Új Szó - Vasárnapi kiadás, 1982. július-december (15. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-30 / 52. szám
1 Vérbeli kohómérnökhöz, frontharcos katonához méltó pontossággal küldözgeti az ukrajnai Dnyepropetrovszkból május elsejei és újévi üdvözleteit, immár évek óta, Alekszandr Jakovlevics Krikun. A legutóbbi, borítékba csomagolt, színes levelezőlap. Egyik oldalán rajz, a másikon orosz nyelven írt szöveg: „Kedves Elvtársam! Téged és családod szeretettel üdvözöl, az új esztendő küszöbén békességet, boldogságot, jó egészséget, a munkában sok sikert kíván: Alekszandr Jakovlevics Krikun, a Honvédő Háború veteránja. Király- helmec szovjet katonai parancsnoka 1944—45-ben“. És alatta a számomra jól ismert aláírás. Talán százszor, ezerszer láttam ezt az aláírást, amikor az általam fogalmazott igazolványokat, engedélyeket aláírta I parancsnok. Annakidején, Bodrogköz központjának és környékének felszabadulása után, 1944 decemberében és az azt követő első szabad új esztendő elején. nokság fogdájaként használt pincébe és rám csukta az ajtót. Fogalmam sem volt, mivel érdemeltem ezt ki. Életemben talán soha sem tűnt még olyan hosszúnak egy félóra, mint akkor. Annyi telhetett el addig, amíg a parancsnok magához hivatott. Beléptem az irodájába, éppen olvasott valamit. Szótlanul megálltam. Mit mondhattam volna! Krikun őrnagy rám vetette tekintetét, majd néhány pillanat múlva kisimultak a ráncok homlokán, elmosolyodott s így szólt.- Most már tudod, milyen érzés az, ha valakit váratlanul becsuknak és nem is sejti, miért? Remélem, nem haragszol ezért a leckéért?- Ugyan, miért haragudnék, - mondA PARANCSNOK A háborúkban sok ember eltűnik, meghal, fogságba esik, de igen sokan túlélve a borzalmakat, új ismeretségeket, barátságokat kötnek. Én, szerencsémre, az utóbbiak közé tartozom. Megúsztam a háborút, civilként váltam szabaddá 1944 november végén, méghozzá szülőfalumban, Leleszen. Hála drága nagyanyám bölcs ötletének, - egy kicsit merészségemnek is - nem engedelmeskedtem a szálasi hadsereg behívójának, két héten át a padlás szolgált rejtekhelyemül. A felszabadult községben a néphatalom képviselőinek tolmácsra és gépírni tudó emberre is szüksége volt. Koleszár Gábor elvtárs hívott a községházára, ahol jól érvényesíthettem az ungvári kereskedelmi szakközépiskolában szerzett nyelvtudásomat. De csak néhány napig, mert Királyhelmecröl két járásvezetö érkezett a falunkba, Hajdú István a CSKP járási bizottságának akkori elnöke és Kollár László a járási nemzeti bizottság elnöke.- Szükség van rád a járáson - közölték és 1944 december 4-én már munkába is álltam. Először, mint a járási nemzeti bizottság dolgozója Paramonov százados társaságában a Vörös Hadsereg részére szarvasmarhát vásároltunk. Később Krikun őrnagyhoz, a járás szovjet katonai parancsnokához osztottak be tolmácsnak. Két, addig ismeretlen ember találkozott, s természetesen én, a huszonéves tolmács voltam a nehezebb helyzetben. Katonásan kezet szorított velem, miután kísérőm bemutatott. Hellyel kínált, majd kávés csészékbe töltve vodka került az asztalra, koccintottunk. A parancsnok kutató tekintete - mi tagadás - kissé zavarba hozott. Szokatlan találkozás volt ez számomra. Annál is inkább, mert határozott, katonás hangvételű orosz nyelven folyt a beszélgetés. Éreztem, tulajdonképpen itt most vizsgáznom kell. Az elhangzott kérdésekre gyors választ vártak. Alig győztem felelni a rengeteg, szerteágazó kérdésre. Úgy tűnt, minden érdekli. Többek között az is, hogy, milyen mozgalomban vettem részt, hol és miért voltam börtönben? Elmondtam, hogy csak nemrég kerültem ki az iskola padjaiból. Annak külön örült, hogy nem öltöztem be a német fasisztákat kiszolgáló hadsereg mundérjába.- No, jól megleszünk mi együtt - mondta végül Krikun őrnagy, néhány utasítást adott, újból koccintottunk és elfoglalhattam helyemet az egyik iroda íróKrikun őrnagy asztalánál. Velem szemben egy himlőhelyes arcú főhadnagy ült. Ha ügyfél érkezett, együtt mentünk a parancsnokhoz és végeztem a tolmács dolgát. Kezdetben nem volt ez könnyű feladat, de később egyre inkább belejöttem. Alig telt el két-három hét, amikor egy reggel, munkába érkezésem után a szolgálatos altiszt így szólt hozzám: ,,Ne vedd le a kabátodat, gyere velem.