasz) Giuliano Gemma, az olasz film főszereplője ÚJ SZÚ 4 1983. III. 22. Legközelebb okosabbak leszünk, öregem (cseh)
