Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-03 / 48. szám
Zalabai Zsigmond EGY TARISZNYA HAZAI IPOLY MENTI HISTÓRIÁK E zernyolcszáznyolcvannyolcat írtak, amikor szülőfalum, Ipolypásztó vattapuha csöndjébe belebődült füttyszava egy furcsa masinának, s a csudalátni összecsődült tömeg előtt tompa dübörgéssel, észveszejtő zakatolással végigrobogott az Alsó-lpoly mentén az első mozdony. az első vonatszerelvény. Ám minden csoda három napig tart: megy a vonat, hát csak hadd menjen - gondolhatták magukban falum parasztemberei, akiknek körében nem tört ki utazási láz. Megy a vonat, hát csak hadd menjen; megy a szekér is, porzik utána az út az ismerős kisvilágban. Megy a szekér, viszi a termést, a gondot-bajt, örömet, a mindennapok élményeit; viszi azt a kultúrkincset is, melyet a paraszti szellemi önellátás hozott létre s tartott életben évszázadok során. A századforduló évtizedeiben - bár falumban már az 1730-as évektől működik népiskola - nem újságot, nem könyvet lapozgatott még a parasztság: mese és nótafákra figyelt, éltetve a folklórt, amelynek virágzását az is segítette, hogy az írás-olvasás tudománya korántsem volt olyan általános, mint ma. Mert Ipolypásztó lakosai között, dacára a patinás oskolának, főleg a falumhoz közigazgatásilag hozzátartozó Vilmos-major béresei révén, még 1900-ban és 1910-ben is száznyolcvanegy, illetőleg százhuszonnyolc volt az írni-olvasni nem tudó felnőttek száma. Milyen volt, milyen lehetett ennek a néprétegnek a szellemi élete, kultúrája? Rendezgetve a tárgyalt korba minden valószínűség szerint visszanyúló folklóranyagot, úgy látom, hogy a mai tévés krimik helyett izgalmas történetekkel, gyilkossági históriákkal múlatta az időt s magát a kor parasztembere ..Dánosi gyilkosok is vótak“ - szól vissza egy 1971-es magnótekercsröl egy azóta megboldogult adatközlőm Nagy háziszöttes dunyha alatt üldögél, betegen már, a kis öregasszony, s örökíti rám mindazt, amit vinne magával különben a sírba: - „Dánosi gyilkosok is vótak. Csak má ászt is efelejtém nótára, csak emigy mondom, e, szóvá. Azok is betörtek a (...) csárdába, osztán éjjé az egész bandát mind meggyilkóták. Ez, ez is nagyon hosszú vót. meg fajin is vót, dalóta akkor az egész környik“. S hogy valóban közismert volt e ballada, azt a népdalgyüjtö Ag Tibor kéziratos ipolypásztói anyaga is bizonyítja. Ami adatközlőm emlékezetéből már kiesett, az Ág gyűjtéséből mép ép, költői formában szól vissza hozzánk: Jaj de sáros, jaj de köves az az út, Amőre a kilenc betyár elindult. Kilenc betyár kilencféle lovagult, Pápainé udvarára befordult. Pápainé. adjon isten jó estét!- Adjon isten, kilenc betyár, szerencsét!- Pápainé ne kívánjon szerencsét. Még az éjjel kés járja át a szívét.- Rézi lányom, eredj le a pincébe, Hozzál föl bort az aranyos iccébe! Nem köll nekünk kocsmárosné, a bora. Csak életét tegye le a markunkba.- Arra kérem kedves keresztapámot. Hogy ne öljék meg az édesanyámot.- Hallgass, ringyó, ringasd kistestvéredet. Még az éjjel kés járja meg a szíved. Éjfél után egyet ütött az óra, hazament a Pápainé kocsisa.- Jaj istenem, miként van itt a dolog, minden ajtót tárva-nyitva találok. Bement Pápainénak szobájába. Pápainét halva talált' ágyába. Sárga drojttal van keze összekötve, bal zsebéből ki van a bankó szedve. A századforduló évtizedeiben az Alsó-lpoly mentén sok színes történet forgott közszájon az utolsó honti betyárokról. Amint az Alföldön megkezdték a bandák felszámolását, a betyárok felhúzódtak Nógrád és Hont erdős vidékeire, s meg-megfordultak az Ipoly mentén is. A leghíresebbek közülük Illik Laci, Virág Miska, Kutyás Miska, a magamagát rózsasándorozó Macskabajusz Sándor és végül Sisa Pista voltak. Falum egykori tanítójának jóvoltából, aki az idősebbektől hallott történeteket 1936- ban följegyezte, maradt ránk néhány érdekesség a mára többnyire teljesen elfeledett honti betyárokról. Illik Lacit, akinek kedvenc tartózkodási helye a szetei határban egykoron álló Litasi