“ Csodálkozásom közepette levitt a párancstam, s örültem, hogy kikerültem a rács mögül. Csak később kapcsoltam, a parancsnok nem felejtette el, amikor megismerkedésünk idején elmondtam, még sohasem voltam fogdában. Néhány hónapos együttműködésünk alatt őszinte baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Erre nagyon büszke voltam, mert Krikun őrnagy személyében szigorú, következetes, rendszeretó, a közös munka sikerének szívből örülni tudó embert ismertem meg, aki nem tűrte a hanyagságot, a magyarázkodást. Főleg, ha a felszabadított terület lakosságának érdekeiről volt szó. Még ma is fülemben csengenek a helmed járás, illetve a város vezetőihez intézett szavai: „Elvtársak, közös erővel, minden igyekezetünkkel azon kell munkálkodnunk, hogy gyorsan helyre álljon a rend és a biztonság körzetünkben, s az itt^lő emberek minél hamarább elfelejthessék a háború borzalmait“. A szovjet parancsnoknak a felszabadított terület lakossága érdekében kifejtett önzetlen tevékenysége, a politikai és társadalmi élet, a néphatalom és a közigazgatás szervezésével kapcsolatos intézkedései felejthetetlen emlékként élnek azokban, akik jól ismerték, együtt dolgoztak vele. , TOLMÁCS A ZONGORÁNÁL Egyik alkalommal vidéki útra mentünk a parancsnokkal, a kedves korábban taxisként tevékenykedő Borsos Józsi bácsi autóján. Az uticél egy hajdani uradalmi kastély votl, ahol parancsnoki értekezletet tartottak a szovjet hadsereg vezető tisztjei. Számomra ismerős volt a hely, mert Paramonov százados társaságában többször megfordultunk ott. Ugyanis a volt uradalom gazdasági épületeiben összpontosították, vágták le, a Vörös Hadsereg részére többnyire általunk felvásárolt szarvasmarhát s innen szállították a húst a frontra. Volt ebben akastélyban egy nagyszerű zongora, amin - ha időm engedte - nagyon szívesen eljátszogattam. így történt akkor is. A tisztek értekezlete után megvacsoráztunk és az első szabad új esztendő küszöbén felköszöntöttük egymást. Nem pezsgővel, tokaji borral koccintottunk. Paramonov százados valószínűleg elárulta a parancsnokomnak, hogy tudok zongorázni, mert megkért, hogy játsszak valamit. Ismertem már néhány szovjet dalt, ezeket játszottam, meg ami éppen eszembe jutott. Szereplésem sikeres volt, olyannyira, hogy hazafelé menet Krikun őrnagy ezt az utasítást adta:- Holnap készíts egy szállító levelet, a zongorát hozzák el a helmed kultúr- házba. Te pedig alakítasz egy zenekart, minden csütörtökön és szombaton népmulatság lesz. Az, utasítást teljesítettem. A zongora Helmecre került, összeállt a zenekar is. Balog Dezső bácsival, a híres nagybőgőssel és három fiával - Kálmán ült a dobnál, öccse a másodhegedűs, a legfiatalabb, Jancsi a prímás volt - hónapokon keresztül együtt játszottunk. Nem volt abban az időben hivatalos ifjúsági szervezet, viszont szervezett ifjúság annál inkább. Az önkéntesek műsorokkal, színdarabokkal szórakoztatták a helmecieket és a környező falvak lakosságát. Rendezőnk nem akárki, az akkortájt ideiglenesen itt letelepedett Rajz János, budapesti színművész volt. Egyébként a szovjet katonai parancsnokság tevékenységünkben messzemenő segítséget nyújtott. FOLYTATÓDÓ, ÉLÓ KAPCSOLATOK Bodrogközben lassan rendeződött az élet. Távolodott a front, egyre nagyobb terület vált szabaddá hazánkból. A mi parancsnokunkat is elvezényelték, másutt kellett folytatnia, amit Helmecen és Bodrogközben elkezdett. Ott álltam az akkori járási és városi vezetőkkel együtt a helmeci macskaköves főutcán, a volt parancsnoki épület előtt, amikor Alekszandr Jakovlevics Krikun őrnagy és beosztottjai búcsút vettek. Később tudtuk meg - levelezés útján - hogy Krikun elvtárs Opavában - melynek szintén díszpolgára - érte meg a győzelem napját. A kohómérnök visz- szatérve hazájába nyugdíjaztatásáig a Dnyepropetrovszki kohókombinátban dolgozott. Közben elindultak az emlékidéző levelek a Bodogarszka utca 16 alatti lakóház negyedik számú lakásából a régi barátok, ismerősök, iskolák és más intézmények címére. Ki tudja, az idén hány újévi üdvözletét küldtek Dnyepropetrovszkból Bodrogköz községeibe, Királyhelmecre, Kassára, Opavába és hazánk más településeire? Oda ahol Krikun őrnagy annakidején járt, dolgozott, segített az országépítés beindításában, miközben őszinte baráti kapcsolatokat teremtett. Ez a kapcsolat tovább él, mert olyan erős szálakból fonódott, hogy senki és semmi nem tépheti el. KULIK GELLÉRT V ÚJ SZÚ 9 Királyhelmec régi városrészét Krikun őrnagy még bizonyára felismerné (Molnár János felvételei) v 1982. XII. 30. % " 1 \ *"... :*-w •'