csárda volt, Bajtán, a Szurdok-völgyben fogták el. Vajda László csendbiztos koldusnak öltözve ment be egy csárdába, pénzköteget húzott elő a zsebéből, s feltűnően számolgatni kezdte. Illik Laci követte a csárdából távozó koldust-csendbiztost a Szurdokba, ahol aztán a pandúrok karjaiba futott. Virág Miska, Kutyás Miska, Macskabajusz Sándor három jó cimborák voltak. Rendszerint együtt tartózkodtak: együtt is jutottak pandúrkézre. Esztergom felé kísérték őket, amikor fogvatartóik, a Dunához érve; pihenőt engedélyeztek nekik. Bár ne tették volna! A három betyár lerántotta lábáról a csizmát, bilincsestül persze, aztán neki a Dunának! Bottal üthették a nyomukat. Kutyás Miskát később újfent elfogták, de a sági fegyházból megint csak megszökött, s a kisgyarmati juhakol padlására vette be magát. Üldözői kiverték onnan; menekülés közben Pásztón, az Ipoly parti cigányházaknál lőtték agyon a csendőrök. A honti betyárok betyárjáról, Sisa Pistáról nem csak a népi emlékezet tud; alakját a századforduló ipolysági újságjai is föl-fölidézték. Sisa Pista (eredeti nevén Benkó István) Ipolyszalkán született, valószínűleg 1847-ben. Hatéves korában állítólag kegyetlenül elverte egy pandúrkáplár. Akit aztán húszéves legénnyé érve Sisa Pista - nem is lett volna Sisa, ha nem így tesz - afféle igazságosztó Lúdas Matyiként kézbe kapott egy szép napon. Amely a pandúr számára ugyancsak gyászos véget ért: a legény agyonütötte öt. Ettől kezdve Sisa három vármegye. Hont, Nógrád és Pest erdőségeinek lett legendás hírű futóbetyárja. Mesélik róla, ösvény szélén üdögélt az erdőben, amikor arra tévedt egy szegény leány.- Hová mégy? - kérdi tőle Sisa.- Vásárra.- Aztán nem félsz a betyároktól?- Nem én, a szegényeket azok nem bántják.- Hát Sisa Pistától? Varga Lajos: A Szlovákiai magyar népművészeti motívumok című sorozatból- Attól sem, az is csak a gazdagokat bántja. Sisának tetszett a talpraesetten válaszolgató, bátor leány. Pénzt adott neki, hozna egy rend alsóruhát a részére, vásárból visszajövet majd átadja. A leány megtette; hálából a betyár tíz forinttal jutalmazta őt. M ás alkalommal egy gazdag leány vonult nagy büszkén az erdei úton. A betyár vele is szóba elegyedett; ám a leány ócsárolta, akasztófavirágnak nevezte őt. Sisának hozzá is volt kérése: hozna neki két doboz gombostűt a vásárból. A gazdag leány, mivel visszafelé is az erdőn át vezetett az útja, félt nem teljesíteni a kérést. Pökhendiségéért, a betyárok ócsárlásáért azonban meglakolt; a két doboznyi gombostűt Sisa Pista a leány talpába szurkodta. Igazságosztó hajlamairól nemcsak mese szólt valaha, hanem dal is: Sisa Pista híres legény, nem valami pipogya Jó a szíve és nem go, iosz, csak a sorsa mostoha. Rézfokosa istencsapás. Két szemének a sugara Az égbéli villámlás. A betyármondát megőrző adatközlő - bizonyítván, hogy a népi emlékezetben sajátos módon vegyül valóság és mese - úgy tudja, hogy Sisa Pista sorsa egy akol padlásán ért szomorú véget. Az utána induló pandúrt, mihelyst annak a létrán felbukkant a feje, lelőtte. Üldözői erre cselhez folyamodtak: sapkákat tűztek föl szuronyra, Sisa Pista azokra lőtte ki golyóit. Az utolsót pedig, fölismerve, hogy kutyaszorítóba került, önmagába eresztette. A Honti Lapok egy cikkéből viszont az derül ki, hogy a híres futóbetyár élete másként alakult. Keresztapját, aki öt elárulta, megölte. Valóban túlvilágra küldött egy csendőrt is, aki elfogni próbálta öt. öngyilkos azonban nem lett. Elfogták, és lllaván ült huszonkét (másik cikk szerint huszonöt) kemény évet. Ezalatt volt ideje megjámborulni. Szabadulása után - betyárból lesz a legjobb pandúr alapon - vadőrnek csapott fel. Nagyorosi, Bernece, Drégely környékén járta a börzsönyi erdőket, melyeknek legendás ifjúkora jóvoltából messze földön a leghíresebb ismerője volt. A alábbi népdal főhőse ugyancsak Pista; de nem Sisa, hanem Csali: Esik eső, szép csendesen csepereg, Csali Pista a csárdában feszeleg. Csaplárosné, bort hozzon az asztalra, legszebb lányát állítsa ki strázsára!- Édesanyám, én a strázsát nem állom, mert jönnek a kakastollas zsandárok Csali Pista ezt nem vette tréfára, felvágódott bársony lova hátára. Felvágódott bársony lova hátára, Elvágtatott a rovnói oldalba. Lova lába megbotlott egy gyökérbe, Csali Pistát ott fogták el fektébe.- Megüzenem én a feleségemnek, gondját viselje a két gyermekemnek, sem tüzérnek, sem huszárnak ne adja. mert abból lesz a császárnak a rabja. A szomorú véget ért Csali Pista, nagyobbik rosszat cserélve föl kisebbel, inkább a betyárkodást választotta, mintsem a hajdani kegyetlenül kemény katonaéletet. Hosszú időn keresztül ennek emlékeit is híven őrizgette a nép, siratva bennük önmagát s fiainak kiszolgáltatottságát. Ennek mértékét példázza az a történet, mely szerint falumban egyszer, régen, a kocsmaudvaron javában állt már a bál. ,,Hát osztán egyszer csak gyün egy katona is, beat a táncosok közé a tánckor. Osztán a zapja is ottan vót a katonának, az is emént megníznyi a táncot. Hát mikor abbahatta a táncot a katona, odament, aszonygya a katonának:- Ki fia maga, öcsémuram?- Hát én bizony a Sípos Jánosé vagyok.- Hát akkor maga az én fiam, én meg, aszonygya, az apja vagyok! T izenkét esztendeig nem látta, hát nem ösmerte meg a fiját. Hát a katonákot úgy fogdosták akkor, kötélve fogták még a szógákot, és úgy vittík el katonának. Oszt tizenkét esztendeiig, fijam, katonának lénnyi - úszik át adatközlő néném hangja méltatlankodásba hát az éqy örök Élet volt! Aki elbújhatott, hát az mégméneköt, oszt aki még nem, vagy szegínyebb vót, vagy mi, hát asztat evittík. Tizenkét esztendeiig katonának lénnyi, osztán mé? Sém- mit sé kapott, csak azt a ruhát, ami akkor rajta vót, abba gyühetett haza. Hát tizenkét esztendeiig nem látta még a szülejit, a gyerékeit, hát hunné fájt vóna; még hugyan ismerte vóna az apja még?!“ ÚJ SZÚ E jféli hangulatban, aprókat sikoltva suhan a villamos az alvó város szendergő utcáin. Álmos utasok bóbiskolnak a hűvös ablaküveghez ütödve, csak egy estélyi ruhás lány ül tágra nyílt szemekkel, egy szmokingos fiú szunyókál mellette. Az egyik kanyarban a fiú elörebillen, aztán riadtan körültekint.- Te nem vagy álmos? - kérdi a lánytól két elfojtott ásítás között.- Zajos volt a diszkó - mondja a lány halkan messze űzte az álmomat, s egyet elvitt örökre. A fiú nem egészen érti a célzást. Fejét a leány vállára hajtja, s megpróbál tovább aludni. ,,Óh, nagyi, mit mondjak majd neked, ha szöszmötö- lésemre előjössz földig érő, fehér hálóingedben, s reménykedve megkérdezed: no, kislányom, voltál-e olyan boldog az első bálodon, amilyen csak álmában lehet az ember?“ - fogalmazódik meg a csalódás valahol mélyen a leány érzékeny lelkében. Aztán ápolt szempillái egymásra borulnak, hogy az álmokkal együtt legalább a reményt ki ne mossák a feltörő könnyek. + Tegnap este a nyomomba szegődött egy fiatalember. Úgy követett mint az árnyék. Lopva én is vetettem SZENK SÁNDOR Kavicsok rá néhány pillantást, s bizony egészen kedvesnek találtam - mondja egy diáklány osztálytársainak nevetve.- Nocsak! - jegyzi meg egy fitos orrú szöszi epésen.- Biztosan otthon felejtette a szemüvegét a szerencsétlen.- Az látod, meglehet. Dehogy fáradozott volna egy ilyen csúnyácska lány miatt különben! - vet egy pillantást a mesélő egy kirakat üvegére. Ettől szinte eláll a lélegzete: a fiú ott sétál az utca túlsó oldalán hajszál pontosan a tegnapesti szerelésben. Nem. Szemüvegről szó sem lehet. - Ez egy Petrocelli - suttogja meghatódva, aztán szökdécselve rohan át az utcán, s szinte megszédül, amikor szemben találja magát a fiúval, aki csak ennyit mond: szia! - azt is egészen halkan, s úgy nyúl a leány táskájáért, mintha ezer éve ismernék egymást.- Na és?! - legyint a szöszi irigykedve - én egy ilyen ,,megré“-vel ki sem kezdenék. Ezekből vannak a gyilkosán féltékeny férjek. A lányok úgy tesznek, mintha semmit sem hallottak volna: kifényesedett arccal sétálnak tovább. 1982. XII. 3.
